Ahol a madarak úsznak, a halak repülnek | Halak és madarak
A Föld, ahol élek | 5G
Mindenképp nézzétek meg ezt a lenyűgöző BBC felvételt! A kommentáromat pedig hadd bontsam két részre. Az első a Földről, a második rólunk szól. S talán volna még egy harmadik szekcióm is, ami arról, hogy e kettő valójában egy és ugyanaz.
Először: míg ezeket a felvételeket nézem, érzem, hogy egyfajta
kábaság lesz úrrá rajtam,
s csak bámulok. Pont úgy, mint aki nem ért semmit – úgy is van. Tátva marad a szám, újra és újra megnézem, és tátva marad a szám, holott azok közé tartozom, akik az átlagnál alaposabban ismerik az élővilágot, és ez egyúttal azt is jelenti, hogy a világ egészét is. Nem a gőg vagy valamiféle önigazolás kényszere mondatja ezt velem, azt hiszem. A világot jól ismerő embernek azt tartjuk, aki sokfelé megfordult, mondjuk Delhiben éppúgy (ahogy annak idején én), mint New York-i kávézókban (amint én még nem ), s van is ebben valami.
De tény, hogy utazzon az ember bármennyit, repkedjen a városok és földrészek között, általában ugyanazt látja – ugyanazt, még ha ennek ellenkezőjét hiszi is.
Rettentően más persze Delhi, New York, London
és mondjuk “Great Green Woods” (ahol élek), ám valójában a világlátott ember bárhová megy is, ugyanannak a kis szeletnek, az ember világának részleteit látja. Ez egy világ. Az ember világa. Színes világ, tarka világ, gazdag világ, sok szempontból ez is kifogyhatatlan, de csak egy világ – a sok millió közül.
Mit tud a világutazó a repülő hal világáról? Mit tud a világutazó a fregattmadarak világáról? Mit tud egyáltalán az emberen túli világról? Általában semmit.
Szóval, joggal állítom, hogy egy átlagos utazóhoz képest jobban ismerem a világot, és ehhez többet fog hozzátenni, ha egyszer láthatom a “kihalt” Antarktiszt” is, mint mondjuk az, ha egyszer végre megihatok egy kávét New Yorkban is.
Jobban ismerem – és mégis, úgy bámulom ezeket a felvételeket,
mintha először járnék a Földön.
Szájtátva.
Tudtam, hogy olyan bolygó ez, ahol a madarak úsznak, egyes halak meg repülnek, mégis, ezek a felvételek rögtön előhívják a féktelen csodálat, az ignorátus érzéseit.
Másrészt. Bár eddig is tudtam, mégis megdöbbent, hogy ezen a bolygón senki sincs biztonságban, hogy itt minden a túlélésről szól. Gyönyörű, hogy ezek a kis halak a túlélés érdekében még repülnek is, ugyanakkor mellbevágó, hogy ott is predátorok várják őket. Csodálatos jelenetek, őrületes mozgalmasság, csupa tökély és mégis elfog a szorongás:
Vajon miért épül efféle élet-halál harcra az egész világ? Miért ez a világ természetes állapota?
Mert persze jöhetne még egy pár másodperces felvétel a végén, amikor a repülő halakat üldöző halakra ráront egy cápa, a fregattmadarakra pedig lecsap egy vándorsólyom. Valójában csak a csúcsragadozók vannak biztonságban – ők azonban gyakran éheznek.
Miért van ez?
Rajonghatunk-e ezért a kegyetlen világért? Ahol nincs részvét. Ahogy Jack London és Darwin is hitte: ahol a gyengébb, ügyetlenebb, elesettebb, kisebb, a beteg elpusztul. A másik martaléka lesz. Sok hasonló felvételt láttam a napokban. Ahogy oroszlánok és hiénák élve marcangolnak szét még nagyon is élő gazellákat.
Tanácstalanságom is nőttön nő: biztos, hogy jól látjuk, jól látom ezt?
Biztos, hogy ez olyan iszonytató,
mint amilyennek az ember hiszi? Biztos, hogy ez tényleg részvéttelenség? Nem arról van szó csupán, hogy mint egy génhiba, az emberi fajban ott van az öröklét és folytonos biztonság utáni vágy, és ezt kéri számon az élővilágon-világon csupán,
holott semmi sem örök, még egy bolygó, még egy csillag sem. Az Univerzum maga is halandó.
Akkor minket az elmúlás miért bánt? Ha pedig elmúlik, meghal minden, repülő halak és hegyek egyaránt, akkor nem mindegy, hogy ki hozza a halált? Egy nálunk nagyobb hal vagy egy fregattmadár?
Miért sokkoló mégis,
hogy amikor a kis hal kivágódik a vízből sokadszor is, elkerüli sokadszor is a “kaszás”, amikor hála az evolúciónak, már olyan szépen siklik a szélben az óceán színe fölött, akár egy fecske a közelgő vihar előtt a mi nyugodt tavaink vize fölött, épp, amikor a legmagasabbra ér, és végképp tátva marad a szám, hogy milyen csodálatosan szépen és valószínűtlenül repül, épp akkor érkezik egy kecses fregattmadár, aki könnyedén kapja el a levegőben,
emberi léptékkel mérve: pályája csúcsán.
Mit kellene tennem,
hogy a csodálatom mellé ne párosuljon borzongás? Vagy ez így van rendjén? A repülő halakat ugye megeszik? Az ember meg borzong. Az ember meg embernek farkasa? – és a mi ádáz küzdelmeinknek sincs, s nem is lesz sohasem vége? Repülünk, és úszunk, mint ezek a kis halak, míg alattunk és fölöttünk is ragadozók?
Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több 5G
még több óceán
