Eddig jól megy, de bevallom: rohadt nehéz

Eddig jól megy, de bevallom: rohadt nehéz

---

Vagyok még, egyelőre, még mindig, napról napra egyre jobban, de azért nem egyszerű. Azt hihetnénk, csak annyi a változás, hogy nem emelhetek negyven kilót, nem dolgozhatok húsz és negyven órát egyhuzamban, de ennél jóval összetettebb a helyzet: minden más. Semmi sem működik úgy, mint eddig. És ahogy a Pink Floyd mondja: Oly távoli minden. („Oly távol vagytok tőlem.”)

---

Múlt héten, amikor hazaengedtek a kórházból, pontosabban, amikor kijöttem – mert egyébként 4-5 hetes rehabilitációra akartak átszállítani a füredi szívkórházba, ez viszont nem fért bele se az életembe, se a halálomba –, szóval, amikor hazaértem, más fogadott, mint amit szerettem volna. Bár nagyon vártam, igaz türelmesen, hogy húsvét után kikerüljek, és hazamehessek, de sejtettem már, hogy nem az lesz a hazatérés, amit igazán szeretnék. Nem is az lett.

Mintha idegen helyre érnék vissza. Mintha eltávolodott volna tőlem minden fa, amit eddig ültettem. Mintha először látnám az Angolkertet, mintha először hallanám a bokrokban csattogó rigókat. Mintha csak vendég volnék otthon. Mintha csak szanatórium volna a ház is.

Nincs még erőm. Nemcsak ahhoz nincs, hogy robotoljak, hanem ahhoz sincs, hogy visszataláljak. Elkóboroltam megint. Kitévedtem az életből. Mint annak idején a fagyos patak jege, ahogy beszakadt alattam, most betévedtem a fagyos élet jegére, most az élet jege szakadt be, most a halál hidege és latyakja fröccsent az arcomba. Épp csak kisegítettek, épp csak kimásztam a partra, de még nem álltam lábra, még jeges a ruhám, lucskos a hajam, még jég zörög a szívemben és a számban.

Szigorú ajánlásokkal bocsátottak útra, nem hajolhatok, nem áshatok, nem futhatok, mindent úgy kell csinálni, mintha tojásokon lépdelnék, elvileg, de nem is ez a legnehezebb. Reggeltől estig más minden, és nincs még erőm ahhoz, hogy teljesen visszataláljak. Sokat viccelődök a halállal, gyakran teszek úgy, mintha megint rágyújtottam volna, szinte minden nap elmegyek valamilyen határig, mint például tegnap, amikor – bár társaságban –, de bevállaltam a Roger Waters-koncertet; mint tegnap előtt, amikor bevállaltam egy kis ásást mégis; mint most, amikor olyan diszkomfortot jelent számomra az írás, amilyet sosem jelentett, de drága barátom, K27 azzal biztat, ez itt még csak az új élet, az új út eleje, s lesz még jobb is.

Igaz is. Három hete még csak, hogy kórházba vittek. Háromhetes vagyok, még újszülött.

Hihetetlen ma már, hogy három hete még, ha asztalhoz ültem, jobb napokon ébredés után két perccel már írtam (így, pontosan így, ahogyan mondom). Gyakran megszakítás nélkül írtam 12, 16, 18, 24 órát át is. A 24 órás non stop írás rendkívülinek sem számított, rendszeresen fordult elő; pár óra alatt, két cikk között megírtam egy olyan novellát például, mint legutóbb ezt ITT,

---

---

az egyéni rekordom pedig folyamatos írás három nap és három éjjel; erre képes voltam kétszer is jelentéktelen és véletlenszerű életem során, napi 30.000 karakter volt a minimum normám, de jobb napokon, éjjeleken simán kiszaladt a 80-100.000 karakter is, a Kút a nap alatt is egyetlen éjszakán született, most meg pár sorért, egy blogért is meg kell küzdeni. Nem a képesség, nem az ihlet veszett el, hanem a képesség, hogy az asztalhoz üljek. Ez nem az úgynevezett alkotói-váltság (én már a létezésében sem hiszek), ez egyszerűen csak válság. A feltámadás utáni krízis.

Írni tudok, ihlettel, rémülettel, és reménnyel teli a lelkem, büszke vagyok arra, amit az utóbbi három hétben tettem, büszke vagyok rá, hogy az infarktus utáni harmadik napon megborotválkoztam, a negyediken levágtam a hajam, és civil ruhát öltöttem magamra, az új élet, a visszatérés ötödik napján pedig már írtam is, valamit még a honlapra is kiraktam, büszke vagyok rá, hogy így számon tartottam a napokat, hogy tettem a dolgom a műtőben, a kórteremben, hogy együttműködtem mindenben, hogy tevékeny részt vettem a megmentésemben, az újraindításomban, akkor is, amikor már épp csak pislákoltam – mint halottak napjának szeles éjszakáján a temető sarkában az utolsó kicsi mécses –, akkor is, amikor úgy éreztem, nem kerülök ki innen élve, nem láthatom már azokat, akik kedvesek a szívemnek, nem láthatom már azt a világot, amit annyira szerettem, és nem láthatom azt a világot már, amit az utóbbi időkben már oly erősen megvetettem, a középszer és a barbárság új felvilágosodását, de erre ott nem is gondoltam, mert ennek ott semmi jelentősége, ahogy az irodalomnak, az irodalmat csináló, röhejesen kicsinyes és féltékeny, és hiú és tehetségtelen és dörgölődző és kaffogó írók sokaságának sem, és annak a relatív szelídségnek sem, amivel mindehhez korábban viszonyultam, nincs ok szelídségre, nincs ok kegyelemre, megértésre sincs ok, míg persze megértésre, mindenféle megértésre akarnak rávenni naponta ötszáz elmeterrorral, voltaképp indokolt volna előre hozni azt a lehetőséget, amit évek óta istápolok magamban, mint egy virágházi palántácskát, indokolt volna visszavonulni a legutóbbi halálközeli élménybe, visszavonulni néhány valóban humánus és szeretett ember körébe, s minden mást kizárni.

Rohadt nehéz az asztalhoz ülni. Megváltozott minden. Talán módosítanak rajtam a gyógyszerek is. Talán radikalizált, hogy kicsit meghaltam. Talán mivel másként érzem a mellkasomban a szívem, van egy diszkomfort-érzésem, talán ezért nem találok vissza. Talán módosítja a tudatomat a saját igazam. Mindig is mondtam: fel kell készülni a halálra. Nem találkoztam még emberrel, aki annyit gondolt volna a halálra, mint én gyermekkorom óta, hisz anyám sem volt más, mint a halál angyala. Nem találkoztam még emberrel, aki annyira tudta volna, annyira tisztában lett volna azzal, hogy bármely nap bármely órája lehet számunkra akár az utolsó is, és ennek tudatában, ennek fényében és sötétjében kell élni, és ezt számos esetben igazoltam, gyakran írásban is, de most mindez gyakorlattá vált, és mégis olyasvalami történt, amivel nem számoltam.

Nem ért váratlanul a halál. Kisgyermekkorom óta készülök rá. Napi szinten. És mondhatom: jól teszitek, ha ti is készültök, mert amikor oda kerül a sor, jól jön a felkészültség. Nyugodtabban fekszel és vársz a sorodra, és igenis eszedbe jut, amit addig elvégeztél és ez, ha nem is derűvel, de egyfajta megnyugvással tölt el; igenis érzed haldoklásod közepette, hogy mit végeztél el, és milyenek az arányok; tudod persze, hogy mi maradt el, de tisztán látod a fontossági sorrendet, és pontosan tudod, ha a legfontosabbak nagyobbik részét rendbe tetted. Megköszönted, amit kellett, elmondtad, amit kellett. Ha ez megvan, ha készültél a halálra minden nap, akkor – amikor épp haldokolsz – megbocsátóbb leszel önmagaddal szemben is, hisz látni fogod, sok mindent megtettél, sok mindennek megfeleltél, és hogy elmaradt még pár dolog, szinte természetes; a közeli halál erejével együtt érzed a távolodó élet gigászi erejét is, és e két erő metszéspontjában tökéletesen világos: elvégezni mindent esélyed sem volt, így megbocsátó leszel, és nem kínzod magad, nem tetézed a közeli halál kínjait a magad botor kínjaival.

Viszont sosem számoltam azzal, hogy többször is meghalhatok. Tudtam, kórosan hamar, nagyjából hat-hét éves koromtól: akár a mai nap is halált hozhat. De sosem gondoltam arra, hogy kétszer vagy talán háromszor is meghalhatok. Az öröklétben is jobban hittem, mint ebben. Most pedig már az a helyzet, hogy bármit teszek is ezután, az a lehetőség, az a standard, hogy egyszer haljak meg, mint ahogyan a legtöbben, ez bizony elúszott. S mostantól tudom: Kétszer halok meg ebben az életben. Meghaltam már többször is, és volt olyan is, aki megölt, a lélek sokszor hal meg, és sokszor támad föl hamvaimból, de a test ritkábban élhet ezzel a lehetőséggel, többnyire csak egyetlen egyszer. Az én testem viszont már bizonyosan, minimum kétszer hal meg, és túljutottunk az elsőn. Az első halál, köszönjük, megvolt. Az elsőből az is következik, hogy nem tudhatjuk, hány halál jön még. Ideális esetben már csak egy, az is majd évtizedek múlva, de valójában semmi sem biztos. Mi van, ha még kétszer meghalok? Mi értelme mindennek?

Mindig is úgy gondoltam: az élet arra való, hogy felkészüljünk a méltó halálra.

De mire való az olyan élet, ami a halálból jött vissza?

Az a tér, ami a születés pillanatában nyílik meg, és a halál pillanatában ér véget, tiszta, átlátható és rendezett, de ahol több halál van, az olyan, mint a kozmoszban a csillagközi tér: nem lehet benne lineárisan haladni, nehéz eldönteni, merre menjünk, merre érdemes.

Halálközi-térbe kerültem. Itt kell új nemlétre berendezkedni.