Beszámoló | Daruvonulás Hortobágy 2023
Amióta elindultunk a Hortobágyra, Petőfi Alföld című versének a sorai járnak a fejemben:
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom
Ez a vers már rögtön az első olvasásra megragadta szegről-végről alföldi szívemet. Tudom, miről van szó: az alföldiek rejtett kisebbségi komplexusáról, titkolt elégedetlenségéről, amiért nekik nincsenek hegyeik, hatalmas erdeik, tulajdonképpen semmi olyasmi, amit a felületes szemlélő vagy a fokozott drámaiságra vágyó romantikus érdekesnek mondhatna. Petőfi megpróbálta rehabilitálni a lappangó alföldi önérzetet, és világgá kürtölni az üzenetet: igenis lehet szeretni az Alföldet, nem ciki.
A verselemzésekben azt olvasom, hogy a költő ezzel egy “újfajta tájeszményt” képviselt. Az alföld viszont ettől még nem vált eszményi tájjá, pusztaromantika ide vagy oda, nem olyan könnyű a síkvidékben meglátni a szépet, mint egy erdős hegyoldal horhosai között. Ehhez külön szem és külön tudomány kell.
Így van ez a Hortobágyon is. Látványra nem adja egykönnyen magát a táj, de érzésre fura módon igen. Mintha emberemlékezet előtt véget ért volna a világ, az utolsó városokat pedig rég magunk mögött hagytuk. Elenyésznek az emberi nyomok, csak a nyugalom, a rend és a teljesség marad, az ég és a föld a horizonton összesimul.
Alföldi anomália
Visszatekintve teljesen érthetetlen, hogyan tudtak levédetni egy ilyen hatalmas területet egy ilyen kis országon belül úgy, hogy a mai napig a jórészére egyáltalán nem lehet bemenni. Hogy senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt a helyet „jobban“ és profitábilisabban is lehetne hasznosítani, vagy ha eszébe jutott, nem tudta keresztülvinni. A több mint nyolcvanezer hektáros (mintegy nyolcszáz négyzetkilométeres) nemzeti park a kilencvenháromezer négyzetkilométeres ország száztizenhatoda.
Talán ehhez a szerencséhez a rejtőző szépség és titokzatosság is hozzájárult: amikor az elvtársak végül engedtek a madarászok nyomásának, akik talán szintén meglepődtek azon, hogy micsoda fantasztikus élőhelyre bukkantak itt a semmi közepén, azt gondolhatták, nem olyan nagy veszteség ez a kietlen síkság.
Persze, ehhez az is kellett, hogy belássák, az óriásgazdaság eszméje itt csődöt mondott, a hatalmas Puszta még erre sem adja magát. Festetics Antal vezetésével 1967. decemberében a Pro Natura akció keretében huszonkét világhírű tudós memorandumban kérte a magyar kormányt, hogy a Hortobágy egyedülálló természeti és kultúrtörténeti értékeit nemzeti park formájában őrizze meg. Hét évvel később meg is született az eredmény, és Magyarország első és egyben legnagyobb nemzeti parkja (ekkor még „csak“ ötvenkétezer hektáron). Végtelenül inspiráló és optimizmusra okot adó történet ez.
Az első számú szempont azóta itt a természetvédelem, és ennek része a mezőgazdaság is, főleg a legeltetés: lépten-nyomon marha- és szürkemarhagulyák, vízi bivalyok és juhnyájak tűnnek fel az utak mentén, a legfőbb vonzerőt adó darvakat pedig a végtelen kukoricatáblák csábítják, melyek a nemzeti parkot is körülveszik, ameddig a szem ellát.
Futás a Kondás-tóhoz
Hivatalosan az első számú darumegfigyelőhely a Hortobágyi-halastó legnagyobb tava, a Kondás, ahol egy toronyból követhetjük a minden irányból éjszakázóhelyükre húzó madarak útját. Majdnem azt írtam, pihenőhely, de nem tudom, abban a csodálatos ricsajban, amit több tízezer madár csap, hogy lehet pihenni. Állítólag megoldják.
Utóbb végül kiderült, a legtöbb darut a 33-as útról lehet látni, nem akartuk kihagyni ezt a helyszínt sem, mert én először jártam darulesen a Hortobágyon. Ha pedig pályasüllyedés miatt nem jár a halastavi kisvasút, hát begyaloglunk a parkolótól öt kilométert.
Mivel késve indulunk, szednünk kell a lábunkat, ha oda akarunk érni naplementére. Engem majdnem elveszítünk az első halastónál, ahol a ludak mellett házi bivalyok élvezik a víz és a létezés egységének örömeit. Nagy a kísértés, hogy letáborozzak, és ott töltsem életem hátralévő részét, végül mégis meggyőz a darvak ígérete.
Ludak, kócsagok szemlélődnek a tavon, húznak el az égen határtalan harmóniában, míg mi sorra hagyjuk el a többnyire átláthatatlan nádassal szegélyezett töltésen a tavakat és kilátókat. Egy szakaszon csíz ugrál előttünk a földön, a katángkórók magjait falatozva. Az északkeleti horizonton hatalmas darucsapat tűnik fel tág V-alakban, valószínűleg épp most érkeznek meg a Hortobágyra a messzi északról.
Emberekkel alig találkozunk, néha lehagyunk egy idősebb külföldi párt, akik biciklin tekertek előttünk, de minden kilátóra felmennek, egy fiatalabb, szintén külföldi pár kutyát sétáltat.
A távolban két ember áll megbabonázva az út bal oldalán. A kiszáradt fán ücsörgő, kis fehér gémeket nézik. Pásztorgémek, méghozzá vagy negyvenen, valószínűleg már az éjszakázóhelyükön. A jöttünkre felröppennek, mögöttük bivalyok tekintgetnek.
Jönnek a darvak!
Szűk egy órás tempós gyaloglással, nem sokkal sötétedés előtt érjük el a komplexumot a töltés végén: a kisvasút Festetics Antalról elnevezett végállomását, a Kondás Nagytornyot, és a nádasba bújtatott pallósort, amely a Kondás-tó szélén halad el.
A pallósor mentén három kis bunkit alakítottak ki a tó sirályainak megfigyelésére. Előbb erre indulunk, majd ahogy egyre sűrűbben érkeznek a darucsapatok, naplemente környékén felmászunk a toronyba.
Ennyi ember még épp kényelmesen elfér: két férfi már itt kémleli az eget, velünk együtt pedig újabb külföldi pár érkezik. Ahogy ereszkedik a sötét, jobbról, balról, északi és délnyugati irányból jönnek a darvak, míg a tavon nyüzsgő bázis és a hangzavar egyre nő. Negyven-ötvenezer madár gyűlhet itt össze a végére.
Megunhatatlan a darurepülés látványa, a darvak közelsége. Annyira sajátos profizmussal uralják a levegőt, hogy öröm nézni. Közben érkeznek a lúd- és varjúcsapatok is, a nádasba seregélyek bújnak csivitelve.
Az ég rózsaszínre, majd sötétkékre vált, lehűl a levegő, elkélne a sapka, kesztyű. Amikor már alig látunk valamit, mindenki elindul lefelé.
Időutazás a sötét égbolt alatt
Kivételes érzés úgy sétálni, hogy alig szűrödnek be a távoli közvilágítások fényei. Ilyen volt az élet több száz éve: ilyen nyugalomban, a természettel egységben teltek a nappalok és az éjszakák. Olyan ez is, mint egy időutazás.
Annyira nincs fényszennyezés, hogy lehetne itt akár egy Csillagoségbolt-park, sőt, ha jól emlékszem, van is. Igen, utólag rákeresve látom, hogy valóban, hivatalosan Csillagoségbolt-parkká nyilvánították a területet.
Ennek ellenére szinte az út végéig nem hiányzik a világítás, bár felhős az ég. Néha kibukkan a sápadt arany holdsarló és feltűnik egy-egy csillag. Hirtelen langyos fuvallattal megérkezik a melegfront, igaz, közben ki is melegedtünk kicsit a tempós gyaloglásban, mire megpillantjuk a távolban a civilizáció kezdetét jelző utcai lámpák fényét.
Címlapkép: Centauri
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó, ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség ITT. Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’
még több daru
még több madár
A puszta, a Hortobágy csodáit meglátni nem csak éles szemek kellenek, hanem hatalmas nyitott szív is!
Kösz Mara, lehet inni minden mondatod! Bízom benne, hogy sokan kedvet kapnak, megnézik és magukba szívják az alföld, és vonuló, megpihenő madarak együttesének harmóniáját! 🙂
Örülök, hogy tetszett! 🙂 Igen, ezt mindenkinek látnia kell!
De jó volt ezt olvasni! 🙂
Olyan szemmel nézted, láttad az egészet, ahogyan én is láttam volna érdeklődő laikusként, csak te jobban le tudtad írni, mint én tettem volna.
Köszi, Mara! 🥰
(S ha egyszer télen mentek el a Hortobágyra, akkor jöhet Petőfitől A puszra, télen! 😉🙂)
🙂 🙂
Egy élmény volt olvasni,köszönet.🥰
Fotók fantasztikusak.🤗
Nagyszerű írás! Köszi.
Legszivesebben már indulnék is, akkor már benéznék Mályiba is. 🙂
De szép:-) A szívből jövő írás is meg a fantasztikus fotók is.
Míg élek,még egyszer el kell mennem a Hortobágyra!
Akár hiszitek akár nem, a szép írástól, a képektől és a videótól inspirálva eszembe jutott egy régi film aminek az volt a címe “Szállnak a darvak”- romantikus orosz film a második világháború idején egy szerelmi történet.(1957-s a film amúgy). Meg is néztem újra, hosszas keresés után találtam rá:-))
Dejó! 🙂 Köszi az ajánlót, elteszem időgazdagabb időkre!
Próbálkoztak hasznosítani a Hortobágyot is, fásítással, rizstermesztéssel, stb., de a puszta ellenállt.
És a halastavak létrehozásával is, ami jobb ötlet volt.
A Hortobágyi halastó az egyik legszikesebb pusztarészre “készült”.
Rejtett komplexus ide, vagy oda, hatalmas megnyugvás volt mindig, mikor a busz végre sík vidékre kanyarodott a hegyekből az ötnapos terepgyakorlatok végén 🙂
Otthon, édes otthon. 🙂