Általános iskolában volt egy osztályfőnököm, akitől tartottam. Hamar kijött a sodrából, ha rosszul kötöttem meg az úttörőnyakkendőt, ráadásul gyakran osztott rám verstanulást. Egy alkalommal reggel szembesültem azzal, hogy aznap nekem szavalnom kell. Az első óra utáni ünnepségen a féktelenül unalmas verset négyen szavaltuk volna, felváltva, ám én még a címét sem tudtam. Az maga volt a rettegés. Egyrészt az osztályfőnöktől, másrészt anyámtól, aki szíjat hasít majd a hátamból. Verítékben úszva próbáltam az első órán suttyomban bevágni azt a négy, irgalmatlanul hosszú szakaszt. Végül sikerült hibátlanul elszavalni, ám utána úgy éreztem: halálos vészhelyzet végletekig elcsigázott túlélője vagyok.
Osztályfőnököm igazgatta az iskolakönyvtárt is, az volt az osztálytermünk is, így délután ott tanultunk. Ha végeztünk a leckével, olvashattunk kedvünkre.
Akkoriban Fekete István Hú-ja volt nálam a sláger. Újra és újra elolvastam, addig-addig, míg szét nem esett.
Amint kinyitottam, rögtön uhuvá lényegültem, és mit sem tudtam arról, hogy egy úttörőcsapat rendetlen és renitens tanulója vagyok, egy a sok közül egy olyan osztályban, ahol a többieket semmi sem érdekli mindabból, ami engem. Ám bárhogy szárnyaltam is, egyszer csak az osztályfőnök odaparancsolt az asztalához, méghozzá a könyvvel együtt. Kiszedte belőle a lapokat, majd visszaragasztotta, aztán egy ragasztószalaggal rögzítette a gerincet is. Várjak, míg megszárad, mondta, addig olvassam a könyvtári példányt. A könyv gyönyörű lett, s már értettem az osztályfőnök nyelvét is: ő így mondta el, hogy figyel rám, és ez engem hosszú napokra boldoggá tett. Bár talán csak rendnek kellett lenni, és a könyveknek is rendben kellett lenniük, talán csak én voltam kiéhezve némi figyelemre. Bárhogy volt is, megdöbbentő, hogy a jelentős támogatások-megerősítések oldalvizén milyen sok gesztus fodrozódik.
Efféle apróságok ezrével történnek, többségükre napok múlva sem emlékezünk már. Annál inkább bámulatos, hogy némelyik megmarad örökre. Talán azért, mert a mindennapi gesztusok nélkül talán a nagy támogatások sem működnének.
Össze kell jönnie a jóból egy bizonyos mennyiségnek ahhoz, hogy megerősödhessünk. E kritikus tömeg javát azok dobják össze, akik gyorsan és sokat adnak, ám a kiteljesedéshez mindig hiányozhat még két gramm. Talán épp a mindennapok apró gesztusai adják hozzánk a hiányzó grammokat. De juthat valakinek a támogatásból oly kevés is, hogy ha nem kap sürgősen legalább egy grammnyi törődést, már képtelen kihúzni az első komoly támogató megérkezéséig. Legyen egy ilyen gesztus a túléléshez szükséges első csepp, vagy legyen a kiteljesedéshez hiányzó utolsó, így is úgy is életmentő. És ha Rilke lezárhatta Archaikus Apolló-torzó című versét azzal a sorral: „Változtasd meg életed!” – akkor annyit én is mondhatok: ne mérd szűken az életmentő cseppeket!
Fekete István születésének napján.
Fotó forrása: Pixabay
“Legszebb emlékeim” Jó volt újra elolvasni!
Eszembe jutott most egy másik emléked is. Amikor azért maradtál alul egy versengésben, mert nem tudtad, hogy mi a Téli berek utolsó mondata.
(Azt hiszem, ez az emlék nincs még itt ezen az oldalon.)