Szarvasbébi
Nagyot megy a Netflixen a Szarvasbébi (Baby Reindeer) című brit minisorozat, amely valós történeten alapul, és lényegében a filmet író és a főszereplőt is alakító Richard Gadd mélyrehatóan személyes vallomása. Részben bizonyára ennek a szokatlan és kíméletlen nyíltságnak köszönheti hihetetlen népszerűségét (a kritikusok többnyire áradoznak róla, az Imdb-n 8 ponton áll az értékelése.)
A jelenleg a harmincas éveiben járó Gadd hosszú, kanyargós és nagyon rázós művészi és életbeli útkeresést tudhat maga mögött. Komikusnak készült, bár ezt a szándékát is nehéz megérteni, miután az előadásai a legkevésbé sem voltak humorosak. Végül a köztudatba pont egy korántsem vidám történettel került be: részese lett egy (illetve több) bántalmazó kapcsolatnak, ahol ő volt az áldozat. Vagy mégsem csak áldozat volt? A film minderről szól.
Egy nap a londoni bárba,
ahol Gadd (a filmben Donny Dunn) dolgozik, betér egy nála húsz évvel idősebb nő (a filmben Martha Scott a neve), akinek nincs pénze. Dunn megsajnálja és meghívja egy teára. Szóba elegyednek, a nő pedig azt mondja magáról, hogy ügyvéd, amire Dunn gyanút fog, nevetni kezd, végül mégsem akar konfrontálódni, hogy akkor hogyhogy nem tud kifizetni egy teát, és belemegy a játékba. Ez a konfliktuskerülő magatartás és fel nem vállalás több kellemetlen és borzasztó helyzetet is okoz a főhősnek. Részben ennek köszönhető, hogy több bántalmazó kapcsolatba is belekeveredik, és nem mond nemet, nem száll ki, amikor arra szükség lenne, azt a kapcsolatát viszont, amelyikre szüksége lenne, nem tudja megtartani.
Marthával kokettálni kezdenek, Dunn olyasmikkel hitegeti, amiket nem gondol komolyan, majd a nő rátelepszik és zaklatni kezdi. Különös, kölcsönös függésbe, macska-egér játékba keverednek: a nő explicit üzenetekkel bombázza, egyre erőszakosabbá válik, Dunn pedig nem tud, talán nem is akar igazán kiszállni.
Gadd kegyetlen őszinteséggel,
néha már-már túlzottan is feltárulkozóan tárja elénk saját gyarlóságait, rémesen kínos és szégyenteljes pillanatait, és talán éppen ez a film népszerűségének titka, hogy friss megközelítést alkalmaz szinte már közhellyé koptatott témák kapcsán. Olyan tabukat feszeget, minthogy egy nő is lehet bántalmazó, és hogy egy áldozatnak is lehet felelőssége abban, hogy milyen helyzeteket teremt maga köré. Emellett olyan mainstream témák kerülnek elő, mint a szexuális erőszak, homoszexualitás, transzneműség.
Eleinte nem teljesen világos,
hogy mi történik és miért úgy. Kívülről nézve és megítélve teljesen logikátlan, amit Dunn csinál. Miért fogadja el Martha jelölését a Facebookon, miért hazudik a barátnőjének miatta? Miért nem jelenti fel, amikor tettlegességig fajul a dolog? Később megpróbál minderre magyarázattal szolgálni. De vajon választ adnak bármire is a magyarázatai? Magyarázatot kapunk, de választ nem teljesen, mert úgy tűnik, a valódi válaszok még ennél is mélyebben vannak. Gadd ugyanakkor megmutatja, hogy olykor mennyire nem egyértelműek a kívülről fekete-fehérnek tűnő kapcsolatok, és árnyalja a képet arról, hogy miért nem hagyja ott valaki a bántalmazóját.
Megjelenik a szégyen,
a szorongás, tehetetlenség és tanácstalanság, amit valaki akkor érez, amikor egy mentálisan sérült, rosszindulatú bántalmazó karmai közé kerül. De az is lehet, hogy ezek az érzések voltak előbb. Ugyanakkor Martha nem is csak rosszindulatú és nem is csak veszélyes. Igaz, hogy kiabál, hogy üt, viszont meglepően könnyű leállítani. Egy labilis lelket látunk, aki szeretetmorzsákba, szalmaszálakba próbál kapaszkodni, és megszállottá válik, amint ezeket megtalálni véli. Elfogadásra éhező és önbizalomhiányos mivoltában akár tükre is lehetne a főhősnek, aki el is játszik ezzel a gondolattal. A szembefordított tükrök pedig végtelen folyosót nyitnak. Ami (legalábbis ezúttal) sehová sem vezet.
Mindennek fényében nem is annyira meglepő, hogy a film és az azt övező érdeklődés hatására a valódi Martha is felbukkant és ismét fenyegetőzni kezdett. Nagyon úgy tűnik, hogy ez a történet még mindig nem ért véget.
De valójában mindezt annak apropóján írtam le, hogy
Stephen King írt egy esszét,
amelyben nagyon dicsérte a filmet. A Times lapjain azt írja, ez a legjobb dolog, amit valaha látott.
“A legtöbb streamingsorozat-epizóddal szemben, amelyek ötven percesre vagy még annál is hosszabbra fúvódnak fel, a Szarvasbébi epizódjai, amelyek körülbelül harmis percesek, olyanok, mint a rövid, gyors szúrások egy nagyon éles késsel.”
A hétrészes sorozatot az 1987-es Tortúra című regényéhez hasonlította, amelyből 1990-ben James Caan és Kathy Bates főszereplésével film is készült. A történet egy regényíróról szól, aki autóbalesetet szenved, és egy volt ápolónő menti meg. A dolgok azonban baljós fordulatot vesznek, és lassacskán kiderül, hogy a nő szándékai nem teljesen ártatlanok.
„Az első gondolatom az volt, hál Istennek, hogy az én regényem volt előbb, különben az emberek azt gondolnák, hogy Richard Gaddtól loptam az ötletet” – írta King a két történet hasonlósága kapcsán.
Mint hozzáteszi, “a Szarvasbébi nagyszerű ajándéka, hogy megértjük, miért tartott olyan sokáig, hogy Donny feljelentést tegyen. A szíve mélyén úgy érzi, hogy megérdemli. Mi pedig inkább empátiát érzünk iránta, mint türelmetlenséget, és kezdünk empátiát érezni Martha iránt is.”
Forrás: NME, kép: Netflix.com
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több film
Ezt a sorozatot nem bírtam megnézni. A Kathy Bates filmet láttam, attól is teljesen megfeküdtem.
Vannak toxicus emberek, milyen kár, hogy nem kapcsolnak be azonnal a vészjelzők. Ez a pszichopathia bája- amikor egy érzékeny embert aki kapcsolódni szeretne valahova, bekebeleznek.
Első körben én is feladtam, és volt rész, amit áttekertem. Aztán amikor láttam, hogy Stephen Kingnek mennyire tetszett, befejeztem, gondoltam, hátha tényleg érdemes. Végülis nem bántam meg, érdekes volt, de azért nem egy klasszikus. A Tortúra szerintem zseniális, bár én annyira nem érzem egymához közel állónak a kettőt.