Egy különös nő Montanában | regényrészlet

Egy különös nő Montanában | regényrészlet

---

JÁKOB BOTJA | RÉSZLET

Pazar birtokon élt Mrs. McSweney a Musselshell River partjától kőhajításnyira, és a baljós nevű Deadman Lake-től is csak másfél mérföldre, ám azt elfelejtette közölni, hogy találkozásunk színhelyétől legalább félnapi járás az út. Mrs. McSweney tudta, hogy estére nem érek oda.

Másként élt az emlékeimben. Idősebbnek hittem, s ugyanakkor lágyabbnak is. Ezúttal viszont kemény nőnek tűnt. S mily hamar faképnél hagyott! Nem vitázott, nem győzködött – ha nem, hát nem, agyő! A fagyos éjszakán beláttam, hogy nem érdemes vele ellenkezni. Virradatkor tovább bandukoltam, s úgy dél körül végre megláttam a házat.

Impozáns látványt nyújtott, hisz közel s távol nyoma nem volt civilizációnak, sehol egy szélkerék, egy szekérút, s mégis, a folyópart túloldalán, egy szelíd lanka tomporán, pokoli nagy fák árnyékában kétszintes, hófehér ház állt. A Sherman-sziget jutott eszembe rögtön, az Elizával töltött esték, amikor éppilyen házról ábrándoztunk. A házat számos melléképület övezte, messziről is látszott, hogy szakértő gazdálkodás folyik, a ház mögötti prérit pedig karámok és búzaföldek tagolták.

Mrs. McSweney épp eligazítást tartott. Legalább húsz alkalmazottja volt, főként feketék és indiánok. Csakhamar kiderült, hogy megözvegyült, s egyedül gazdálkodik a farmon. Némiképp sajátosan. Érkezésem napján épp azt magyarázta az embereinek, miért fognak marha helyett bölényt szaporítani. Engem épp csak köszöntött, s máris rábízott egy velem egykorú, viszont nálam jóval magasabb, Dowanhowee nevezetű, jankton sziú lányra.

Feszélyezett is, hogy úgy kell felnéznem rá, mint egy fára,

ő viszont már az első percben kedves volt és közvetlen. Oly rutinosan intézkedett, mint aki naponta fogad a prériről begyűjtött kaliforniai csavargókat. Először a konyhába vitt, s miután jóllaktam egy Jenny anyóra nem kevéssé hasonlító fekete szakácsnő jóvoltából, kivezetett az udvarból, át a fák alatt – nem láttam akkora fákat azelőtt sehol –, és a kis házikókból álló gazdasági udvarfélében megmutatta a szállást. Alig volt nagyobb a Webster úti raktárnál, de nem szenvedtem hiányt semmiben. Kiskályha állt a sarokban, lobogott a tűz, végre meleg volt, mi több, forróság, vízzel teli dézsa, asztal, ágy, törölköző és szappan.

– Jó pihenést! – mondta Dowanhowee erős akcentussal, ugyanakkor olyan udvariasan, mint aki előkelő szállóban fogad befolyásos vendéget.
– Köszönöm, rám fér.
– Ha beszélni akarsz asszonyommal, csak szólj. De négy után ne menj a házhoz. Az tilos – mondta mosolyogva, biccentett és távozott.

Boldogan dobtam le az átázott ruhát,

lefürödtem, és épp csak párnát ért a fejem, máris aludtam. Mire felébredtem, a dézsából hiányzott a víz, az éjjeliszekrényen pedig kenyeret, steaket és vörösbort találtam. „Tisztes gyermekkor nem telik el úgy, hogy legalább egyszer meg ne mentenének” – gondoltam, s egy korty bor után tovább aludtam. Ismét magamhoz térve változatlan volt minden, bár a kenyér megszáradt, a hús széle pedig megfeketedett. Farkaséhes voltam, fekve faltam be mindent, lehúztam a maradék bort, s megint aludtam. Legközelebb vizelhetnékre riadtam fel, a derekamra csavartam a törölközőt, s szaladtam az udvarra.

Üresnek tűnt a környék. Nem keresgéltem az árnyékszéket, odaálltam a legközelebbi fához, és míg vizeltem, a hatalmas lombokat csodáltam. Mint egy katedrális! A legnagyobb példány egyedül is bőséges árnyékot ad Mrs. McSweney egész házának. Kaliforniában, legalábbis a tengerpart közelében feleakkora fák sincsenek! Csak a szikvójafenyő mérhető ezekhez, gondoltam, amikor a nagy ház emeleti ablakában főkötős úri hölgyet pillantottam meg hófehér blúzban.

Beugrottam a fa mögé, s amilyen gyorsan csak tudtam, elraktam a farkam. Aztán visszasurrantam a bungalóba. Épp csak bebújtam a gatyámba, Dowanhowee kopogott.

– Jó ébredést! – mondta. – Ha elkészültél, asszonyunk vár téged. Beszélgetni fogsz – s ahogy jött, úgy ment.

Ismét fürödtem, fésülködtem, a bungaló falán kivertem a cipő talpából a sarat, aztán átsétáltam a házhoz. Az ajtó mellett hosszú, aranybarna lócán egy fekete ember pipált, és kérte, várjak. Hamarosan megjelent Mrs. McSweney és a ház mögötti ligetbe vitt, ahol legalább tíz, hófehér abroszokkal borított asztal állt, s minden asztalnál egy-egy ember. Előttük tálkák és papírok, lábuknál vászontasakokban csöves kukorica.

Egyenként vették ki a csöveket, a szemeket először tálba morzsolták, felettébb ügyelve rá, hogy el ne pattanjon egy szem se, majd minden cső után lemérték a kukoricát, megszámolták a szemeket, tolómérővel levették a szemek méretét, némelyik cső magvait egyenként is lemérték, pont olyan kis mérleggel, amivel az aranyat szokás, s mindent feljegyeztek egy nagy füzetbe. Apám nagy kertész volt, de ilyet még nem láttam.

– Most választjuk ki a vetőmagot – magyarázta Mrs. McSweney. – Kukoricát nemesítünk. Öt év múlva ez lesz a legszebb kukorica az Államokban.

A többiek ügyet sem vetettek rám.
– Apám is kertész.
– Igazán? Ezt nem tudtam – válaszolta Mrs. McSweney. – Foglalj helyet. Ha nem bánod, dolgozok, míg beszélgetünk.
– Hogyne.
– Hogy állunk? – kérdezte az asztalok között járkáló Dowanhowee-t.
– Jól, asszonyom. Van már félunciás szem is.
– Ugyanarról a szárról?
– Nem, három különbözőről.
– És hány cső volt a szárakon?

Dowanhowee fellapozta a könyvet:

– Az egyiken kettő, a másikon három, a harmadikon pedig hét.
– Hét cső egy száron? Ez biztos? Kérem a magokat!
Dowanhowee üvegtálat rakott elénk. Mrs. McSweney az ujjai között pergette a szokatlanul kövér, szinte vörös szemeket, aztán párat szemügyre vett kézi nagyítóval is.
– Ha így teremne minden szár, megtízszerezhetnénk a termést.
– Főként ha nem kellene évenként vetni – vetettem közbe.
– Igen, és nem kellene évente vetőmag, nem kellene évente szántani, csak hát kedves Johnny, a kukorica egynyári növény. Mint a búza, az árpa, és a többi gabonaféle – oktatott ki Mrs. McSweney.
– Tudom. De létezik évelő kukorica is.
– Valóban? – kérdezte Mrs. McSweney kétkedve. – És az ugyan miféle?
– A Zea diploperennis. Ez állítólag a kukorica őse Mexikóban, és évelő.
Mrs. McSweney felém fordult és rám szegezte áthatóan kék tekintetét.
– Honnan veszed ezt?
– Az Új Farmerből. De egy időben sokat írtak erről a Gold Westben is.
– Te ilyesmivel foglalkozol?
– Ó, nem, csak apám rövid ideig előfizetett az Új Farmerre, a Gold Westbe meg párszor belelapoztam az oaklandi könyvtárban.
– Értem. Hallod ezt, Dowanhowee? Van olyan kukorica, amit csak egyszer kell elvetni!
Dowanhowee rám mosolygott, és tovább morzsolt, számolt, méricskélt.
– Igazán tájékozott fiú vagy – dicsért meg Mrs. McSweney –, de most ne erről beszéljünk.
– Tudok segíteni valamiben?
– Talán majd később. Szóval, kedves tőled, hogy emlékeztél rám. Kipihented magad?
– Hogyne, azt hiszem, kicsit többet is aludtam a kelleténél.
– Mi tagadás, már aggódtunk.
– Bocsánat érte, de nagy utat tettem meg.
– Elárulod, hogyan kerülsz ide?
– Ha lehet, kérnék egy kis időt, ez egy hosszú történet.
– De a szüleid élnek, ugye?
– Persze, velük semmi gond.
– Ennek örülök. De mégis, honnan jössz?
– New Yorkból.
– Ah, New Yorkból. Odaköltöztetek?
– Nem, csak épp bejárom Amerikát. És ön, Mrs. McSweney, hogyan került ide?
– Látod, ez is hosszú történet… – válaszolta, de azzal a hangsúllyal, ami nem annyira azt jelenti: „hosszú”, sokkal inkább azt: „szomorú”. – És mondd, merre tovább?

És bár tudtam jól, hogy Seattle-be tartok, azt feleltem:

– Őszintén, még nem tudom.
– Értem. Itt meghúzódhatsz egy ideig. Ezt reméled, nem igaz?

Mrs. McSweney zavarba hozott.

Éppoly szép és kedves lénynek tűnt, mint álmaimban, de most felfedeztem benne valami kifürkészhetetlen keménységet is. Még inkább éleslátást. Olyan fokú éberségről beszélek, amely már zavaró. Lám, milyen okos nő! Átlát rajtam. Ugyanakkor kissé gyanakvó, talán némi rosszindulat sem idegen tőle. Vagy ez csak valamiféle erő, ami itt, a prérin egy nőtől természetes? Mindenesetre sajátosan zajlik itt az élet, mások jelenlétében tesz bizalmas megjegyzést, ha tetszik, provokál, míg a többiek egy oldalpillantást se vetnek ránk, csak a kukoricát méricskélik.

– Bevallom, igen.
– Rendben. Én is úgy terveztem – válaszolta erre Mrs. McSweney.
„Tervezte.” Na, hallod! Micsoda nő! – gondoltam. Esküszöm, hiába oly gyönyörű, meghűl tőle bennem a vér. Nem igazán tetszett ez nekem, s hogy fesztelenebbé tegyem a beszélgetést, azt mondtam:
– Tudja, sokáig álmodtam magával.
Nem gondoltam át akkor, hogyan hangzik ez ott, annál az asztalnál, hisz csak egy gyermekkori álomról volt szó, semmi másról.
– Csakugyan?
– Igen. Még akkor is, amikor Oaklandből a Sherman-szigetre költöztünk.
– A Sacramento folyó mellé? De hisz az maga a pokol!
Dowanhowee erre felkapta a fejét.
– Az hol van, asszonyom?
– San Franciscótól keletre. Kaliforniában. Johnnyt onnan ismerem, gyerekkorából. Igaz-e? – s rám kacsintott.
– Az ott már az óceán? – kérdezte Dowanhowee.
– Igen. Egyszer majd elviszlek oda, ne aggódj. Az óceán csodálatos. Nagyobb a prérinél, na de a Sacramento folyó környéke, az valami istentelen.
– Én nem mondanám annak – vitatkoztam –, egy fiúnak maga a Paradicsom. Horgászhat, úszhat, barangolhat az ártérben, sütkérezhet a zátonyokon.
– Nézőpont kérdése – mondta erre Mrs. McSweney.
– Tudja, a zátonyokra is maga miatt jártam.
– Ugyan, tán emlékeztetek egy zátonyra? – kérdezte nem kevés iróniával.
Dowanhowee nevetgélt.
– Annyira szerettem magával álmodni, hogy fényes nappal is aludni akartam, de a háznál nem lehetett, ott voltak a nővéreim, a tyúkok, libák, disznók…
– Disznók is? Jaj, Istenem.
– Igen, úgyhogy kimentem a zátonyra, ahol senki sem zavart, és aludtam nappal is, és azt reméltem, hogy magával álmodom.
– És sikerült?
– Nem mindig, de azért elég gyakran, szóval megérte.
– Megérte. És mondd, John Griffith! Mit álmodtál rólam, hogy megérte?

Hezitáltam, elmeséljem-e. Dowanhowee reakcióiból látszott, hogy bár szorgosan méricskél, morzsol, számol Mrs. McSweney egész udvartartása, mégis hallanak és bizony figyelnek minket. Ráadásul úgy tűnt, hogy megállíthatatlanul haladok egy illúzió megsemmisülése felé. Mrs. McSweney minden porcikája valamiféle kettősséget sugallt. Nem kis eleganciával morzsolta a kukoricát, jó házból, talán arisztokrata családból származott.

A haját is úgy hordta, akár egy dáma, ám ezzel szöges ellentétben csizmát hordott, s még ha néha mosolygott is vagy ellágyult, mindvégig fal húzódott közte és a világ között. Tippelni se mertem volna, hogy ezt a falat ő húzta fel, vagy örökölte. Vagy esetleg csak a jelenlétemnek szól? Mert Dowanhowee-t jóval melegebb tónusban szólította meg, kettejük között nem húzódott semmiféle határ.

Épp mivel nem volt egyértelmű semmi, s annak idején mindent megadtam volna azért, hogy Mrs. McSweney-t egyszer még viszontláthassam, úgy döntöttem, válaszolok.

– Az álom mindig ott kezdődött, hogy kiverte a kezemből a poharat, aztán elkezdődött a huzavona, de álmomban erősebb volt az olaszoknál, kitépett közülük, a házába vitt, betakart, átölelt, és betemetett a haja.

– És aztán?
– Aztán felébredtem.
– Sosem álmodtad tovább?
– Sajnos nem, pedig próbáltam. Ezért jártam a zátonyra.
– Azt mondod, betemetett a hajam… Szerelmes voltál belém?
Dowanhowee félbehagyta a számolást is.
– De Mrs. McSweney! Én akkor még gyerek voltam.
– Kicsim, én tizenegy évesen a világ végére is elmentem volna a szomszéd fiával, olyan szerelmes voltam. Szóval?
– Nem hiszem.
– Akkor máshogy kérdezlek. Kívántál engem?

Bár ez korábban meg sem fordult a fejemben, akkor mégis belém nyilallt: hiába voltam gyerek még, valóban kívántam őt. De mit mondhattam volna?

– Szóval, igen. Sejtettem. Ez nem baj, ne aggódj, csak tudni akartam.
Persze, és így megtudta az egész udvartartás is.
– Dowanhowee! Elmondtad, mi a szabály?

---

Borítókép: Pixabay

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több könyv

még több a nőkről

Keresés

Írd be, mi érdekelne még!