Robinson : Nem engem kell megmenteni
SZÍNNEL-LÉLEKKEL
Ez egy ilyen nap. Míg sorra viszem a weboldalról a nőnapi írásokat a Facebookra, onnan pedig kimentek egy blogot, mielőtt eltűnne a posztok tömegében. Remélem, nem bánjátok. Szép nap volt a mai.
ROBINSON: NEM ENGEM KELL MEGMENTENI!
Lefőtt a kávé, s ha már egyszer a konyhában járok, hamar elmosogatok, letörlöm a pultot, dobok a tűzre, éjfél múlt, most startol el a televény éjjel, hajnalig írok, terveket és szövegeket szövögetek, akár a kajla kaszáspók, ha nincs már napfény, nincs már zavarás, villanyfény sincs már a felső sarokban; élőhelytérképen mókolok, felviszem a birtoknaplóba az új társfajokat és fényképeket; időszámításunk előtti csönd gőzölög, a madárbalkon előtt eső zizeg, vén luc susog, megpihenek, hadd halljam, mit is susog; az újabb kávé előtt, az éj mértani közepén, kiballagok még a birtok sűrűjébe; sosem tudom hová tartok, meddig megyek: épp csak az Angolkert kapujáig vagy elcsellengek a Nagyvadföld aljáig is; hol papucsban, hol csizmában; nem látom, hová lépek, de túl régen élek itt ahhoz, hogy fennakadjak egy-egy ágon vagy még mindig megbotoljak; hallgatom a vadzajokat, a huhogást és rókavakkantást is; várom a hajnalt, hogy ismét láthassam a réteket, fákat, rigókat; akár a turista, aki éjjel érkezik az óceán partjára, tök sötétben, s tűkön ülve várja, hogy életében először, virradatkor a lídón sétálhasson; addig is órákig mereng az apartman teraszán, izgatottan, egy ígérettel a szívében – merem írni: szívében –, annak tudatában, hogy órákon belül megadatik az óceán számára is; végre színről színre láthatja szent dühét és dűnéit; és bár otthon talán naponta gondol a halálra, ezúttal eszébe nem jut, hogy akár abban a pár órában is, ami a pirkadattól és az óceántól elválasztja, abban a pár órában is elreccsenhet benne az élet; ilyen esetekben ez kizárt, s tudja is ezt mindenki, aki egy óceánra vagy új hajnalra vár; kilőhet a nemlétbe bármikor bárki, mintha egy bukott faj köreiből katapultálna a csillagközi térbe, de nem egy ilyen vággyal teli várakozás utolsó órájában; amint feldereng a napkelet horizontja, mintha ez volna az első hajnalom a Földön – a Földön, ahová egy izgató éjjelen titokban érkeztem –, repesve várom: vajon lesznek-e sármányok a bagolyboglyákon, hoznak-e a mézelő zónák új virágot, szálldosnak-e majd új lepkefajok a koradélutáni napmelegben, jutok-e valamire ezen az újabb, egyszeri napon, végzek-e az új parcellákon, közelebb kerülök-e egy új erdőhöz fél lépéssel … és írok, gereblyézek, barangolok, kaszálok és kószálok; lélegzek és belélegeznek; lombokat ölelek, s visszaölel a nádas; keringőzöm fűvel-fával, hálaadó rondót járok; bármit teszek is, teszi a dolgát a rosszul fizetett szív is három műszakban, dobban és dobban, újra és újra, a folytatás mellett dönt minden megindokolhatatlan pillanatban; nem mond fel, nem áll meg, még nem; dobban egy gyík szíve is ugyanígy és ugyanakkor, dobog szív még szarvasban, békában, és borsónyi szívek lüktetnek a pirókegerekben riadtan; kering a vérünk, kering akaratom ellenére a vérem; ha írok: lassan; ha szénát rakok: gyorsabban; ahogy kering a vér bodobácsban, tücsökben, vörösbegyben – benne talán az átlagnál is jobban; kering mindenben minden, kering minden mindenben, keringek én is új és még újabb birtokügyekben; új ágak új rügyeiben keresem a prehistorikus idők derűjét, az új idők pedig a történelem előtti ősembert fürkészik énbennem; zavartalanul a legmélyemben, gátlás nélkül, de oly finoman, mintha lenne lelkem, és az a lélek a világegyetem fokozottan védett területe lenne; feltöltöm az akksikat, a dolgozószoba laptopján frissítem a tűzfalat, le ne merüljek, le ne fagyjak, míg arra gondolok: egyszer nem lesz áram, egyszer elvesznek a digitális emlékképek, anélkül, hogy megsárgulhattak volna; egyszer elporlad az összes posztunk egy nem-bináris tűzviharban, minden, amit megosztottunk; minden, amit megtartottunk magunknak; minden, amiből nem engedtünk fikarcnyit sem; minden kód, amit a netre és amit rátok bíztam; de azért lövök még tizenhét fotót az új lepkékről, mégis beviszek három új gombafajt a Excel-fajlajstromba, azért még veszek új mohamintát egy páfrány árnyékából, és így megy ez évtizedek óta; nézem, hogyan növekednek a fáim; nézem, ők vajon mit néznek?; tudják-e, hogy én ültettem őket?; letérdelek egy kikericshez, s felmerül a kérdés: ő vajon mit lát belőlem?; ahány kvantumatom rezeg minden térdeplésnél a hajszálereimben, annyi megválaszolhatatlan kérdés rajzik valamennyi lény minden vércseppjének összes másodpercében; naponta százszor süllyedek állig ebben a rajzásban, azt se tudnám megmondani, mit érzékel mindebből az ember, az a faj, amivel eszmeileg már az első pillanatban szakítottam; az a faj, amivel jó ideje már csak rendszertani alapokon kerülhetnék egy platformra; a faj, amit nem én tagadtam meg; ami maga döntött úgy, hogy meg kell tagadjam; végül rájövök: úgy vagyok itt otthon, mint egy lakatlan atollon; Robinson lettem, a birtok sziget, a létem is sziget a szigetben, de nem én szenvedtem hajótörést, nem; a birtokon túli világ futott zátonyra; nem az én fregattom, hanem a birtokon túli világ ladikja süllyed; nem engem kell megmenteni, hanem mindazt, ami körbevesz minket.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.
még több “Színnel-lélekkel”
még több blog
Gyönyörű, érzékletes leírás…
Köszönjük, Cen’, egy nehéz nap estéjét megkoronáztad.
Nos, ha te kimentetted ezt a posztot a fb-ról – ott is vannak ám megőrzésre érdemes írások! -, akkor én is ide hozom mögüle a hozzászólásomat. 🙂
Íme:
Erről a posztról eszembe jutott egy régi hozzászólásod, amit nekem írtál egyszer a honlapodon, és ami nekem annyira tetszett (és tetszik még most is).
Megkerestem:
” Az író kicsit olyan mint a pók – valamiféle hálót szövögetünk szavakból halálunk napjáig “
😢
Nem tudom, hogy anno hol olvastam, de örülök, hogy újra a szemünk elé raktad! 🙂
Először olvasva is nagy hatással volt rám anno ez az egyetlen mondatod, ahogy most is. Különleges lelkiállapotban születhetett ez a gyönyörű hitvallás.