Jövendőmondó álom
LEGSZEBB EMLÉKEIM
Voltatok már úgy, hogy láttátok a jövőt? Átléphetünk egy másik téridőbe, ha álmodunk? Lehetséges, hogy az álom is szerves része a valóságnak? Lehetséges, hogy az álom valójában nem az agy véletlenszerű játszadozása, hanem egy út? Egy út, ami nemcsak önmagunk legtitkosabb rejtekébe vezet el, hanem ha úgy akarjuk, akkor átvezethet minket a jövőbe is. Lehetséges, hogy a világ lottónyertesei valójában nem eltalálták a nyerőszámokat, hanem ezen az úton, az álom útján – mely nem képletes hanem tényleges út – egyszerűen megszerezték őket?
Erre a napra élesen emlékszem. Sokszor hivatkozom rá, ha felvetődik a kérdés: mennyire hihetünk az álmoknak? Amint az erdő és mező megajándékozott azzal a tapasztalattal, hogy a világban rend van, már gyerekfejjel megtapasztaltam azt is: akadnak egészen különleges és megmagyarázhatatlan esetek.
Ilyen volt 1985. február 12.-13. fordulója, az a felejthetetlen éjjel.
Felcsapom most megint a naplót ennél a dátumnál, nem mintha nem emlékeznék rá pontosan. Akkortájt már javában „barangoló” voltam – és naplóíró is. És a madarak bűvöletében éltem. Ha nem mehettem ki a pusztába, akkor olvastam, többek között a Hortobágyról, a híres daruvonulásról, nézegettem a képeket, megnéztem minden ezzel kapcsolatos filmet, de darut sosem láttam, és esélyem se volt rá. Messze éltem a darujárta pusztáktól, így aztán csak vágyakoztam és vágyakoztam. Ugyanakkor – amint a legutóbbi napokig a lazúrcinege ügyében – bármit elképzelhetőnek tartottam.
A gyermeki fantázia és óhaj mindenre képes az elmében.
Lazán hittem benne, hogy egy szép napon, messze-messze a Hortobágytól látok majd darut, túzokot, szalakótát, kék vércséket, amint most is hiszek abban, hogy az én etetőmön bukkan fel egy szép téli hajnalon az ország második lazúrcinegéje, vagy épp az ország első aranyos sármánya.
Akkortájt a daru épp kevésbé foglalkoztatott, hisz a darunak semmi esélye nem volt ott, és akkor főként nem, tél végén, a legszigorúbb, legfagyosabb napokban. Ma már megszokott dolog, hogy darvak százai, néha ezrei telelnek nálunk, Szeged felett én is nem egyszer láttam őket (lásd Jack London-túrán januárban J ), de tudni kell, hogy a nyolcvanas években a telelő daru majdnem olyan ritka volt, mint a lazúrcinege.
Szóval, amit a szóban forgó éjjel láttam, valóban a legvalószínűtlenebb álmok közé tartozott.
Természetesen nem emlékszem, történt-e valami aznap este, amivel magyarázható bármi is abból, ami abban a két napban történt. Gőzöm sincs, mikor feküdtem le, olvastam-e előtte valamit, esetleg a Hortobágyról. Talán valamelyik madárhatározót lapozgattam lefekvés előtt és álmodoztam: az első parlagi sasról, amit egyszer valahol mégis meglátok. Az első vörösnyakú lúdról. Az első erdei szalonkáról. Vagy arról, hogy egyszer lesz majd egy saját tavam, saját madárparadicsomom – amikor felnőtt leszek. Ki tudja már? Az viszont tény, hogy elalvás után sosem felejthető álmot láttam.
Legalább háromféle az álom.
- Van, amelyik az első pillanattól az utolsóig egészen valószínűtlen, s jószerivel semmi köze a valósághoz.
- Van, amelyik minden egyes pillanatában a valóság másolata, s nincs benne fantasztikus elem; olyannyira életszerű, hogy csak ébredés után jön rá az ember: ez csupán álom.
- A leggyakoribb talán a harmadik típus, e kettő ötvözete, amikor is az álom minden apró részlete a valóság illúzióját kelti, ám egyszercsak felbukkan benne egy egészen valószínűtlen elem, megérkezik a rögvalóság illúziójába a vegytiszta fantasztikum. Február 12.-én éjjel épp ilyet álmodtam.
A környéket körzetekre osztottam, és a megfigyelt vadakat és madarakat körzetenként vezettem be a naplómba. A kedvencem a II.-es körzet volt, egy nagy lapály a határban. Azért szerettem azt a vidéket, mert ott láttam leginkább olyan fajokat, amelyek ritkaságnak számítottak arrafelé. Első ránézésre nem volt más a II.-es körzet, mint egy több ezer hektáros mezőgazdasági terület, ám valójában nekem maga a puszta, a kaland, a vadon.
Másutt csak a vadludak átrepülő csapatait láthattam, ott azonban gyakran láthattam őket a vetéseken is. Ott olyan fajok költöttek, mint amilyen a bíbic (akin kísérleteztem is), ott volt a legtöbb a ragadozó, és hosszan sorolhatnám. Szóval a legvérmesebb reményeim – amint a legszebb megfigyeléseim is – a II.-es körzethez kötődtek.
Így aztán nem csoda, ha 1985. február 12.-én éjjel a II.-es körzettel álmodtam.
Az álom úgy indult, ahogy egy szokványos hétvégi reggelem indult akkoriban. Csizmát húztam már egészen korán, vettem a kis hátizsákom, a noteszt, grafitceruzát, távcsövet és madárhatározót, és indultam a II.-es körzetbe. Nem emlékszem rá, hogy mondtak-e otthon ilyenkor valamit, hogy vigyázzak magamra, érjek vissza sötétedés előtt, nehogy úgy járjak, mint amikor kis híján lefagyott a lábam. Úgy rémlik, anyám olyankor még aludt. Csöndben kisurrantam, és ennyi. Arra viszont jól emlékszem, hogy minden efféle hajnalon valamiféle önkívületbe űzött az izgalom.
Minden alkalommal az a remény vitt ki, hogy megint látok valamit. Valami szépet, valami érdekeset, valamit, amit csak én láthatok.
1985. február 12.-én éjjel az álom először a valóság hithű másolata volt csupán. Álmomban is kisurrantam a hajnali télbe, ugyanazzal az izgalommal, amivel rendesen szoktam. Amint kiléptem, arcomba csípett a fagy, rám rontott az északi szél, és megroppant a keményre fagyott hó a lábam alatt. Az utcán épp akkor, némi vibrálás után, kialudtak az utcalámpák. Már az első lépés is sietős volt, átvágtam a ház melletti réten, így is lerövidítve az utat, hogy alig tíz perc múlva már a város határában, a szélfútta, hófödte földeken legyek.
Ilyenkor, télvíz idején ezek a földek első ránézésre vigasztalan pusztaságnak tűntek. Mozdulatlanul meredtek fel a patakpart medréből a deres nádak – ám én tudtam, hogy a mederben ökörszemek, vörösbegyek bujkálnak, s ahol a lassú folyású patak hínarasai között nyitott kis vizek maradnak, ott felbukkanhat egykét kis vöcsök. Némi szerencsével akár itt is láthatok jégmadarat.
A tarlók és szántók végeláthatatlan síkja végképp nem ígért télidőben semmi jót, szabadon nyargalt rajta a szél, folyt a könnyem tőle, átjárta a legvastagabb ruhát is, ám ha kitartóan jártam egyik parcellát a másik után, kitartóan követtem a vízelvezetőárkok vonalát, előbb-utóbb felvertem egy foglyot, s előbb utóbb felbukkant egy-egy ragadozó. Ha ezeket a téli barangolásokat egy mondattal jellemezném, annyit mondanék:
Kékes rétihéja billeg a ködben.
Volt, amikor egész nap csak ennyit láttam. Mégis, valami módon mindig megérte.
1985. február 12.-én épp ez sivár, fagyos, behavazott síkság várt rám a II.-es körzetben. A pataknál ezúttal nem volt ökörszem, nem bujkált vörösbegy, és jégmadár sem mutatkozott. Átvágtam tehát a lucernaföldeken, s jó pár kilométer után hozzáláttam a kukoricatarlók pásztázásához. Az őszi esők idején a több ezer hektáros földek déli végében olyan magasan állt a belvíz, hogy pár hektáron lábon hagyták a kukoricát. Inkább, semmint ott süllyedjenek el a gépek. Ezt a kis részt céloztam meg, mert a hosszan tartó kemény fagy és havazás miatt odagyűlt a környékről minden fogoly és fácán, s néha egy-egy didergő vadlúd is felbukkant ott.
Mire odaértem, a távcsőre fagyott a kezem, az arcom pedig kővé dermedt. Lehúzódtam a vízelvezető árokba, szélárnyékba, melegedni kicsit.
Amikor legközelebb kinéztem, kékes rétihéja billegett a hómező fölött, amikor pedig elült a szél vadludak zajongása szivárgott a lábon hagyott kukoricás felől. Kimásztam az árok szélére, épp csak a fejemet dugtam ki, és a hóban hasalva, könyökölve átpásztáztam a tarlót, aztán a lábon álló kukoricást. A szélében életem legnagyobb vadlúdcsapatát pillantottam meg, nem kevesebb, mint 1700 vetési lúd tanyázott a parcella szélében, s a mi a legszebb volt, 30 nagylilik és 2 nyári lúd is akadt a csapatban.
A ludak békésen keresgéltek, ahogy én is békésen és reménykedve keresgéltem, újra meg újra pásztázva, hátha találok köztük még valakit, esetleg egy ritka „Brantát”, vörösnyakú ludat vagy apácaludat. Akkortájt ugyanis egyikkel sem találkoztam még. Eddig csak egy szokványos, ám remek megfigyelőút volt ez, ám ahogy újra és újra átvizsgálom a lúdcsapatot, feltűnik, hogy a parcellán, a kukoricából három „valami” magasodik ki.
Három, szürke, mozdulatlan „valami”.
De bárhogy nézem, nem látom jól, s még azt is nehéz eldönteni, hogy élőlények-e azok egyáltalán. Nyurgák, szürkék, mozdulatlanok. Elképzelésem sincs, mik lehetnek. Lassan ismét elered a hó, és ez sem kedvez. Két róka érkezik a távoli szélerdő felől, és a ludakat kerülgetik. Mezei nyúl baktat át egy vékony nádas mentén, s szinte minden ugrásnál elnyeli a hó. Nézem a „valamiket”, megtörlöm a távcsövet, állítok az élességen, megtámasztom magam jó hosszú időre, de semmi, nem mozdulnak. Didergő szürke gémek?
Kizárásos alapon másról nemigen lehet szó. Csak a ludak kapnak szárnyra nagy robajjal a közeledő rókák elől. A három „valami” továbbra is áll csak, mint a cövek. Lehúzódom az árokba, és a mederben osonok közelebb. Időnként kinézek, de minden változatlan, a ludak a tarló fölött kavarognak, én meg sebesen suhanok a meder mélyén, egyre közelebb a lábon hagyott kukoricához.
Amikor már egészen közel vagyok, bő kétszáz méterre csupán, leveszem a hátizsákot, hogy kényelmesebben és stabilabban tarthassam a távcsövet. Felkúszok a partra, takarást keresek, és két nádcsomó közé befészkelem magamat. Ismét kitámasztom a könyököm, és rámegyek a parcellára. Néhány lúd épp visszaereszkedik a szélébe, újabb nyúl baktat a szélben, ugyanarra, amerre az első, odébb, a villanyoszlopokon néhány egrészölyv „alszik”.
„Micsoda nap! Mennyi csoda!” – gondolom. „Mennyi lúd, micsoda élet itt, a hóban, fagyban, szélben, télben!” És bár nem mondom ki, de abban a pillanatban is megszületik ugyanaz a döntés, ami egy idő óta minden áldott nap: holnap is kijövök, és holnap után is, és azután is.
De nézzük a három szürke valamit! – valóban szürke gémek? Ráviszem a távcsövet a célterületre, ott is van a három mozdulatlan „valami”, ám az egyik váratlanul lép egyet, nagy öles lépéssel, s látom, ahogy a faroktollaiba belekap a szél. Igen, hasonlóak a szürke gémekhez, de azok nem lépnek így. A gém tollát nem borzolja így a szél. Nyilván látom már, és tudom is, kik azok ott hárman, csak még nem hiszem el. Azért nem, mert ilyenek itt egyáltalán nincsenek. Ilyenek csak innen messze, a rónaságon, Kardoskúton vannak, de ebben az időben, télen még ott sem! Papírforma szerint tehát itt ilyen egyáltalán nem lehet.
Olyan ez nekem, mintha egy valószínűtlen pillanatban három pingvint látnék a téli Balaton jegén. Mintha fehér delfineket látnék elúszni a lékben Tihany előtt.
Nézem őket tovább, rájuk közelítek, és látom, hogy a három magas, hatalmas és karcsú madár közül kettő tarkója élénk piros. És akkor élesen és tisztán látok rajtuk mindent, hisz közel vannak, a távcső sem párásodik, ezek itt bizony nem mások, mint három daru! Valószínűleg egy család. Két szülő és egy fiatal.
Itt és most. Meghazudtolva mindent,
szakirodalmat, időjárást, mindent-mindent! Méghogy csodás nap! Nem, ez itt a csoda maga. A menny! Az üdv! A boldogság! Újra belenézek a távcsőbe, a darvak megélénkülnek, és kilépegetnek a parcella szélére, így még jobban látni őket: szedegetnek, tollászkodnak, és szépek, szépek, szépek!
Visszacsúszok egy pillanatra az árokba, a takarásba, ahol senki sem lát, se ember, se daru, se lúd, se róka, és míg a szél hófátylat kerget át a fejem fölött, én magam elé annyit súgok: „Daru” – reszket a kezem, könny cseppen a távcsőre, s ráfagy.
S aztán felébredek. Úristen, micsoda álom!
Darvakat láttam! – itt, ahol a daru sem jár.
Ebben a kemény télben. Ez is milyen már, hogy vannak madarak, akiket hamarabb látok álmomban, mint valóságosan. Van egy listám azokról a fajokról, amiket már láttam – lassan ideje volna egy másik listát nyitni, ahol azok szerepelnek, akiket álmomban láttam először. Mintha éjjel, alva is odakint járnék egy párhuzamos valóságban. Két érzés viaskodik bennem. Egyrészt, ülök az ágy szélén, hajnalban, és kicsit szomorú vagyok, hisz a darvakat csak álmodtam. Ez voltaképp rettenetes csalódás, akkor is, ha egzotikus érzések sokaságával fűszerezi pusztába vágyódó lelkem.
Másrészt arra gondolok, hátha jelent valamit ez az álom. Hátha van odakint valami, amit rám vár.
Utóbbi érzés kiütéssel győz, és felpattanok az ágyról. Abban a hitben készülődöm, a megszokottnál is sietősebben, hogy ma valami rendkívülit látok. Talán gatyásölyveket? Talán ma ismét látom a vidrát? Esetleg tényleg lesz egy vadlúdcsapat, és köztük egy vörösnyakú? Ki tudja? Kifelé, hamar, gyorsan, hogy mihamarabb megtudjam! S már surrantam is ki a hajnali télbe, ugyanazzal az izgalommal, amivel rendesen szoktam. Amint kiléptem, arcomba csípett a fagy, rám rontott az északi szél, és megroppant a keményre fagyott hó a lábam alatt.
Órákkal később a vízelvezető árokban közelítem meg a lábon hagyott kukoricást. A szél időnként a nyakamba zúdítja a havat. Felcsapom a gallért, szorosabbra húzom a sálat, de a porhó így is a nyakamba szivárog. Az álomra már nem is gondolok. Minden idegszálamat leköti, hogy észrevétlenül egészen közel kerüljek a parcella szélében tanyázó ludakhoz.
Amikor úgy ítélem meg, hogy már elég közel vagyok, egy helyen, ahol észrevétlenül leshetek ki az árkot kísérő vékonyka nád mögül, megállok, leveszem a hátizsákot, felkúszok a partra, kitámasztom magam, és a szememhez emelem a látcsövet. Látom a ludakat, a többségük csak egy púp, ahogy gubbasztanak a havon, a fagyos szélben, néhányan a csapat szélén őrködnek, egy róka kocog a tarlókon, de a ludaktól elég távol, ölyvek ülnek mozdulatlanul a villanyoszlopokon, a kukoricában pedig három hatalmas, karcsú, szürke madár.
Három daru. Két öreg és egy fiatal. Életem első darvai. Itt és most. Távol a darujárta rónaságtól, a legszigorúbb télben, a legvalószínűtlenebb helyen és időben, épp előttem! Magam sem tudom, mit érezzek, hisz ezt már egyszer, nem is olyan régen, épp itt, épp így, már színről színre láttam. Alig pár órával korábban, álmomban, az ágyban, egy másik valóságban vagy egy páhuzamos valóságban. Azóta se tudom, hogy mindezt kell-e magyarázzam.
Ti álmodtatok meg már jó előre valamit?
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több “Legszebb emlék”
még több daru
Mindig nagy boldogság újra olvasni a történeteid.
Lehet, hogy alvajáró voltál gyerekként és igaziból láttad a darvakat kétszer is:-)))
Az ajurvédás barátnőim azt mondták egyszer nekem, az álom az egy másik energiasík és ott meg tudnak történni azok a dolgok amik a tudatból kivetülnek, szóval ugyan olyan valóság mint az éber állapot valósága. Ahogyan a deja vu is nem paramnézia, vagy egyesek szerint epilepszia féle, hanem valaha tényleg megélt dolog. Én hiszek az álmaimban és abban,hogy minden ami ott történik, a saját énem egy része, annak a kivetülései, az összes személy aki ott van, az összes minden egy darab belőlem, furcsa testet és történetet öltve. Voltak jósló álmaim amik sajnos valósak lettek. Voltak vágyteljesítő álmaim is amik sosem valósultak meg. A szorongásos álmaim pedig előre vetítettek olyan történetet, amit akkor még nem tudtam, de később sajnos igaz lett. Szeretek álmodni, néha egész regén történik:-))). Lesz a jövő tavasszal egy olyan tanfolyam ahol meg lehet tanulni mit álmodjunk- irányított álom és azt is, hogy mondjuk folytassuk a sztorit másnap az alvásban. Van álmos könyvem is, nagy élvezettel forgatom reggel, ha emlékszem az álomra(sajnos nem mindig) . A Krúdy álmos könyvem sajnos elkerült az adományba. Szóval az álom állítólag a megoldások színtere- bármit is mondanak a tudományban, az ember rácáfol a saját történeteivel, mert hogyan is lehetne belenézni az emberi agy komplex működéseibe elektródák segítségével? -ami csupán egy parányi része a sejtek működésének. Az a tegnap mondott 37 % a másik szuper novellában nem is annyi, hanem 100%:-)))