Sokat próbált zene ez, olyan reggelekre, amikor nincs idő a kapirgálásra, arra se, hogy lassan csorogjon le a kávé; arra se, hogy míg lecsorog, szöszöljünk és mamuszkáljunk, nem, mire lefő, már útra késznek kell lenni, talpig vértben, állig teljes fegyverzetben; olyan reggelekre, amikor bármiféle mérlegelés tilos, és amikor irreleváns, hogy milyen a kedvünk vagy bármiféle állapotunk; olyan reggelekre, amikor jobb egyből és gépiesen kiugrani az ágyból, de hogy ez a gépiesség ne szegje kedvünk és ne vágja rommá távlati reményeinket, mégis valami olyasmi kell, ami gondolkodás nélkül is meglódít, és nem a rosszkedv, mint inkább a tettvágy irányába.
Olyan reggelekre, ami azt a kockázatot hordja magában, hogy pár óra múlva én leszek a mindenen sajnálkozó, búval bélelt szomszéd, a portás, a tanár, az indokolatlanul ellenséges pultos, a hányaveti postás, a magából undort és az élet megvetését mastiffként fröcskölő egyszeri buszozó vagy csak a kétszáztizenhatodik gyalogos a Blahán, aki nem tér ki senki elől, nem köszön senkinek, csak megy, dühösen, csalódottan, megfeledkezve arról, hogy amint előző nap is voltak percek, akár órák is, amit értékelhetett volna, most is vannak ilyen percek és akár órák is; ez a zene kell olyan reggelekre, amikor mindezek veszélye, még ha csak távolról is, meglegyintene;
és ha én voltam sokszor az a vevő, aki megkérdezi a letargiás hentest: „Hogy van?”, ha én voltam az, aki azt mondta az éjjel-nappali bolt eladójának hajnali fél hatkor a Mester utcában: „Kitartást, nincs már messze a műszak vége!”, ha én voltam néha az efféle, ha gyakran voltam ilyen kedélybéli ritka kivétel, akkor ezt a rém egyszerű ébresztőknek köszönhetem, és mit tagadjam, magamnak is, hogy a legszarabb napokon van annyi eszem, hogy ezt például beteszem;
van annyi eszem, hogy ha senki se teszi be, mert inkább mindenki mindenkinek betesz, és az a tuti sikk országosan, lassan már globálisan is, faltól falig, csont nélkül, hogy mindenki, de mindenki búval bélelt legyen, és azzal házaljon napestig: „ilyen is csak nálunk történhet”, „na már megint”, „ez se lesz jobb”, „biztos lesz még szarabb”, „jóval szarabb is”, és ha az össznépi kórság ragadósabb-tapadósabb, mint a Covid, és ettől tüsszög-prüsszög az első és az utolsó is, és kivétel egy sem akad, mutatóba se, ha már csak a három napos halott nem ellenséges, ha csak a tavalyi hulláknak nincs már panasza, annyi eszem akkor is lesz, hogy ebben az esetben maradok én az egyetlen, igen, az, pontosan az, aki a szabályt erősíti; az egyetlen ideiglenesen még élő, aki gépiesen bár, mint egy toprongyos kis robot, primitíven, ó igen, ősbután, de egyfajta kötelező derűvel vág át az emberekből tákolt labirintuson – részvéttel, de cseppnyi részvétel nélkül.
Jó reggelt! Hát akkor haladjunk talán!
Nagyon szép napindító gondolatok! Mennyi minden múlik döntésen. Meg persze azon, hogy az ember mit hallgat reggelente.
Köszönöm!