Még a kilencvenes évek tankönyvei is úgy tanították, hogy a világ az ősrobbanással, a nagy bummal kezdődött. Megfellebbezhetetlen tényként olvastuk ezt a tankönyvek lapjain, nagy tudósok állították, holott nem akadt olyan középiskolás diák, aki fel ne tette volna a kérdést a nagy szünetben: rendben, de mi volt előtte? Ha véletlenül valaki ezt a kérdést neki szegezte a tanárnak is, urambocsá egy dolgozatban, azt kockáztatta, hogy ostobának tűnik a dolgozatra pedig elégtelent kap.
Főként azoknak üdítő ez az alig fél óra, akik csöndben maradtak annak idején, vagy akiket ostobának gondoltak a nagy szünetben vagy a katedra előtt, mert most végre elégtételt kaphatnak: nem oly egyértelmű a világegyetem keletkezése, mint sokáig hittük.
De ha valaki nem vár elégtételt, hátra dőlhet, és zavartalanul gyönyörködhet abban, mennyi rejtély vesz körül minket, és mennyi kérdés rajzik a létezésünk körül. Bármit gondolunk is személyes sorsunkról, tartsuk azt mennyeinek vagy nyomorúságosnak, egy biztos: a világ, a galaxis, az univerzum, melyben élünk, lenyűgözően titokzatos. Nem csoda, ha folyton arra várunk, hogy jöjjön valaki, és legalább a legalapvetőbb kérdéseinkre adjon választ. Szeretnénk végre megnyugodni. De biztos, hogy ez a jó cél? Nem volna-e célravezetőbb a nyugalom és bizonyosság üldözése helyett egyszerűen csak beleveszni az univerzum csodálatába? Akkor is, ha kipillantunk a milliárdnyi fénylő galaxisra, és akkor is, amikor az univerzum a teraszunk előtti bokor levelén fénylik fel egy nyári éjen szentjánosbogár képében.
Fodrozódás, felfúvódás és utána jött a BUMMM. 🙂 🙂