“Halak között kolibri” | A csellék | Alfred Brehm

A csellék | Alfred Brehm

köszönet az elődöknek

Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.

Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.

Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.

---

---

Édesvizeink legkisebb pontyféléi a csellék (Phoxinus Ag.).

A cselle-nemzetség tagjai erős szerkezetű, hengeres testű, tompa orrú, kis szájú és apró pikkelyű halak, rövid hát- és alsóúszóval és két sorban álló garatfogakkal. A hátúszó függélyesen a hasúszó mögött kezdődik. A garatfogak koronája oldalról lapos, hegyük pedig horgos.

A fürge cselle (Phoxinus phoxinus L.)

A fürge cselle (Phoxinus phoxinus L.), egyéb néven csetri, egri, egrihal, egri ponty, pelehal, putri és tökhal mint Herman Ottó jellemzi:

„ügyes halacska, melynek testalkata sokban emlékeztet a pisztrángéra, melynek társa és prédája egyaránt.”

Színezete rendkívül változó. A hátoldal alaptónusa olajzöld, vagy piszkosszürke, s rajta kisebb-nagyobb sötét foltok vannak, amelyek olykor egybe is folynak, úgyhogy egyes példányokon a hát középvonalán egészen a farokig foltokból álló hosszanti sáv látható. Oldala zöldessárga és erősen fémfényű; szájzuga bíborpiros; torka fekete, melle skarlátvörös. Szeme mögött a hát két oldalán 1–1 aranyfényű hosszanti sáv vonul végig egész a farok tövéig. Az úszók alapszíne fakósárga, a hát-, az alsó- és farokúszót szemcsehalmazok sötétítik meg. A párosúszók, kivételesen az alsó úszó is bíborpiros színben tündöklik. 

Siebold szerint a fürge cselle színpompája nem függ az ívás idejétől. Úgy a hímeken, mint a nőstényeken télen is megjelennek a ragyogó szinek. A szaporodási időszak kezdetén a hímek és az ikrások bőrében a tarkón hegyes kúpok jelennek meg, a pikkelyek hátulsó szélét sűrű pikkelyektől alkotott szegély veszi körül. A hátúszóban 3 és 7, a mellúszóban 1 és 15, a hasúszóban 2 és 8, az alsóúszóban 3 és 7, a farokúszóban pedig 19 sugár van. A fürge cselle egyes példányai 12 cm-esre is megnőnek, átlagos hosszúságuk azonban alig 9 cm.

A fürge cselle homokos, vagy kavicsos fenekű, tiszta vízű, kisebb-nagyobb folyókban él,

mégpedig eredésüktől egészen a torkolatukig. Némelyik patakban csaknem kizáróan fürge cselle található. Olyan helyeken is előfordul, sőt jól érzi magát, ahova más hal már nem hatol be. Magánosan ritkán figyelhető meg, mindig nagy rajokban jár. A felszín alatt tartózkodnak, fickándoznak, ki-kiugrálnak a vízből, s a legcsekélyebb gyanus jelre szétrebbennek. Nagy hőségben ott hagyják megszokott lakóhelyüket, s vagy a vízfolyás ellenében vándorolnak fölfelé, vagy pedig tömegesen hatolnak be a hidegvízű hegyi mellékfolyókba. Vándorlásuk közben olyan akadályokon is keresztülhatolnak, amelyek látszóan sem testméreteikkel, sem pedig erejükkel nincsenek arányban. Ha egynek sikerült az akadályon átjutni, a többi habozás nélkül követi.

Tápláléka növényi részekből,

férgekből, rovarokból és egyéb állati eredetű anyagokból áll. Angliában megfigyelték, hogy egész csomó fürge cselle összedugta a fejét és vitette magát lefelé a vízzel. Kitűnt, hogy ennek a különös csoportosulásnak az volt az oka, hogy egyik társuk hulláját falták fel.

Szaporodásuk

a tavasz első hónapjaira, többnyire májusra esik, de néha júliusra halasztódik. Ívásra sekély, homokos helyeket választanak ki. Az ívási helyekre minden nőstényt 2–3 hím követ, s megvárják az ikra lerakásának idejét, hogy termékenyítő tejüket rábocsáthassák. Davy kísérleteiből kitűnik, hogy az ikrákból az ivadékok hat nap alatt kelnek ki, s augusztusra már 2 cm hosszúak. Ettől kezdve azonban igen lassan növekednek és 3–4-ik életévükben válnak ivarérettekké.

Mint sok más pontyféle, a fürge cselle színezete is tud alkalmazkodni a fenéktalajéhoz. Ez a tulajdonsága a fekete és a sárga festéksejtek mozgásán alapszik.

A fürge cselle húsa kissé kesernyés, de az inyencek éppen e miatt kedvelik és keresik, s ezért ezt a kis halat sok helyen hálóval és varsával fogják. A fürge cselle szolgáltatja a horgászok számára a legjobb csalit, a halastavakban pedig a nemes halak részére táplálékot nyujt. Ügyessége, fürgesége és igénytelensége miatt nagyon kedvelik.

A fürge cselléről

Herman Ottó könyvében

a következő leírást találjuk: „Szín szerint a fürge cselle teljesen megérdemli azt a hasonlatot, melyet Petényi jegyzeteiben reá alkalmazott, hogy t. i. a halak között kolibri. Különösen ívás idején, s kivált a tejes hal a legszebb színektől csak úgy ragyog. A hát sötét kékeszöld, közepén s a testen végig egy fekete csík; az oldalak zöldessárgák, fémfényűek; a száj karminpiros, a torok fekete, a hónalj és hasúszószárnyak halaványvörösek; az alsó sörényúszó ködös, feketésen szalagos; a szemcsillag ezüstös, aranyos lehelettel; a napon, a megvilágítást változtatva, a pofák és oldalak a szivárvány színeiben játszanak; de nagy a változatosság is, különösen a feketés testfoltok tekintetében, sőt akad tiszta fekete is, amelynél azután csak a pofák ragyognak. Az ikrás egyszerűbb.”

„Heckel egykoron Selmecbányán élt Rusegger nyomán megemlíti, hogy a fürge cselle ijedtében ezer ölnyire is berohan a bányák vizébe.

A sötétségben rekedt csellék nem pusztúlnak el,

hanem alkalmazkodnak. Így Lovassy Sándor tanár Nagy-Rőcéről küldött nekem egy párt, amely mély kútból került elő, hová valami véletlen sodorta, s ahol e halak színüket vesztve megszürkültek.”

Pápa város polgármesteri hivatala 1922 novemberében nem mindennapi megkereséssel fordult a Halélettani Állomáshoz. Három halmintát is küldött, amely 5–6 cm hosszú halakból állott. Az egyik

a pápai vízvezeték medencéjéből

való volt, s az átirat szerint 25 év óta a medence tisztítása alkalmával mindenkor kb. 5 kg. apró élőhalat szednek ki belőle, amelyek teljes sötétségben, sőt két légköri nyomás alatt kénytelenek ott élni. Az is megtörtént már, hogy a vízvezeték csapján ilyen élő halacska pottyant ki. A másik két halminta a vízvezeték forrásmedencéjéből, illetőleg a környék forrásaiból való volt. A vizsgálat megállapította, hogy mind a három halminta valamennyi egyede a fürge cselle nevű halfajhoz tartozik. A halak között csupán annyi különbség volt, hogy a vízvezeték sötét medencéjéből valók, a többiekhez képest mind igen soványak voltak, ami természetes is, hiszen a medencében nem igen lehetett ennivalójuk. („Halászat”, 1922.)

A csellék nemzetsége újabban még egy fajjal gyarapodott. Ezt a fajt Albániából Phoxinus csikii néven Hankó Béla írta le („A. M. T. Akadémia Balkánkut. Eredm.” I. k., 1922)

Címlapkép: Bernard Dupont/Wikimedia, CC BY-SA 2.0 DEED

---

Csodaország 2. | Új fajunk a fürge cselle! | Videó!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több hal