Egy jól irányzott sóhaj | Beethoven : Holdfény szonáta
TÖRTÉNT EGYSZER
Minden fiatalember életében eljön a pillanat, amikor rászólnak, hogy ne bömböltesse a zenét. Ezt a pillanatot számos további eset követi, nem is jegyezzük meg mindegyiket, de az elsőt talán igen. 18 éves voltam, amikor átjött a szomszédasszony, hogy csendre intsen, holott családi házban laktunk. Tágas tér választott el minket, csakhogy volt egy hifitornyom, két hatalmas hangfallal. Ez eddig “legszebb emlék” is lehetne Az a nap mindig eszembe jut, ha Beethovent hallok. Ugyanis Beethovent bömböltettem, mert őt bizony lehet.
Akkortájt – mint minden épkézláb kamasz – a végletekig srófoltam a komorságot, így aztán remekül passzoltunk Beethovennel.
Az ő egész habitusát meghatározta egyfajta zárkózottság; a háta mögött összekulcsolt kézzel, előre dőlve sétálgatott, s így olyan megközelíthetetlennek tűnt, hogy még az érte rajongó Schubert sem merte megszólítani, holott egy időben ugyanabban az utcában laktak, s nap mint nap láthatta őt. (Micsoda idők, amikor egy utcában két ilyen figura él!) Beethoven borúlátását bizonyosan az apja alapozta meg, egy alkoholista, aki agyba-főbe verte gyermekkorában. A komorság később depresszióvá nőtte ki magát, főként, mikor Beethovent a létező legsúlyosabb baj sújtotta, ami egy zenészt sújthat, s a hallása romlani kezdett.
Egyes források szerint már az öngyilkosság terve is megfogant benne, amikor találkozott egy asszonnyal, akivel ugyanabban a házban lakott. Ez a nő tökéletesen vak volt, s állítólag azt mondta Beethovennek – talán mert a zeneszerző neki panaszkodott? –, hogy ő bizony bármit megadna azért, hogy láthassa a holdfényt.
Ez a jól irányzott mondat a megvilágosodás erejével hatott, hisz Beethoven mégiscsak látott, s minden nyűgje ellenére is képes volt komponálásra. E mondat hatására írta a Holdfény szonátát (a vak asszony számára, hogy láthassa ő is a holdfényt ), melynek első taktusait az is ismeri, akit hidegen hagy a klasszikus zene. Az Európai Unió hivatalos himnusza, az Örömóda pedig – Beethoven talán legismertebb darabja – hálaadás;
Beethoven afeletti örömét (is) kifejezi, hogy annak idején a halál helyett az életet választotta. Afeletti örömét, hogy élete mélypontján egy jól irányzott sóhajjal a helyére billentette egy vak asszony.
A fotókat a martonvásári Brunszvik-kastélynál lőttem, ahol többek között a halott Beethoven hajából vágott tincseket is őrzik. Legyetek oly kedvesek, osszátok meg másokkal is.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Támogass egy 15 éve ingyenes nonprofit portált és egy természetvédelmi rezervátumot!
még több “Történt egyszer”
még több sztori
Néhány év óta minden nyáron elmegyünk Martonvásárra, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar egyik Beethoven koncertjére, ami a kastélyparkban a szigeten szokott lenni.
Olyankor mindig eszembe jut ez az írásod… 🙂
Hiába ismerem a szonáta történetét, én nem a Holdat, holdfényt látom, de nem is egy vak hölgyet, hanem egy kavicsos tengerpartot, ahogy nyaldossák a lassú hullámok.