Paranormális jelenségek | Lehet az írásnak ekkora ereje?
Életem legnagyobb kalandjai közül sokat köszönhetek az írásnak. Mindig, amikor intenzíven írtam, történt valami az életben is, néha konkrétan az írással, máskor “csak” ahhoz kapcsolódóan. Tudom, ez megint homályos. Megesett például, hogy leírtam egy olyan figurát (Jeffna Senyvilót), akit csakis a képzelet szülhet, majd két nappal később láttunk egy pontosan olyan embert, s szerencsémre nem is egyedül láttam, hanem egy barátommal, aki előző nap olvasta az ominózus elbeszélést, az Alagút című drámaszerű és nyomtatásban egyelőre nem olvasható horrorisztikus szupernovellát.
Az Alagút
volt az egyetlen olyan elbeszélésem, ami félelemmel töltött el az írás során. Hoffmannról “beszélik”, hogy írás közben, például Az arany virágcserép írása közben annyira rettegett, hogy míg az egyik keze írt, a másikkal a felesége kezét szorongatta.
Nem tudom, így volt-e valóban, azt viszont tudom, hogy lehet egy írásnak annyira magnetikus ereje és deleje, hogy a szerző írás közben sorról sorra retteg.
Úgy érzi, hogy minden szóval olyan ajtókat nyit, amiket kinyitni valójában tilos, és ép eszű ember nem is tesz ilyesmit, de az író, ha efféle ajtókhoz téved, kockáztatva a békéjét, a nyugalmát, néha talán még az ép eszét is, mégis sorra nyit minden létező ajtót.
mi mást tehetne?
hiszen író
A rettegés
egyfajta belső történet, egy írás további alternatíváinak manifesztálódása az elmében. A jó írás univerzumokat fial a pszichében percenként százat is, és ezt kezelni kell; képesnek kell lenni arra, hogy az író az ebből eredő standard sugárfertőzöttség állapotát elviselje. Sőt, szeresse és kívánja is. Ha féktelen, hétfényévnyi gyönyör fakad belőle, bűntudat nélkül adja át neki magát, ha pedig az űr mélyét is bőven megmérő rettegés, legyen rá büszke és ne fusson el.
Ha félelmetes az írás, azt is kezelni kell, de amikor gyönyörű, annak kezelése sem sokkal egyszerűbb. Nem az irányultság a perdöntő, hanem a lépték. Nem a rossz és a jó közötti különbség között kell választani, hanem a sok és a kevés között.
és az író sosem érheti be a kevéssel
a gyönyör is lehet annyi, ami már rossz
és a rossz is lehet oly sok, hogy az már jó
hogy Shakespeare-t idézzük:
Szép a rút, és rút a szép
Mindez azonban belső történet, minden ilyenkor megszülető univerzum, minden ilyenkor keletkező ősrobbanás és genezis, alapvetően szigorúan magánügy, szigorúan bizalmas, amiből a legnagyobb, legjobb és legterjedelmesebb nagyregény is csak pillanatokat villant fel. Minden regény olyan, mint egy
szigorúan bizalmas irat
az egész kozmoszt felügyelő titkosszolgálat irattárából, és ahol jóval több a kitakart szöveg, mint a szabadon hagyott.
Ezért sem értek egyet azokkal az irodalmárokkal – sőt: korlátoltságnak tartom -, akik úgy vélik, attól író az író, hogy publikál. Lehet író a publikálás által mások számára, ezzel nehéz vitatkozni, de abszolút értelemben az író nem a publikálás által és nem mások szeme előtt születik, hanem a belső kozmoszok születésével egyidejűleg, és ha ezt egy irodalmár nem érti, írjon bár tetszetős monográfiákat és kritikákat, okoskodjon pódiumbeszélgetéseken bármennyit, semmit nem tud az irodalom lényegéről, de még a lényegtelenségéről sem.
Van, amikor az írás meghajlítja a valóságot
Az ilyen esetek zöme talán örökre titok marad. Megírtam például azt az esetet, amikor közvetlenül a Kék angyal megjelenése után azzal a kérdéssel szólítottak meg a Déli pályaudvaron, hogy “hiszek-e az angyalokban” – és ennek köszönhetően készült el aztán a kisfilm a Kék angyal elbeszéléséből (Kút a Nap alatt). Halkan jegyzem meg, hogy a kút és az alagút közötti alaki és tartalmi kapcsolat felfedezéséhez nem kell betegesen élénk fantázia.
Néha visszatérek az egyik kedvenc helyemre, egy bazaltbányába. Sok szépet láttam ott, ásványokat, kőzeteket, kénnel teli gejzírkürtőt, párszor a nevében is igen szép hajnalmadarat, és egyszer még egy hosszú elbeszélés helyszíne is lett. A történet az Orgonika címet viseli, és két részletben jelent meg a Beszélőben. Írásának ideje és aurája is emlékezetes, még inkább a „következménye”. A novella végén a kőbánya északi fala leomlik. Akkortájt nem jártam arra. Megírtam a novellát, a Beszélő közölte, eltelt pár hónap, és mikor legközelebb arra vitt az út, ismét körbenéztem a kőfejtőben.
Mikor eljutottam a novellában is megírt északi sziklafalig, megdöbbenve láttam, hogy valóban leomlott. A lezúduló kőzettömeg ezer tonnákban mérhető.
Hátborzongató érzés volt
látni, és ma, ha a bányára gondolok, elsőként mindig ez jut az eszembe. A Jack London-túra során oly sokszor, oly sok mindenre mondtátok: nincsenek véletlenek. Erről miként vélekedjen az ember? Már csak nem hiheti, hogy az írás ereje ledönt egy több ezer tonnás bazaltfalat! Nem igaz?
Más kérdés, hogy szintén abban az időben írtam egy másik novellát is, ahol
alvilági erők
akadályoznak egy ifjú titánt első nagyregényének megírásában, és kézirata többször is megsemmisül. A Spíler Kázmér igazán rövid elbeszélés, s azt, ami abban történik, ha nem is olyan keményen, de megtapasztaltam a Jákob írása során, mikor is a Jákob felét egyszer az utolsó betűig elvesztettem. Ráadásul majdnem elvesztettem másodszor is (erről posztoltam már korábban). Talán ez is véletlen. Ha épp nem olvassátok a Jákobot vagy a Jégvágót, de olvasnátok valamit, mindkét írást megtaláljátok.
Az üldözött ifjút titán, bizonyos Spíler Kázmér sztoriját pedig itt:
„Adalbert néhány perc múlva valóban hallani vélte a bazaltorgonák hangját, és úgy érezte, hogy a Silbermann lány lelkébe is belát; úgy, ahogy addig senki. Megnyílik előtte, épp olyan erővel, amint annak idején a Szt. János-hegy fekete bazaltrózsáját nyitotta meg a magma. Adalbert egyszerre hallotta a hajdani kitörés, a hegy, a bazaltorgonák fortissimóját és a Stella Silbermann lelkéből felszálló hatalmas és nyugodt, édes és végzetes pianót. A két szólam összhangja tébolyközeli állapotba juttatta, Stella mélyén pedig olyasmit látott, mintha az Istent látná színről színre. A négykezes után Adalbert és Stella újra a városban, egész pontosan a templomkertben találták magukat, de egyikőjük sem emlékezett arra, miként kerültek oda. Mintha csak lerepültek volna a Szt. János-hegy kúpjáról.” (Orgonika)
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Borítókép: Pixabay
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több blog
még több irodalom / írás
Légy oly kedves, oszd meg ezt a cikket!
Köszönjük!
Nagyon jó!
Ezt az esszét nem közölted még, Cen’, ugye, én legalábbis nem olvastam .😊
Nem, ez új esszé egy régi, rövid esszém alapjain 🙂
Szuper! 😊
Mindent újra kell olvasni itt. Az Orgonikára valamennyire emlékszem, legalábbis a bazalt orgona omlására biztosan. Életemben egyszer szorongtam végig egy könyvet, Stephen King-től “A ragyogás” c.-t, meg a belőle készült film is elképesztő.
Még egy könyv akadt a kezembe amitől kitört a frász, az pedig az idegen űrlényekről szólt- a címét sajnos már nem tudom, volt benne egy olyan jelenet, amikor egy barna űrlény a függöny mögül lép elő éjszaka a szobában. El tudom képzelni mekkora szorongás szint kell ahhoz, hogy az író olyant írjon, amit tökéletesen bezsákol az olvasó.
Sokszor esett már szó az oldalaidon arról, hogy mikor nevezhető írónak az, aki ír. Természetesen, írhat valaki pusztán az írás öröméért is csak önmagának, de az olvasó ezt hallva megkérdezi – pláne, ha az író nagyon jókat ír -, hogy ennek meg mi értelme van? Nem önzés ez, hogy más nem olvashatja azokat a remek írásokat? Nem kíváncsi rá az író, hogy mit szólnak hozzá mások?
Szerintem akkor lesz valaki igazán író, ha már olvasói is vannak. (Lehet, persze, hogy ez a vélemény is önzésből fakad, mert ha már én nem tudok írni, legalább hadd olvashassam mások írásait. 🙂 )
Vajon az író gondol írás közben az olvasókra? (A tippem az, hogy akkor nem.)
Na ez most olyan eset, amikor az írás és a helyzet maga is remek illusztráció. Mert már írás közben is eszembe jutottál, és az, hogy az a rész nálad “beüthet”, hiába szól egyértelműen az irodalmároknak, irodalomtörténészeknek (azoknak is csak ímmel-ámmal, hisz hány hazai turbóbölcsész vagy pódiumakrobata olvassa ezt?), szóval esszé írásakor, de talán máskor is néha eszébe jut az írónak az olvasó (vagy egy barát, egy családtag…stb.), de jó esetben ezt nem veszi figyelembe, amint én sem vettem figyelembe tegnap, amikor ezt írtam. | Kívülről valószínűleg értelmezhetetlen egy olyan írói lét, ami nem nyilvános. Itt hangsúlybeli eltérések vannak. Mi a fontosabb? MI az elsődleges? Az írói lét szerintem viszonylag speciális létforma és lélekállapot, a szabadságnak extra foka, és minden más csak ezután jön, a publikálás is. Ha a nyilvánosságot, a publikálást, az olvashatóságot, elérést a kritériumok közé emeljük, amikor megválaszoljuk azt a kérdést: ki az író? – hamar előáll az a helyzet, amit oly sokszor érzékelhetünk, vagyis az írók helyezkednek, pitiznek, áskálódnak, nyüzsögnek, torzítják önmagukat és munkáikat, és végül – nagyon hamar – minden tevékenységük origója és mozgatórugója a nyilvánosság lesz, nem pedig, ami egy született író esetében mindenképp elsődleges, vagyis az írói szabadság és radikális autonómia. Aztán lehet, hogy ezzel a válasszal csupán jelentősen rontottam az esszé értelmezésén, de ha igen, ám legyen. Nem ez lesz az első eset 🙂 🙂 | De még egy kép: Ki a hegymászó? Az, aki feljut a csúcsra, vagy csakis az, akit felvesznek a kamerák a csúcstámadásnál?
Megértem, és el tudom fogadni, amit írsz. No, igen. KINEK mi a fontosabb. Én a fentieket olvasóként írtam. De író és író között is van különbség, természetesen.
“az írók helyezkednek, pitiznek, áskálódnak, nyüzsögnek, torzítják önmagukat és munkáikat” Megjegyzem: nem csak az írók. Ilyen lett a világ, és ez szomorú.
Tartok tőle, hogy nem fogunk ebben a kérdésben dűlőre jutni – de az nem baj! -, hiszen nem egy oldalon állunk. (Te az író vagy, én meg az olvasó.)
Te csak írj, és ha én olvashatom, az nekem nagy öröm. Ennek az új esszének is örülök. Persze, hogy megkerestem a régi oldalon azt, amire épül. 🙂 Jó hogy kibővítetted!
Megérkezett még egy, ezúttal zsír új esszé is. Szóval most te olvashatsz, én meg maradok hol ilyen, hol olyan író. 🙂
Jó vagy úgy, ahogy vagy! Sőt! A legjobb vagy. 🙂
Na ez a hegymászós hasonlat frappáns megfogalmazása annak, hogy az író, az író és kész s nem az számít ki olvassa , vagy olvassák e a kiadott, vagy kiadatlan dolgait. Úgy tűnik ez identitás kategória. Azért én nagyon olvasnám ami a fiókokban jobb sorsra vár nálad.
Nagyon érdekes írás! Rengeteg minden eszembe jutott olvasás közben, kezdve az ismeretlen vonzásától, akkor is, ha az az ismeretlen a vesztünket okozhatja, (A Kékszakállú), aztán a véletlenek, amikről meg vagyok győződve, hogy nem léteznek, a nevek mágiájáig, és még ezer minden bevillanás! De nem szeretnék itt egy újabb esszét írni.. Az mindnesetre érdekes, hogy itt azt fogalmaztad meg, legalábbis én úgy érzem, miért is választottál álnevet, mennyire leegyszerűsítő, mondhatni, akár gúzsba kötő lenne ezeket a határtalan megéléseket konkretizálni, egy polgári név mögé bekalodázni. Ennél szabadabbnak érzem a figurát, aki az írások mögött áll. Mindezt persze csak érzem, mivel, bevallom a regényeket MÉG nem olvastam, csak néhány novellát. Ezért, ha tévedek, ne ítélj meg túl szigorúan! Be fogom pótolni a hiányaimat, és utána térjünk vissza mindezekre, akkor már a több mint érzés szintjén! Most úgy érzem, hatalmas szellemi területet kell meghódítanom! Egyben biztos vagyok, hogy Arany Jánosnak nagyon igaza volt, amikor a verseit úgy olvasták, és meggyőződéssel állították, hogy a költő azt akarta mondani……Sommás választ adott: “Akarta a fene'” Nem lehet, nem szabad leegyszerűsíteni az alkotó szándékát, ami a sorok mögötti határtalan birodalmat jelölik, és biztosan különböznek attól, amit az olvasó átél és gondol, sőt érez! Nekünk, olvasóknak nem sajátunk a művész, író alkotó zsenije! Sajnos. Vagy olykor szerencsére.