Nemrég a kommentek között szóba került az egykori Interpress Magazin, ami a legszebb gyerekkori emlékeim közé tartozó jeleneteket idézte fel bennem. Egy napfényes szombat délután leülök a narancssárga pokróccal letakart heverőre, és molyolni kezdek a könyvepolcon felhalmozott IPM-ek között. Nézegetem a borítókat, és azok alapján választom ki, melyikbe lapozzak bele, ami nem könnyű, mert mindet izgalmas képek díszítik. Nem tudom, mennyit értettem a cikkekből, mert akkoriban tanultam olvasni, de az biztos, hogy átsütött a lapokon: itt valami rendkívüliről van szó.
Aztán ahogy elbúcsúzott a régi rendszer, megváltunk a régi lakástól is, benne a kedvenc magazinjaimmal. Utána ugyan még párszor vettünk az újakból, de azok már nem voltak az igaziak. Hogy miért nem? Talán azért, mert borult az egész apparátus. Az alapító-főszerkesztő, Ivanics István, aki a kezdetektől, 1975-től ült a szellemi műhely élén, 1990-ben nyugdíjba vonult, és ez szimbolikusan is megpecsételte a magazin sorsát.
De az utóbbi időben ennél jóval tágabb összefüggések is reflektorfénybe kerültek az IPM-ről Borvendég Zsuzsanna történész és Pelle János újságíró kutatásai során, akik részletesen foglalkoznak azzal,
hogyan fonódott össze a szovjet titkosszolgálattal a magazint kiadó vállalat,
milyen személyi kapcsolódások és pénzügyi szétágazások hálójában született meg a legendás újság.
Az Interpress Kiadó és nyomda vállalat (utóbb Interpress Kiadó, Reklám és Nyomda Vállalat) a prágai székhelyű Nemzetközi Újságíró Szervezethez tartozott ugyanis (The International Organisation of Journalists, IOJ), amely közvetlenül a világháború után még a különálló blokkokat összekötő szervezetként indult, de aztán hogy, hogy nem, szovjet irányítás alá került, a hetvenes években pedig a CIA pedig már a szovjet propaganda terjesztésének eszközeként hivatkozott rá. Ehhez az újságírószervezethez tartozott a cseh-magyar koprodukcióban működő IPM.
Adná magát a következtetés, hogy akkor tehát az IPM is propagandalap volt, de én ebben nem vagyok biztos. Hogy pontosan hogyan befolyásolta, befolyásolta-e a titkosszolgálat a lap működését, hogy mire kellett neki a kiadvány, arra nem térnek ki a kutatások. Az említett szerzők elsősorban a személyi és finanszírozási kérdésekre koncentráltak, nem arra, hogy ezek hogyan hatottak a magazin működésére, tartalmára, egyáltalán hatottak-e. Hol azt írják, az újságíró szervezet a magazin bevételeiből finanszírozott más projekteket, hol azt, hogy más projektekből fizették a magazint. Talán mindkettő megtörtént. De mi következik ebből?
Maga a magazin is része volt a propagandának? Nehéz erre választ adni. Ha igen, akkor
a szerepe nem elsősorban az ideológia terjesztése lehetett, hanem inkább az imázsépítés.
Egy olyan példaszerű terméket alkottak, ami bizonyíthatja, hogy a szocializmus is képes előállítani azt a színvonalat, amit a nyugat. De az is lehet, hogy csak egy túl jól sikerült fedősztori volt, hogy mégse mondja senki, hogy a nemzetközi újságíró szervezet mindennel foglalkozik, csak épp újságírással nem. Lehet, hogy egyszerűen kedvező volt a csillagállás ahhoz, hogy minden összejöjjön, az élen egy hozzáértő szerkesztőséggel, amiben mindenki a legjobb tudása szerint teszi azt, amihez ért. Azt gondolnánk, ez bármikor megtörténhet, ráadásul ma minden korábbinál adottabbak a feltételek. De úgy tűnik, nem így van.
Különös belegondolni, hogy az ország történetének egyik legjobb lapját egy propagandagyár hozta össze – közvetve vagy közvetlenül. Egyrészt logikus, ha az erőforrásokat nézzük, másrészt felmerül a kérdés, hogy
ma miért nem csinál kiemelkedően színvonalas magazint egyetlen propagandagyár sem.
A szocializmusban jobban oldották meg, hogy egy kiadvány egyszerre elégítsen ki igényt és hozzon létre értéket, mint ahogyan ezt a mai propagandagyárak bármelyike is teszi minden azóta felhalmozott technológiai, társadalommérnökségi és anyagi erőforrás birtokában.
Persze azóta nemcsak az a fajta birodalmi versenykényszer szűnt meg, ami az űrversenyt és a Holdraszállást is kikényszerítette, de az a kulturális vákuum is, amiben talán különösen nagy durranás lehetett az IPM. A nagy szerkesztőség által biztosított színvonal mellett elképzelhető, hogy más, külsőbb tényezők is kellettek a magazin sikeréhez: például a nagyobb médiaválaszték hiánya, a nyugati érzület iránti fokozott igény vagy az, hogy megfizethető volt hozzájutni (bár a róla készült, 1981-es filmhíradó ezt nem így látja).
De akárhogy is, a lapnak letagadhatatlanok a saját érdemei: például a nemzetközi szerkesztőség, amire ma sem látni túl sok példát. Vagy a témaválasztás frissessége. A borítókat nézve sokszor kerültek a fókuszba ma is aktuálisnak vagy érdekesnek tűnő témák, például ilyen címekkel: Gépesített gyanakvás, Ész nélkül, Tir-alvilág, Fekete történelem, Viva Petroleo, Korunk jelszava: én vagy Először volt: a kép.
Szerintem valóban különleges magazin volt az IPM, és még a mai piacon is megállná a helyét. De mivel az idő megszépíti az emlékeket, hamarosan teszek egy nagyobb kirándulást is a magazin körül az Arcanum adatbázisában, és elmondom majd, hogy mit láttam.
Képek forrása: Pixabay, Arcanum/Wikimedia Commons, Wikipédia, Vatera
Én is rendszeresen olvastam az IPM-et. Tényleg sźinvonalas lap volt az akkori viszonyok között, szerettem. Jó volt most róla olvasni. 🙂
Véleményem szerint a mai propagandagyáraknál az értékteremtés nem szempont, nem cél. Csak a propaganda.
Kíváncsian várom a beszámolót az Arcanum adatbázisában tett kirándulásodról!
Én még erről sem vagyok teljesen meggyőződve, hogy ne lenne olykor-olykor cél. Vagy hogy ne lennének olyan emberek, akik értéket akarnának teremteni, akár még egy propagandagyárban is. Vagy ne jutna valakinek eszébe, hogy még a propagandának is jót tesz, ha igényes a körítés. Egyrészt persze érthető, hogy általánosságban nem ez a cél, de szerintem a ’70-es években is valószínűtlen “luxus” volt. Akkor sem lett volna muszáj értéket felmutatni, mégis megtörtént. Ennyi erővel ma is létrejöhetne egy ilyen “anomália”. Bár az igaz, hogy az ismeretterjesztő művek színvonala általánosságban is kezdett visszaesni az évtizedekkel.
Valószínűleg én pesszimistább vagyok mint te, de legyen igazad! Mostantól jobban fogok figyelni, hogy találkozom-e a propaganda mellett értékteremtéssel is. 🙂
(Most a tévéműsorok jutottak eszembe, ahol meg a nezőszám és a reklámbevétel a fontos, nem pedig a műsorok színvonala. De ez már egy másik történet. 🙂)
Lehet, hogy én vagyok túl naiv és idealista. 🙂 De ha már a reklámoknál tartunk: a reklámok között például lehet látni néha tök jókat. Ott néha látszik ez, hogy nemcsak eladni akarnak valamit, hanem közben üzenet is van. De a kereskedelmi műsorok, na igen..
Néha viszont nem, hogy üzenet nincs, de még az ötlet is fájdalmas. 🙁
Szeretem, amiben humor is van. Volt régen egy Sportszeletet reklámozó sorozat. No, az pl. tetszett. 🙂
(Azt hiszem, hogy elértük az 5. szintet! Talán jó is, mert vég nélkül folytatnánk. 🙂 )
Több, mint meglepő.
Igen..bár valahol talán az is furcsa lett volna, ha kiderül, a szerkesztőség mindentől teljesen függetlenül működött.
Persze, de akkor, ott, eszembe nem jutott, hogy titkosszolgálati háttér, stb.
Azt tudtam, hogy színvonalas, jó cikkek vannak benne.
Amit tudunk a hátteréről, azt utólag, most tudjuk meg.
Amúgy is,az ilyen dolgok utólag szoktak kiderülni.
A ma disznóságai majd ráömlenek az utódnemzedékre, ha egyáltalán….
Hát, igen, utólag könnyű okosnak lenni. 🙂 Talán azért is ilyen meglepő, mert nem pont ilyennek képzel az ember egy “propagandalapot”.
Valószínűleg az utókornak is lesz majd min meglepődnie..
Én egyáltalán nem vagyok meglepve, minden ellenőrzött, és részben irányított volt. De nem volt más, ami a tudománnyokkal, ismeretterjesztéssel nagyon foglalkozott Volt még az Élet ésTudomány. A tévében a DELTA, ha valaki még emlékszik rá, de az nem volt ilyen sokoldalú mint IPM.
Már hogyne emlékeznék a Deltára Kudlik Júliával! Mindig bementem az udvarról, bármit játszottunk is, hogy megnézzem.
Pont ezt akartam írni, hogy persze, hogy emlékszem a Deltára Kudlik Júliával. 😀