Így kezdődött az Everest-őrület
Száz éve még nagyon másképp festett egy Himalája-expedíció, mint napjainkban. Az első felfedezők nemcsak mászható útvonalakat kerestek, hanem biológiai megfigyeléseket is tettek, sőt, néprajzi érdekességekkel is szolgáltak a környék lakóiról. Beleástuk magunkat a huszadik századi eleji sajtóba, hogy megtudjuk, mit tudott meg az akkori újságolvasó az addig ismeretlen területekről és a merész utazókról.
Az első Mount Everest-expedíciókat britek indították, és Tibetből indultak, mert 1949-ig Nepál lényegében zárva volt a nyugati turisták előtt, maximum Kathmanduban lehetett körülnézni.
Az első expedíciók közül az 1924-es a leghíresebb, amelyben George Mallory és Andrew Irvine életét vesztette. Mallory azonban tagja volt két korábbi felfedezőcsapatnak is, amely 1921-ben feltérképezte a hegy teljes keleti és északi környezetét, 1922-ben pedig először próbálta palackozott oxigénnel megmászni az Everestet az északi oldalról.
Innentől pedig beszéljenek a századelő lapjai!
A „merész csapat“ ostroma „a hegyek királya ellen“
A Kincses Kalendáriom 1923-ban a többek között a „dróttalan telefonról“, a házi zöldségaszalásról szóló, és az 1922-ben elhunyt angol sark-utazóról, Shakleton megemlékező cikkek között hírt adott az első Mount Everest expedíciókról is:
A cikkben tévesen azt írják, az angol expedíció Nepál földjéről indult. A „merész csapatot“, amelynek „a legkiválóbb angol turisták voltak a tagjai“, Howard Bury ezredes vezette. 1921 május 18-tól október 27-ig, öt hónapon át végeztek tudományos vizsgálatokat, hogy megállapítsák, a következő évben honnan és milyen felszereléssel indítsák meg az ostromot „a hegyek királya ellen“.
1922 tavaszán azután Bruce brigadéros vezetésével indultak neki, és
“valamennyien oxigén belélegző készüléket használtak, hogy pótolják a levegőnek a nagy magasságban csekély mennyiségben jelenlevő éltető elemét és frissen tartsák a szokatlanul erős munkába belefáradt szervezetüket.“
A farkasnyomtól a tibeti házasságokig
Bár a csúcsra „a gondos előkészületek, a kitűnő felszerelés és az ember fölötti lelki erő ellenére sem sikerült“ felérniük, nagyon gazdag növény- és állatgyűjteményt vittek haza egész sereg addig ismeretlen növényfajjal és számos új állatfajjal.
“6300 méter magasságban emberi lábnyomhoz hasonló nyomokat találtak a hóban, ezekről azonban később kiderült, hogy magában élő farkas nyomai.“
A cikk kiemeli, hogy az expedíció „nagyon érdekes néprajzi megfigyeléseket is tett a magas hegyekben minden más néptől teljesen elkülönítve élő tibeti népről. Különösen két érdekes szokást jegyeztek föl. Az egyik, hogy az idősebb fivér feleségéhez joga van valamennyi öcsnek, míg a legfiatalabb fivér felesége egyedül csak őt illeti meg.”
“A másik különös szokásuk, hogy halottaikat nem temetik el, hanem darabokra vagdalják és a ragadozó madarak prédájául teszik ki.“
A Mount Everest expedíció katasztrófája
A Turisták Lapjában 1924-ben már a Mount Everest expedíció katasztrófájáról számol be Déry József: itt már a ’24-es expedícióról is értesülhettek az olvasók.
Megtudjuk belőle, hogy a Mount-Everest megmászása akkor „a legnagyobb hegymászó probléma“ volt, ahogyan „valamikor a Matterhorn állott a hegymászók érdeklődésének központjában“. Az is kiderül a cikkből, hogy a Mount-Everest megmászását már előzőleg 1900-ben, 1907-ben és 1913-ban is megkísérelték, de eredménytelenül.
1921-ben aztán hegymászókból, tudósokból és térképészekből álló expedíció indult útnak, de ez tragikusan végződött, mert útközben Dr. Kellas láz következtében meghalt és el is temették. A többiek a Himalája lábáig értek fel. 1922-ben már 6400 méteren vertek tábort, majd 8170 méterről voltak kénytelen visszafordulni
“koromsötét éjjel, óriási hó és jégben botorkálva, szakadatlan halálveszedelem között.”
Ebben azonban nem merültek ki a nehézségek, mert “egy lavina hét teherhordó kulit lesodort a feneketlen mélységbe.”
1924 viszontagságai
1924 április végén ismét Bruce tábornok vezette a felfedezőutat, de félúton szívgyengeség miatt kénytelen volt visszafordulni és Norton alezredesnek adni át a vezetést. Azonban ő is kénytelen volt feladni, mert
“fájdalmakkal járó hóvakság lepte meg és 60 órán át minden fényhatás iránt érzéketlen volt.”
Norton jelentésében azt írta, hogy feljutottak 8579 méteres magasságig, és
“több felszállási kísérletet tettek, többek közt kettőt teherkevesbítés okából oxigénkészülék nélkül is, de eredménytelenül.”
Malloryék előre mennek
“Fel is adtak már minden reményt, amikor Mallory kijelentette, hogy még egy kísérletet tesz oxigénkészülékkel. Kikötötte, hogy erre a vállalkozására csak Irvine és nyolc málhavivő kísérje el.”
“Június 6-án elindultak az V. sz. táborból, a VI. sz. táborban éjjeleztek s másnap innen folytatták útjukat. Egy teherhordót Mallory visszaküldött s ez jelentette, hogy a vállalkozók gyorsan jutnak előre s már a 8600 m. magasságot is elérték.”
“Június 8-án kristálytiszta időben Norton, ki látóképességét közben visszanyerte, két kis fekete pontocskát látott mozogni a csúcs haván, mind feljebb és feljebb, egyszer csak felhő takarta el a két fekete pontocskát. Ez 8609 m. magasságban volt. Többet nem látták őket. Keresésükre indultak, sajnos, eredménytelenül.“
“Norton abban a hiszemben van, hogy Mallory és Irvine elérték a csúcsot s visszatérés közben érte el őket a halál. Ez azonban csak feltevés. Ebben a magasságban senki sem bírja ki két napnál tovább, az oxigénkészülékek is felmondhatták a szolgálatot, gleccserszakadékba is zuhanhattak, hirtelen keletkezett szélvihar is lesodorhatta a meredek jégfalon kapaszkodó két hőst, az a kis felhő, mit Norton látott, lehetett lavinafelhő is, mely lavina önmagától is keletkezhetett, de a vállalkozó hegymászók is megindíthatták.”
“Mindez — úgy lehet — örök rejtély marad, de lehet, hogy későbbi sikeres vállalkozás oly nyomokat fedez fel, melyekből a katasztrófa okait meg fogjuk állapíthatni. Egy bizonyos s ez az, hogy a tudományszomj és a hegymászó szenvedély nem fog nyugodni, míg a világ legmagasabb csúcsát meg nem hódítják. Ma néma tisztelettel hajlunk meg a tudomány és a hegymászó sport kiszenvedett hősei előtt.” – zárja részvétteljes sorait Déry.
Bury ezredes előadása a francia földrajzi társaságban
A Budapesti Hírlap 1922-ben Bury ezredes Párizsi előadásáról tudósított. Mint írják, az expedíció előtt a Himalája helyét fehér folt jelezte a világtérképen, és ekkor derült ki, hogy a Gauriszankár több mint ötven kilométernyire van a Mount Everesttől. (Korábbról rengeteg cikket lehet találni, melyek azt vitatják, vajon az Everest és a Gaurisankar egy és ugyanaz-e.)
“Azt, hogy a két csúcsot sokáig összetévesztették, és hogy mind a kettő egyforma magasnak tartották, Bury ezredes annak tulajdonítja, hogy a két csúcsot az indiai síkról figyelték meg, márpedig ebből a távolságból a két hege egyazon síkban látszik lenni.”
“Az expedíció geológusa elkészítette a hegyvidék földtani térképét, és gazdag ásványkőzet-gyűjteményt állítot össze. A bennszülöttek és papjaik, a lámák, módfölött érdeklődtek az expedíció működése iránt és többen vállalkoztak is az útra.”
A kiszáradó Tibet
Mai szemmel, amikor a világ számos része szembesül hasonló problémával, különösen érdekes Bury ezredes azon megfigyeléséről olvasni, mely szerint “a tibeti fensik kiszáradása lassú bár, de szakadatlan.”
“Tibet északi és délnyugati részein, amelyeket először kutattak át az európai utazók, romjai láthatók ma is olyan nagy városoknak, amelyek vízhiány miatt pusztultak el. Egyike ezeknek a városoknak Khétani, amely hajdan virágzó gócpont volt, most azonban lassan kint végkép eltemetkezik homoksírjában.”
“Az a hajdan óriás kiterjedésű tó, amely a város közelében terült el több ezer négyzetkilométernyi területen, ma már kicsiny tavacska csupán.”
“Az állati és növényi vegetáció körülbelül 7000 méter magasságig terjed; e magasságban az expedíció, csodálatos színpompában ékeskedő virágfajokat talált, köztük négy új fajtát, amelyek a kankalin, mák és a kőtörőfélék (saxifraga) családjába tartoznak.”
Az újságíró azzal zárja sorait, hogy “Bury ezredes nem is reméli, hogy az expedíció még ebben az évben célhoz ér és föltűzi az angol lobogót a föld legmagasabb csúcsára.”
A cikk az Arcanum adatbázisának segítségével készült, képek forrása: Wikipédia
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.
még több hegymászás
még több cenweb
Lám, a Kincses Kalendárium erről is beszámolt! 🙂
Ez a könyvecske még a 60-as években is fontos szerepet játszott a falusi háztartásokban. A nagyszüleim is megvették minden évben. Emlékeim szerint mindenféle színes olvasnivaló – a gyerekeknek mese -, még rejtvény is volt benne. A naptári oldalakra pedig fel lehetett jegyezni fontos eseményeket. (A nagyapám pl. mindig oda írta a Luca naptár által megjósolt jövő évi időjárás előrejelzést. Ismeri ezt valaki? 🙂 )
El is tettem emlékként egy példány Kincses Kalendáriumot, valahol megvan még.
Bocs’, hogy mellékágra eveztem!
Emlékszem, mintha nekem is lett volna a kezemben, de talán csak könyvtárban. Olyan jó ez a műfaj, amikor a naptárból afféle magazin válik.
Nekünk is volt, Anyukám szerette.
Csodálom őket! Meglepő tudományos megfigyeléseik voltak.
Bury ezredes megfigyelése pl. :„a tibeti fensik kiszáradása lassú bár, de szakadatlan.”
Erre a két néprajzi megfigyelésre felkaptam a fejem:
“az idősebb fivér feleségéhez joga van valamennyi öcsnek, míg a legfiatalabb fivér felesége egyedül csak őt illeti meg.”
„A másik különös szokásuk, hogy halottaikat nem temetik el, hanem darabokra vagdalják és a ragadozó madarak prédájául teszik ki.“
Igen, ezekre én is felkaptam a fejem, különösen a kiszáradásra.
Húhh de jó cikk- viszem. Manapság a virtus diktál, egykoron pedig a felfedezések.