Zárójelentés

Zárójelentés | Megjelent a Kék angyal című kötetben (Magvető Kiadó)

---

Az új diagnózis: ősi ösztön. És tegnap megérkezett a közkórházi látlelet is, csúszós úton,
tükörjégen, havazásban, zöld dobozos postakocsin.
– Várj még – kértem a fiatal kézbesítőt, elővettem a bicskát a belső zsebből, felbontottam a
borítékot, tundra-idilli nyugalom szállt meg, inkább alvás előtti remény, semmint fásultság,
kihúztam a perforált orvosi jelentést, hó hullott az ajánlott levélre, fölénk hajolt a rozsda-baszta
eresz, törékennyé és tükörszerűvé vált, látványosan kegyetlenné az ég, amikor olvasni
kezdtem.
A leletben az állt: ÉL.

Bár csak az orvosok szerint, ám élek!
– Várj még – kértem a postásfiút újra. – Feladnék egy ajánlott sürgősségit, ha nem gond,
iszol kávét?, sietek, nem tart sokáig az egész, gyere be!, nem?, akkor mindjárt jövök.
Tiszta lapot vettem elő, nem írtam rá semmit, gondosan hajtogattam össze, behelyeztem
egy szűz borítékba, leragasztottam és a titkos postafiókomra címeztem; odaadtam a srácnak,
kitöltöttem a levélszelvényt, megnéztük a zöld kocsiban, műholdon keresztül, hogy van-e pénz
a bankszámlámon – „nincs” –, kértem egy lottót is, beikszeltem, kifizettem a dugipénzből, és
amikor a szelvényt visszakaptam volna, így szóltam:
– Tedd el és ha nyersz, tartsd titokban előttem is. Hagyd ott a postát és húzz el a
környékről!
Többé nem láttam őt.

A hematológus azt írta:
Sűrű, sötét, karmazsinvörös, haláli jó vére van. Adjon nekem belőle fél decit! Kérem!
A labor szerint az ondószámom háromszorosa a megengedettnek még a vizeletemben is,
nem csoda, ha a spermámnak egyszerűen nyoma veszett; harciasságuk tetőfokán állnak a vér
leukocita-szabadcsapatai, gátlástalanul árad bennem a hemoglobin, torlódik az adrenalin-
forgalom a nyolcsávos érpályákon, fennáll a túlhevülés veszélye, de mindezt jól hűti a bőséges
nyirok; így az se gond, hogy soha nem mértek – még svédvérben se – ekkora cukor- és
acéltartalmat. Érdekes, glaciális alkat, jeges eset vagyok, tanúságok vannak a vérmintámban –
de élek. Most már biztosan.

Igaz, a vérnyomásom olyan magas, hogy pascalból átszámolták hekto-bárba, de azt írták:
kötőszöveteim összetartanának egy vegyes-tüzelésű kazánt is.
Az ortopédiáról azt üzenték: ilyen lábbal bárkit, bármikor, bátran fejbe rúghatok; futhatok
is akár, bár a laboreredményt figyelembe véve, nemigen lesz szükségem megfutamodásra.
Zárójelben annyit jegyeztek meg: jól látszik a combfej kopásain, hogy eddig is sokat mentem
(ha nem is futottam), de vándorolhatok még – úgy ezer-ezerkétszáz évet. Napi száz mérfölddel
számolva. Vegyek egy kétmázsás bokszzsákot!

A neurológiai szakvélemény szerint asszociációs bázisom roppant fejlett és sorvadásnak
semmi jele; az MR azt mutatja, hogy metaforám áttétes már, de jóindulatú, csak a
szimbólumszintet emeli kissé, de az is bőven a limit alatt marad; anagramma-küszöböm
szokatlan, viszont disztichonom alacsony, kissé alliterálok ugyan, de se a hexameteres
vizsgálat, se a pentaméter kóros elváltozást nem mutat, hát megnyugodhatok.

A pszichiáter – sudár, nyalka nőlény – vélemény és zárójelentés helyett háromfogásos
vacsorával, osztrigával várt a késő esti, befüstözött rendelőben, és azt mondta:
– Ön megszégyenített. Legyen a nevem mától Gudmundsdottír. Vigyen el engem Közép-
Grönlandra! Kérem.

Hajnalban hozzátette még:
– Önnek nincsenek alvászavarai. Ön egyszerűen nem ébrenlétre való, ennyi. Álmodjon
sokat! És engedje meg, hogy Önnel alhassak, míg csak élek.
A labor szőke nővérkéje azt üzente: találkozzunk az első hétfő késődélutánján a tér
szélében, ahol dzsippel parkol készenlétben.
Az ortopédia göndör, kissé pirókos gepárdja azt írta: ihatnánk este számoszi muskotályt
leszboszi hangulatban, és elárulja, ha ilyen csonttal rugdossák az orgazmusig vagy a boldogság
irányába, nincs ellenére.

A hematológus doktornéje sajnálkozott:
– Férjezett vagyok. Amint hallom, az uramnak is az Ön vére kell. Ne hallgasson rá, ne
adjon neki egy cseppet se! Takarékoskodjon vele, még hasznára lehet, ki tudja, a végén talán,
ha okosan gazdálkodik, az Ön vérében hálok és elválok.
A barna hajú, csöppszájú asszisztensnő, a neurológia vonzó gurámija közölte: minden
pillanatban ráér, ha én is őrá érek, és elárulja, ha ilyen psziché gyötörgeti, cseppet se gond;
nem egyszerűen tűri, hanem erősen kívánja, hogy nyugtalanító illatommal legyen tele az
aulája.

A sovány, kétségbeesett arcú fiú a röntgenből kis fecnit ragasztott csontvázképem sarkára:
Micsoda tervrajz! Micsoda medencecsont! Ezek a gyilkosan hajlongó dárdabordák, a
csigolyák mint ordasságok! Lenyűgöző a szabásmintája. Bocsánat.

Visszaüzentem neki:
Örökké élek és egyszer még, másként, máskor, fűként-faként találkozunk – nem szegről-
végre. Végre valahára! És mivel nincs mit megbocsátani – megbocsátok.
A kardiológus, madárszerű pulzusszámom miatt rendelt be felülvizsgálatra:
– Jöjjön nyugodtan, nem kell fizetnie – és amikor a magától nyíló ajtón beléptem, a rendelő
fehérjének végében ott trónolt a kardigános ügyeletes, ürítse ki a zsebeit, kérte, én meg
engedelmesen, mint a gyógyíthatatlan gyerekbeteg, mindent az asztalra, a rendelő sárgájába
raktam: pipaszurkálót, öngyújtót, dóznit, fapólingot, papiruszt, kőbékákat… A doki hosszasan
turkált, mint a zsebvásárban, majd kézbe vette a rózsafadobozt, kinyitotta, kiemelte belőle a
tollat, az orromhoz tartotta:

– Vigyázzon rá, el ne veszítse! Ez az Ön pacemakere. Tartsa mindig nedvesen és véresen.
A szeizmológus szerint az atlanti lemez ütközik össze bennem a kontinentális talapzattal,
ami az én állapotomban érthető, ezért Izlandon, a közeljövőben hetes erősségű földrengés
várható, de ne aggódjak: nem ez lesz az első eset. A meteorológus hálás volt, hogy
visszahoztam Közép-Kelet-Európába a kalandos telet.

– Mi sem természetesebb.
Úgy gondolják, tehát vagyok. Orvosi szempontból: élek. Fiziológiailag. Kémiailag.
Neurológiailag. Biológiailag – vérileg, agyilag, pitvarilag, lebenyileg, izomilag, koponyailag,
csigolyailag, vékony-, vastag-, végbélileg; kapillárisan, análisan, orálisan, nazálisan – még
vénásan is. Néha idegesen. Kissé komplikáltan. És televagyok membránokkal, billentyűkkel,
sejtmagokkal – még ötletekkel is. Vannak szintjeim: koleszterinszintem, tesztoszteron-szintem,
szimbólumszintem, tudati szintem – szinte minden! Szerintem. Vannak értékeim: PH-,
vércukor-, oxitocin-, fillitropin-érték – sajátos értékeim is akadnak. Vannak számaim:
fehérvérsejt-szám, pulzusszám, spermaszám – egy és oszthatatlan, irracionális számba
megyek! Vannak funkcióim is: máj-, légzés-, vese-, agyfunkcióm – bár nem tisztázott, hogy
mások életében lehet-e szerepem.
Élek – a diagnoszták szerint – és gyógyíthatatlan agnosztikus vagyok.

Hát akkor most már ne haljunk meg soha. Éljünk együtt! – ezt a felhőmondatot húzták alá
aznap a Róma és Kijev közti kondenzcsíkok. De mindenekelőtt vegyünk egy kétmázsás
bokszzsákot, ha pedig pénzünk nincs, megteszi a fal is; két mázsát állva, fekve is nyom; úgy
éreztem, épp most feszül egymásnak bennem is, alattam is, az égen is, a magmában is, az
atlanti lemez meg a kontinentális talapzat; ütemes, tompa döngés terjedt a déli féltekéről az
északi féltekére, a kiterjedt hóhullás hurrikánná szűkült, északi fény cikázott át a mellkasomon,
a hír, mint a trafó, megrázott, élek, de őrült vagyok, nem ébrenlétre való, ennyi ez, viszlek
drágám, Közép-Grönlandra, ha akarod, ihatsz a véremből, űrcsészéből és kóstolópohárból,
kiszippantom az összes osztrigádat, veled leszek a roggyant dzsipben is, téli hétvégén, parkoló
legvégében, de először, míg az örömhírrel, hogy nem döglök meg soha, magam vagyok, mint a
kisujjam, nagyujjam, lábam ujja, kezem ujja, felsőtestem keze, altestem lába, mint minden
egyes sejtem – hámsejtem, izomsejtem, zsírsejtem, idegsejtem – végzetes magánya, szóval,
míg magam vagyok a hírrel, hogy betegségem neve: ősi ösztön, tünet-együttesem neve: élet, és
gyógyíthatatlan vagyok, gazdaggá tettem a kispostásom, reményt adtam a röntgenterem
kétségbeesett arcú, sugárzó fiújának, addig is, első tettként ökölbe szorítom a kezem, ha
bokszzsák nincs, megteszi a fal is, örömfal, a szobám sejtfala, és bár korábban kétszer is
összetörtem a kézfejem efféle zárkán, ezúttal a gyors, erőteljes, a végzetes öröm lendületével
bevitt ütés átszakítja! Baszki! – átütöttem a cellám falát.

Puszta kézzel. Ököllel.

Körmök, porcok, kéztőcsontok, inak, erek ököllé pártosodó kommunája, mint a meteor, durr, átütötte.

Kész. Érző kéz a halott falat. Meleg a hideget. Zsibbadok, de nem sajgok. Harcművész vagyok.
Nézem a kezem, és nem vérzek. Az anatómia nagy csodája ez – és a kistégla szégyene.
Nézek a lyukon, csodálom, hogy ezt jelenti: élek. Ezt a lyukat. Ezt a furcsa, édes, enyhén
fájó érzést a csuklómban, ezt a feszültséget a felkar izomrostjaiban, ezt a harapásra-állást a
számban, ezt a tágulást a mellkasomban – ezt a hatalmas, sötét, táguló lyukat, amit örömöm,
tudatom a rákos halálvágy hasfalára ütött.

Ömlik át rajta a csillag! Folyik belőle a köd, a víz,
hétágú sugárban, a mélyén ott a Nap, abban a rumlis, koszos, homályos padlástérben, pattog
benne a Hold, süvít belőle a szél, áramlik az illat, dől a szag, a fény, a rend, a káosz; úgy
szakad le a tetőről a remény, ahogy lavina a hegyoldalról; alakok nyüzsögnek, figurák, árnyak,
állatok; madarak futnak, lovak repkednek, giliszták értekeznek a sok virágról, melyek
pörögnek és forognak; vonzás jön a lyukból, amit örömöm teremtett, hogy élek, hogy a
diagnózis: ősi ösztön, és mint mondják, állat vagyok, szalamandra, élő és mérgező, szerető és
kétkedő, csontvelő, agyvelő; húz, szív, hív a lyuk – érzem, ahogy a szívem húzza; kérleli és
kéri; akarja, kívánja; mintha örömteli szívem a lyuk szíve volna; mintha nem lenne tisztázott:
kié?, kihez tartozik?, kinek a jussa?, kié a jog, hogy eladja vagy megegye?; korábban
egyértelmű volt: az enyém, fiziológiailag és kizárólagosan; de miután a kardiológia is
megerősítette, hogy élek, már nem annyira világos; ami a sötét, ökölalakú lyuk mögött van, a
szívem dugja, keféli, kúrja; evilági létem herélgeti; karom már a padlástérbe lóg, nem értem
hogyan, de a szívüreg üres, csak az öklömet érzem, az dobog, az él, a lyuk is azt kéri, a lüktető,
erős, sajgó és boldog öklöt; karom, mint a baltanyél, és a végén én, agyilag, neurológiailag,
tágulva, hátrálva – élve még.

Micsoda szívóerő! Így érezheti magát a vörösvérsejt, amikor átszáguld a szívpitvar
legszűkebb kapillárisán. Micsoda tolóerő! Vérnyomás, légnyomás, lidércnyomás. Csókról se
szakadtam le még ennyire nehezen. Szájból, ölből se szabadultam így, ezzel a sokatmondó
vonakodással, hogy amikor végre otthagyom a lyukat, szinte hanyatt esek. Nem, ez nem lehet
az élet. Nem lehet egy szeles lyuk táguló túloldalán. Azt tanultam: beszélj világosan, lehetőleg
tőmondatban, felelj igennel meg nemmel, kerüld a talánt és a nemigent, mint a kételyt, élj
boldogan, légy egyszerű, szófogadó, körvonalazott, kerek, de ne gömbölyű, nyugodt, rendezett,

jeles, az első, legfeljebb a második, ne állj szóba idegennel, ne nyúlj bele lyukba, konnektorba,
ne állj az úttest szélére, ne böfögj, ne fingj, ne káromkodj, légy óvatos, rendes barátod legyen,
tiszta cipőd, tisztes nőd – de a lyuk túloldalán semmi se volt mindebből! Ott fű, fa, giliszta, ló,
virág, mindenki káromkodott, fingott és böfögött. Dohányoztak. Szíveket markolásztak,
dugtak, keféltek, kúrtak. Roncsderbiztek a padlástérben. Én meg élek, papírom van róla,
gondoltam, nem halok meg soha; kórom örök; örömöm, mint az öklöm, kerek; leszakadok
innen, erről a fekete lyukról és megyek – élni és remélni.

Úgy is lett. Pontosabban: úgy is tettem. Magammal vittem a tollam, tánclépésben
szökelltem a jégen, sose buktam akkorákat és olyan szépeket; belevertem magam mindenbe:
kerítésbe, oszlopba, fába – és milyen jólesett! Hallottam a vérem, de nem a dobhártyámon,
nem fülorr-gégészetileg, hanem föntről, az éjszakából. Nem azt láttam, hogyan rendeződnek át
fölöttem a csillagok, hanem azt, hogy az íriszemen miként tükröződnek, de nem szemészetileg,
hanem eszmeileg. Az út felét gyalog tettem meg, esve-kelve, hóban-fagyban, jajongva és
dübörögve, kurjongatva és kacagva, a másik felét teleportálással. Arra gondoltam: már a
buszon vagyok – mintha csináltam volna még egy piruettet, meg se lepett, hogy a sofőr előtt
állok máris, pénzt nyújtok felé, és azt kérdezem: ez az utolsó járat?, jól tudom? – majd látva,
hogy fáradt, továbbálltam.

Ettem. Nem csoda, hisz éltem. Zabáltam. Órákig tömtem magamba a kaját; sonkák,
csülkök, kolbászok, tarják; töltött, sült, pácolt húsok lebegtek; kenyerek, kiflik, bagettek, mint
az űrállomások, úgy forogtak a nokedlik kisbolygó-övében; tarhonya és némi manna hullott,
pudingok rezegtek, palacsinták csúsztak-másztak a Tejút túrómasszájában, sodók csöpögtek
lassan a végtelen vanília víziójáról; vad, hal, gomba; bor, sör, szóda; cukor, só, bors; olaj, méz,
ecet; piros, zöld, sárga; édes, savanyú, sós; nyelvileg, érzékileg, érzelmileg; ettem – fizikailag;
faltam – fiziológiailag; zabáltam – metafizikai értelemben. Nem laktam jól, csak abbahagytam.
– Gyere bunkó, igyunk! – mondtam Ervin barátomnak. – Ettünk eleget, most tépjünk be!
Ervin szűziesen mosolygott:
– Jó, jó, csak egy kortyot, többet nem lehet.
– Gazdaggá teszlek faszikám, nem hiszed?
– Egy kortynál többet akkor se lehet.
Később P-nek mondtam azt:
– Ervint gazdaggá tettem volna, ha engedi, mint a postásgyereket, de egy vasam sincs.

Viszont találtam egy lovat a Bazárban. Hollófekete, toronymagas ahal-tekini mén, eladó, olcsó,
pattanásig feszített tökély, a neve Nyíl, gondold el, felülsz rá, felmászol rá szobalétrával, a
magasba, a szurokfekete hát fényívére, a lószőr olajára, csak annyit mondasz: Gyí, Nyíl! – és a
mező túlsó végében vagy azonnal, egy nő előtt, ágaskodik veled a ló, imponál a nőnek
helyetted is, nincs alkalmasabb mén lányrabláshoz, ne szarozz, adj kölcsönt, a háromszorosát
hozza vissza egy éven belül az a paripa!

– Másra kell a pénz – válaszolta gyáván P.
Miniben állított be K., a bőre sima, haja könnyű és fényes volt, nem is tudom, mi okból, de
elővettem a tollat, megérintettem a vállát, mire leszakadt a ruhájáról minden gomb, felhasadt
az összes varrat, és a következő pillanatban ott állt anyaszült meztelenül. Riadtan nézett rám,
mire én azt mondtam:
– Halhatatlanná teszlek.
K. felkapta a földről a ruhákat és elfutott, B-nek viszont tetszett ez:
– Velem is megteszed? Kérlek!
– Rendben.

Újra felemeltem a tollat és B. vállához érintettem, mire leszakadt róla minden gomb,
felhasadt az összes varrat, és ott állt anyaszült meztelenül.
– És most szeretni foglak ezer évig, fizikailag, ivarilag – jelentettem ki, kiterítettem a
kopárra, mint egy anatómia-térképet, dokkoltam férfiasan, mívesen és hímesen, míg ő hagyta,
nőileg és időlegesen; igaz, ezer évet ígértem neki, benne lettem volna száz honalapítás erejéig
és idejéig, de már a negyedik órában elunta.
– Rakd vissza a ruhám.
– Azt már nem!

Órákkal később C-vel beszélgettem, mert ő szívesen bölcselkedett. Jobbomban tartottam a
tollat és a cigit, ballal emelgettem a poharat, és azt kérdeztem:
– Érezted már, hogy ágaskodás nélkül is képes volnál megérinteni az eget, bármilyen
magasan van is, mert csak egy szavadba kerül, és hozzád ereszkedik, örömmel és boldogan,
meteorológiailag, metafizikailag, vagy ténylegesen, hogy a szádba lógnak a felhők, az ég
kékjét, mint a likőrt, úgy iszod, talán egy tornádó tölcsérén át, és akire vágytál, ott lesz benne,
valahol, két cirrus, két altocumulus között, alkony, hajnal, villám, vagy megvilágosodás
formájában, filozófiailag, vagy valóságosan, pacsirta, daru, kanadai lúd, sirály, viharfecske
vagy kétségbeesetten rikoltó póling képében, ornitológiailag, de nem csak megfigyeled őt,
hanem rád száll, a válladra, a karmát a kulcscsontod mögé vájja, a csőrét a nyakadba, halat hoz,
tollat, fészekanyagot, olajágat, és azt a hírt, hogy ő az, spirituálisan és biológiailag, akit az ég
és a föld együtt küldött, hogy te vagy az, aki miatt az ég létrejött, ontológiai értelemben,
csakhogy ő, tehozzád szállhasson, a hírrel, hogy a világ nem más, mint egy egyenes és más
értelme nincs, csakhogy két távoli pontot összekössön, geometriailag, konkrétan titeket és
senki mást, szerinted?, lehet ilyen keskeny, valószínűtlen szakasz a világ?

– Szerintem te képtelen vagy tőmondatokra – mondta erre C.
– Anyád.
Ezek után azt tapasztaltam, hogy ha őszintén és hosszan beszélek, nem értik. Ha röviden,
akkor megsértődnek. Csodatevő-képességem másokat irritált, lóvásárra pénzt nem adtak, de
arra gondoltam: a korláthoz kötve ott áll Nyíl – és akkor Nyíl valóban megjelent. Ezüstnyereg
volt a hátán, aranyzabla a szájában, öröktűz a szemében; éppúgy dörgött benne a vér áradása,
mint bennem a hír: élek. Szántam magam, hogy nem vagyok ló, mén, paripa, Pegazus, de aztán
arra gondoltam: az vagyok. Átvágtattunk a városon, egymás mellett, hisz ló nem ülhet a másik
ló nyergében! Szikrázott alattunk az aszfalt, mének voltunk, égből érkező, földi létbe kóstoló,
Mennyből szökött, pokoli rossz lovak. Nyíl azt mondta:
– Te vagy az Íj.

Tisztelet és barátság volt a hangjában, ezért visszalőttem őt a Lómennybe, hogy én meg
Gudmundsdottírral Közép-Grönlandra induljak. Ám G. azt mondta, hogy álmos. A neurológia
gurámija meggondolta magát, a pirókos gepárd részegen fogadott, a doktornének mégse kellett
zabolátlan ménvérem, a parkolóban nem volt roggyant dzsip csak egy kiégett emeletes busz,
aurámmal nem lett tele senki aulája, papírom volt róla, hogy élek, de nem volt kivel élnem;
Nyilat ellőttem, mint egy utolsó lehetőséget, és nem volt sehol egy másik íj, a szakasznak
velem átellenes végpontja, hogy utána lőjön vagy a hibámat jóvátegye.

Végül az életútnak felén, sötét temetőbe jutottam, apámék sírjához. Sokáig álltam ott, ők
halottak rég, én meg élek, gondoltam, de amikor úgy láttam, mintha moccannának a sírok,
nemcsak anyámék márványa, de minden sírlap, mint a léc, rezegne a föld felett, megijedtem:
akkor már inkább a lyuk!

– Sose halok meg – mondtam büszkén a táguló lyukban. – Papírom van róla.
Amikor megnézték, hátba veregettek és kinevettek:
– Persze, persze, így igaz, nem halsz meg soha.
– És élek.
– Nem, nem barátom, itt más áll. Olvasd el figyelmesebben!
Visszaadták a zárójelentésem és csak akkor tűnt fel, hogy a sok adat, vélemény és
diagnózis fölött, keresztben, minden egyes lapon, elől is, hátul is, felül is, alul is, hosszú, zöld
bélyegzés áll: halott.

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több elbeszélés

még több IRODALOM

Keresés

Keresés