Tegnap dübörgős úti zenét raktam fel péntek reggelre, ma sem lesz ez másként. Körülbelül 3-4 olyan nappal számolok, amikor a szokottnál is több pörgésre lesz szükségem. Persze, nektek ne legyen. Őszintén a lehető legnyugodalmasabb hétvégét kívánom nektek, én azonban most úgy ráfeszültem a határidőkre, hogy nem is tudok nyugisabb etűdökben gondolkodni. Elképzelhetetlen most egy szimfónia.
Andalgás? Mi az?
Remélem, Mara esténként hoz majd valami nyugtatót, csilleset, csilingelőt, csuda jót, én viszont önző leszek, és maradok a tegnapi vonalon, dübörgős kell és kissé karcos – mint ez a hang –, ahogy mostanság valami mindig karcos vagy rusztikus: a munka az udvaron, nemrég hóban, most már sárban, ködben, nyirkosságban;
valami mindig karcos, hol egy csillag a ház felett, hol egy fejsze nyele;
karcosnak kell lenni, hogy ne a köd súroljon engem, hanem én súroljam a ködöket, méghozzá a legsmirglisebb képességgel; ne a sár uraljon, hanem uraljam én a sarakat, méghozzá oly könnyedén, mintha lepkéket libbentenék fel az égbe; ne számítson, minek kedvez az erő és idő – meg a kis szeszélyes: a világegyetem –, és minek nem, csak karcolódjunk át a téridő izzó rácsán, préselődjünk át a közeli jövőbe nagy svunggal nagy vidáman, hol gyorsan frontálisan, hol okosan és óvatosan, oldalt fordulva, lappal, a keskeny oldalunkkal, ahogy titkos végrendeletet rejtenek egy irdatlan nagy telefonkönyv közepébe.
Jó reggelt, jó szombatot!
Illusztráció forrása: Pixabay
