Összefoglalható egyetlen mondatban minden gondunk?
Húsz éve nem tűnt aktuálisnak, indokoltnak azt kérdezni: Milyen lesz a következő 100 év? Azt hittük, tudjuk. Ma már világos, hogy nem tudjuk. És világos az is, hogy évtizedeken belül egészen más világban találjuk magunkat, mint amiben a korábbi generációk éltek.
Kapaszkodókra van szükség,
mert a jelen káosza az új-őskáosz nyitánya csak. Ha a közelítő totális káosz színdarab, és mi izgatottan ülünk a nézőtéren, akkor az előadásból épp csak annyit látunk e pillanatban, hogy mozdul a függöny, s tudjuk már: perceken belül felgördül, feltárul a szín, a díszlet, és megpillanthatjuk az első színészeket. Lényeges különbség azonban egy valódi színházhoz mérten, hogy fogalmunk nincs arról, melyik előadásra vettünk jegyet, így aztán nincs meg bennünk az a felhőtlen izgalom, ami egy Csehov-darabot előzne meg.
Szorongva várjuk, hogy kiderüljön: színészek néznek majd ránk a függöny mögül vagy egy ágyú.
A Homo sapiens alapállapotban is folyton ingázik káosz és rend között,
stabilitás és instabilitás között;
egyénenként és társadalmakként is; voltaképp erről szól az egész történelem, és erről szól minden egyed élettörténete is. Most viszont úgy érezzük, soha ilyen csekély nem volt az esélyünk bármiféle rend elérésére, s csak kapkodjuk a fejünket; sejtéseink pedig azt sugallják, már csak egy vékony paraván választ el minket attól, hogy a káosz teljes pompájában táruljon fel előttünk.
Továbbra is makacsul hiszek abban, hogy épp ezért szükséges minden korábbinál biztosabb kapaszkodókat találni. Tisztázni, mire is szól az a jegy, amit a következő évekre, évtizedekre és évszázadokra a magunk számára és az utódaink számára váltottunk.
Egy társadalom vagy egy civilizáció megingása, káoszba fulladása nem jelentheti azt, hogy az egyén élete is káoszba fulladjon.
Az egyén részéről jogos az igény, hogy élete a legnagyobb sötétség idején is rendezett és valamiként perspektivikus maradhasson. Könnyű a társadalmaknak és civilizációknak, államoknak és klikkeknek és pártoknak, hisz voltaképp ezek nem igazán létező képződmények, és kudarcuk vagy haláluk is csak képletes, ám egy ember élete megismételhetetlen; szülessen bárhová és bármely korba, nincs második dobása: ott és akkor kell boldog pillanatokat átélnie, és szert tennie a boldogsághoz elengedhetetlenül szükséges stabilitásra.
Életstratégia kérdése tehát, hogy bizonyos kérdésekben legalább egyenként tisztán lássunk.
Továbbra is hiszek abban, hogy ha nem is a teljes boldogság, de valamiféle nyugalom és mérséklet forrása lehet, hogy bár befolyásunk a civilizáció egészére szemlátomást egyre kisebb – ha létezik még egyáltalán –, s ezzel párhuzamosan civilizációnk vergődése viszont egyre inkább ellehetetleníti az egyén értelmes nyugalmát és boldogságát, hiszek benne, hogy mindezt legalább részint ellensúlyozhatja a tudás. A helyzet reális értékelése és megértése. Bizonyítékom nincs rá, azaz én volnék rá a bizonyíték, mivel számomra valódi kiút a káosz okainak megértése; fontos ellensúly a kisebb részkérdések megnyugtató tisztázása.
Működik a
„sok kicsi, sokra megy”
bölcsessége is, de csak akkor, ha a sok kicsi számára akad valamiféle keret, bármiféle foglalat, mely a részfelismeréseket összegyűjti, s nem engedi elporladni és összekeveredni minduntalan ezer más válasszal; és elvegyülni folyton megválaszolhatatlan kérdésekkel is, így aztán a részválaszokat is a növekvő káosz újabb elemévé silányítani.
Ezért megkerülhetetlen, hogy feltegyünk alapvető kérdéseket. Igyekezzünk megérteni, miért volna szükség egyfajta rendrakásra. Miért tűnik úgy, hogy erre soha egyetlen történelmi korban sem volt akkora szükség, mint most.
Ha tudnánk valamit, ami egyetemes érvényű a helyzetünkre, a mára, és a jövőre, nem volna megnyugtató?
Ha legalább tudnánk, melyik az a keret, az az alaphelyzet, amelyben részválaszok után kutatunk, és ami megoldhatatlanná teszi számunkra az egész feltérképezését, és minden gondunk egyidejű megoldását. Szerintem jelentős lépés volna. Az alaphelyzet, az alapprobléma felismerése a legnehezebb. Többek között az ember káoszához is ennek elmaradása vezetett. Vélhetően. Van-e lehetőségünk arra, hogy most végre felismerjünk egy alapvető struktúrát, és helyzetet; bármit, ami rávilágít minden problémánkra?
Száz és száz gondolat- és válaszkísérlet során egyre erősödik a kérdés: jó, de mi az alapvető helyzet? Lehetséges-e megfogalmazni egyetlen jól érthető mondatban?
Az hihetnénk,
hogy helyesebb és praktikusabb volna ezzel a kérdéssel kezdeni, hisz amíg nincs meg a nagy generális kérdésre a válasz, addig hogyan is tudnánk választ találni a részkérdésekre. De a helyzet épp fordított. A részletek tanulmányozása, a részkérdések vizsgálata vezet odáig, hogy számos teszt, számos részválasz után feltehetjük a kérdést: van-e valami közös nevező, valami közös vektor, ahová a legkülönfélébb tárgyban feltett kérdések mutatnak? „Részadatok” nélkül képtelenek vagyunk megragadni egy globális folyamat lényegét, ha mégis így teszünk, törvényszerűen válunk súlyos tévedések áldozatává.
Az a módszertan, amely az egész felől igyekszik megérteni részproblémákat, nem válaszokat, csak ideológiákat szül, és már az első pillanatban tarthatatlan teóriákat.
Ilyen volt Fukuyama kitétele, ami szerint a történelem véget ért; évitizedekig voltam kénytelen elviselni – és ezt (nyilvánvaló hibássága miatt) csak elviselni lehetett –, hogy egy olyan mondást tart érvényesnek a fejlett világ elitje is, ami csupán bomónak jó, annak is csak egy percre, és mégis: elhitték.
Mert el akarták hinni.
Mert nem valódi választ keresett az elit, mint inkább igazolást. Igazolásra pedig azért volt szükség, mert nem lényegi kérdésekre adott őszinte és tisztességes válaszok adták a szellemi alapot, hanem nettó ideológiák.
De mit mutatnak a részkérdésekre adott válaszok? Van-e valóban egy olyan irányultsága a vizsgált jelenségeknek, amely ugyanahhoz a vektorhoz tartozik? Mert ha van, akkor meg kell tudni fogalmazni egyetlen mondatban, mi az alaphelyzet valójában.
Míg Fukuyama világraszóló blöffjét csaknem harminc évre bevette az olvasott elit, addig a tényleges világ – amely nem csupán az emberből és az ember alkotta társadalmakból és politikákból áll – ment a maga útján, s mindenre reagált. Fukuyama kitétele azért volt már az első pillanatban
groteszk és abszurd,
mert önkényesen húzott falat az emberi működés és a környezete közé, s mintegy leválasztotta az embert és teljes működését minden más működésről, mintha ugyan az ember és minden képződmény, amit létrehozott, függetleníthető volna a környezetétől. Ez valóban nyilvánvaló képtelenség volt.
Az emberen túli, az ember fölötti világ nem is vett róla tudomást, és a maga útján haladt tovább, olyan törvényeknek engedve, mint például a hatás-ellenhatás törvénye, míg végül eljutott abba a fázisba, ahol valóban azt mondhatjuk: ez a történelem vége. Ezt sem a fukuyamai értelemben, csupán arra gondolva: a világ először fordul át olyan minőségbe és léptékbe, amihez fogható korábban sohasem volt; először fordul elő, hogy önmagára zárul, s nem hagy egérutat.
Alternatívák radikális hiánya
Bármiféle történelmi folyamat úgy zajlott eddig, hogy valahol támadhatott alternatívája. Egy diktatúrából némi szerencsével el lehetett menekülni. Egy agresszort legyőzhetett egy felkelés. Egy háborút el lehetett kezdeni és ugyanígy be lehetett fejezni. Egy társadalom felemelkedhetett és széthullhatott. Egy régió élhette virágkorát és „sötét középkorát”. Mindez változhatott térben és időben, mindig mindennek volt alternatívája. De most nem ez a helyzet. Látjuk, a hangsúly továbbra is ott van, ahol Fukuyamánál és az őt ünneplő szellemi elitnél eddig is volt; jó, rendben, a történelemnek nincs vége még, de úgy van ezzel mindenki: csupán harcolni kell még kicsit, hogy valóban vége legyen.
A társadalmak és elitjeik úgy játszottak ideológiákkal és filozófiákkal, mint a magukra hagyott rossz testvérek.
Játékaikban sokszor mentek túl messzire, a zsörtölődésből gyakran lett hisztéria, aztán dühroham, verekedés, rumli, káosz, ijesztő indulat, káinizmus. Amikor Fukuyama – mintegy köztársaságot – kikiáltotta a történelem végét, nem történt semmi egyéb, minthogy az egyik testvér két vállra fektette egy pillanatra a másikat, s elhitte: ez így marad örökre.
Lehet, hogy adott pillanatban erősebb volt, lehet, hogy nemcsak ereje, hanem ügyessége és taktikai érzéke is benne volt ebben a két vállra fektetésben, de abban a pillanatban, amikor képes volt elhinni, hogy ez így marad örökre, korlátoltabb volt mindenkinél. Ez a
tragikomikus elárvultság,
ez a felhőtlen piszkálódás, ez a felszabadult háborúzás, ez a neoprimitív ösztön, ez a parttalan düh és indulat, ez a kölyökkori pszichózis tart az emberiség hajnala óta; azaz tartott eddig.
Mi a helyzet most? Most épp az van, hogy váratlanul hazaért a szülő. Tudtuk persze, hogy jönni fog, de minden pillanatban azt szerettük volna, hogy ne jöjjön még, ezért aztán minden pillanatban – míg nem nyílt az ajtó – azt hittük, a következő pillanatban sem fog. Amint Fukuyama és az oviudvarban szervezett elitista csipetcsapat elhitte, hogy a „rossz fiút” végképp kétvállra fektette.
De aztán nyílt az ajtó, és a szülő jött be rajta, nem a huzat.
A Bioszféra.
Rögtön tudjuk: nem az volt téves állítás, hogy a történelemnek vége; már az is téves állítás lett volna, ha azt mondjuk, „a történelem elkezdődött”. Abban az értelemben soha nem volt, ahogy mi azt elgondoltuk. A legtágabb és legmagasztosabb értelemben vett világtörténelem is csak intermezzo, csak egy pár órára magára hagyott gyerekszoba ahhoz mérten, amit a Bioszféra jelent.
Ebben a pillanatban megértjük: minden játékszabály, amit abban a pár órában felállítottunk és aztán persze megszegtünk, minden viszályunk, ami rossz szabályainkból, és abból az alantasságunkból fakadt, hogy a jó szabályokat sem voltunk képesek következetesen betartani, lényegtelenné válik. A rumlinak is – amit létrehoztunk – vége.
A Bioszféra első parancsa
az lesz, amit minden szülő kérne, amikor verekedéstől összeizzadt-összekarmolt kölykei közé belép: „Rakjatok rendet!” És mi kénytelenek leszünk rendet rakni, mert gondoljunk a Bioszféráról bármit, érezzük önkényesnek és szabadságunkat durván megsértőnek, azon a helyzeten lehetetlen változtatni, hogy nála van a szatyor. Ő hozza az ételt. Ő ad majd nekünk vacsorát. Aznap is. És egyébként is: övé minden; minden, amivel püföltük egymást; minden, amivel játszottunk; az egész szoba, az egész lakás.
Apró különbség, hogy mi – ellentétben a gyerekszobában háborúzó kölykökkel – sosem leszünk olyan idősek és függetlenek, olyan erősek és hatalmasak, mint a szülő; képtelenek vagyunk a Bioszféra fölé nőni, és bár elhittük jó időre azt is, hogy egyszer majd a Bioszféra trónjára ülhetünk, ez nem történik meg.
Elképzelni, hogy mi irányítjuk majd egyszer a Bioszférát – azt a Bioszférát, ami évmilliók alatt hozott létre minket –, nagyobb képtelenség, mint Fukuyama bomóját meggyanúsítani azzal, hogy érvényes megállapítás lehet akár egy pillanatra is. Be kell látnunk, hogy nincs módunk irányításra, hisz
a Bioszféra ereje és hatalma az idejéből fakad;
abból, hogy az emberiség történelménél jóval hosszabb idő állt rendelkezésére, s bármennyit haladunk is előre az időben, ez az előny mindörökre nála marad. Nincs tehát másik ház se, nincs másik lakás, nincs sehol egy árvaház, ahová a Bioszféra elől menekülhetnénk. Bármiféle gyámságot kérnénk, gyámunk is csak a Bioszférán belül volna. Hiába tekintünk ki kétségbeesetten a világűrbe, az Univerzum szemlátomást nem áll készen a befogadásunkra. Ha jobb híján szökni akarunk, amint kilépünk az ajtón, rájövünk: odakint nemhogy másik ház nincs, de levegő se.
Ezer és egy dologról dönthetünk, s mivel a Bioszféra nem annyira despotikus szülő, mint amilyennek a gyerekszoba semmire nyíló ajtajából látszik, azt mondhatjuk: szinte mindenről dönthetünk, amiről csak lehet, végső soron azonban kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy valamilyen szinten muszáj vele együttműködni.
Ebben az együttműködésben áll be aztán egy olyan változás, jön el egy olyan határ, ahol viszont már joggal mondhatjuk:
itt a történelem vége.
Bekövetkezik valami, ami minden korábbi korszaknál hasonlíthatatlanabbá teszi az új kort; ami ketté tépi a történelmet két, egymástól markánsan elkülönülő fragmentumra, méghozzá olyan határozottan, hogy a két rész közötti határ – először a történelem során – bántóan éles lesz; s akkora erővel, hogy a két rész olyan gyorsan távolodik el egymástól, mint egy ketté robbanó űrállomás két része, ahol többé nem lehetséges az átjárás az egyik részből a másikba. Ahonnan nincs visszaút.
Már csak két kérdés marad hátra. Hogyan következhet be egy ilyen „váratlan” és drasztikus változás, míg korábban nem következett be? Nem érzéki csalódás, ha ilyen szakadást érzékelünk? Nem mond ellent épp a Bioszféra törvényeinek, szakadatlan fejlődésének?; annak a folyamatnak, amely átmenetek millióin át hozott létre, fokról fokra, szép lassan minket is?
Épp ellenkezőleg. Várható volt. Felismertük a biológiában az úgynevezett ingerküszöböt és minden közepesen erős reálműveltséggel megáldott ember ismeri az akciós potenciál fogalmát, amely többek között azért is felelős, hogyha kalapáccsal rákoppintanak az ember térdére, az kirúg. Ha gyengén koppintanak rá, nem rúg ki.
Kicsivel erősebb ütés esetén sem. Fokról fokra növelve az ütés erejét, számos ütést adhatunk le a térdre anélkül, hogy reagálna, de aztán jön egy jól detektálható határ, az ingerküszöb, ahol már épp csak egy kicsivel növeljük az ütés erejét, s a térd kirúg, de nem az ütés kicsikét megnövelt erejével arányosan, hanem úgy, mintha minden korábbi ütés erejére együttesen, egy azon pillanatban reagálna.
Mindig is sejtettük,
hogy vannak univerzális törvények, s feltételeztük, hogy a résztörvények egyetlen nagy törvény hatálya alá tartoznak, s egyesek igyekeztek is feltárni számunkra ezt az egyetlen, mindent irányító nagy törvényt, az ókori filoszoktól Albert Einsteinig. Hihetetlen ma már, de ezzel párhuzamosan elhittük, hogy a Bioszféra (40 millió faj hihetetlenül komplex élő rendszere) másként viselkedik majd, mint a térd a kalapáccsal, és sohasem ad majd látványos, erős, azonnali reakciót, vagyis mindig hagy majd időt nekünk a korrigálásra.
A Bioszféra tehát akciós potenciált mutat. Semmi újat. Semmi olyat, amire ne számíthattunk volna.
Mégsem számítottunk, s ezt semmi sem mutatja plasztikusabban, minthogy a legsötétebb klímajóslatok sem jeleztek előre olyan exponenciális változásokat, amit a Föld légköre 2017 óta mutat. S nemcsak a légköre. A rendszer egésze, melynek elidegeníthetetlen részét képezik a vírusok is.
Előáll az a kivételes helyzet, amikor egy korszakhatár olyan éles, amihez foghatót nemcsak mi nem láttunk korábban, hanem a Föld más fajai is csak olyan kivételes esetekben, mint amilyen egy meteor becsapódása volt. Ezt kell megérteni:
a Bioszféra reakciója most is ugyanaz,
de most ránk reflektál úgy, mint egy meteor becsapódására. Ennek részletei azonban más lapra tartoznak, számos részkérdést vetnek fel, és nem az egyetlen, összefoglaló mondat irányába mutatnak.
Az első kérdésre tehát – reagálhat-e a Bioszféra ilyen drasztikusan és hirtelen? – egyértelmű igen a válasz. A második kérdésünk pedig ez: Leírható-e az emberiség helyzete és jövője egyetlen, viszonylag egyszerű képlettel?
2017 sem volt olyan éles határ, mint amilyennek a határokat általában elképzeljük. Könnyen lehet, hogy az utókor módosít rajta, és intervallumot ad meg, jogosan, de az egyszerűség és drámaiság jegyében maradok ennél az évszámnál. Annál is inkább, mert nem csupán szokatlan drasztikussága és élessége teszi különlegessé, hanem számos egyéb tényező is. Többek között az is, hogy ez a határ nem csupán – nem elsőrangúan – az emberi történelemben fordulópont, hanem a Föld életében is.
Nemcsak történelmi korszakhatár, hanem klímahatár is, voltaképp
új földtörténeti korszak.
Az ember nem élt meg ilyet, főként nem ennyire rapid változást, és hogy a helyzetünk még különlegesebb legyen: ezúttal nem passzív elszenvedői vagyunk kisebb-nagyobb, tőlünk független klímaingadozásoknak, hanem aktív létrehozói. Kardinális különbség van a léptékben is. A „kisebb-nagyobb” ingadozások helyett, akciós potenciállal szembesülünk, heves válaszreakcióval.
A szemünk láttára borul fel egy ősrégi egyensúly, szűnik meg egy rendszerszintű stabilitás és megy át instabilistásba minden területen. Ez a soha nem tapasztalt, újszerű változás az, ami meghatározza a következő évszázadokat; az ebben játszott szerepünkkel és a következményekhez való viszonnyal írható le röviden minden gondunk, és közelmúltunk épp úgy, mint a távoli jövőnk.
Az instabil embernek egy stabil rendszerrel kellett volna kialakítani együttműködést, mára viszont a rendszer maga is instabillá vált.
Mit értünk stabilitáson? Természetesen nem állandóságot.
Gyakori, felmérhetetlenül káros és hamis érvelés arra hivatkozni, hogy mindig is voltak felmelegedő és lehűlő korszakok, és a Föld, a Bioszféra mindig is változott. Igen változott. Hogyne változott volna, hisz él, legalábbis élő elemek milliárdjainak komplex rendszere, így a legfőbb jellemzője a szabályozottság, vagyis jelenlegi paraméterei eltérnek attól, ami pusztán fizikai-kémiai összetételéből vagy a naptól számított távolságából következne;
épp ahogy a mi testhőmérsékletünk is eltér attól, ami az emberi test fizikai-kémiai összetételéből-szerkezetéből következne, s hogy testhőmérsékletünk mínusz tíz fokon is plusz 36.8, az is szabályozásnak köszönhető. Az ember testhőmérséklete sem állandó egészen. Magasabb álmában, egészen magas betegségében, fagyos vízben pedig lefelé araszol. A stabilitás csak élettelen rendszerek esetén értelmezhető változatlanságként.
Élő rendszereknél ez finom hullámzást jelent egy optimális tartományon belül.
Épp ez a finom hangolás, és az optimum környékén maradás a biztosítéka annak, hogy egy élő rendszer különböző résztvevői alapvetően veszélytelenek egymásra, és képesek együttesen a rendszert fenntartani.
Egy ilyen rendszer minden eleme az optimális tartományhoz igazodik, s annak felborulása, illetve helyreállása elképzelhetetlen jelentős veszteségek nélkül. A Bioszféra ebben az egyensúlyi állapotban hozott létre minket lassan, ebbe az egyensúlyba kellett volna integratív módon megmaradnunk, s nem kilépni belőle, nem felborítani azt, hisz a rendszer borulás esetén nem tud mást, mint válaszreakciókkal, mintegy immunreakciót mutatni felénk.
Valóban olyan gyerekek vagyunk a bolygón, akik sosem hagyhatják el a gyerekszobát; de ha elhagyhatják is, siralmas vákuumra cserélheti csak az édent; de ebből a szempontból nemcsak a mi szabadságunk korlátos, hanem a Bioszféráé is.
A Bioszféra sem hagyhatja el a bolygót.
Kénytelen itt, helyben megoldani a problémát. Ha kibillen az egyensúlyból – mindegy, hogy egy meteor vagy egy faj billentette ki –, kénytelen létrehozni egy új egyensúlyt.
Két egyensúlyi állapot között viszont nincs más út, csak a káosz. Ez éppúgy igaz a kémiában, mint az ökológiában. Míg egy kémcsőben egy reakció során az egyik egyensúlyi állapot átmegy egy másikba, káosz keletkezik, abban az értelemben biztosan, hogy energia- és anyagrámalás indul be, gyakran heves jelenségek kíséretében (a robbanás a leglátványosabb instabil állapot). Csakhogy míg egy kémcsőben másodpercek alatt jön létre egyik egyensúlyi állapotból a másik, addig a Bioszféra laborjában évmilliók alatt áll be egy finoman rezonáló egyensúly.
Egyszer, ha lesz még ember, ismét abban a kiváltságos állapotban találja magát, amiben volt 2017-ig: újra egy stabil, ha tetszik barátságos és kiszámítható rendszerrel kell együttműködnie; abban kell megtalálnia a helyét, de egy ilyen állapot olyan távol esik tőlünk, ami az emberi történelem léptékével alig értelmezhető. Bonyolultabbá vált a képlet. Eddig egyismeretlenes egyenlet szerint éltünk együtt a bolygóval: a Bioszféra stabil volt, mi voltunk instabilak és kiszámíthatatlanok.
„Mától” a Bioszféra is instabil, így már két ismeretlen van az egyenletben.
Ha képtelenek voltunk egy stabil és barátságos rendszerrel kiépíteni olyan együttélést, mely nem borítja fel a rendszer egészének egyensúlyát, aligha hihető, hogy épp most, amikor a feladat nagyságrendekkel lett nehezebb, sikerül fenntartható működésmódba átlépnünk.
Joggal merül fel az a kérdés is, hogy a Bioszféra, az új szabályozás kialakítása során akar-e még számolni velünk? Megéli-e egyáltalán a Homo sapiens egy új egyensúly kialakulását, és kap-e ezzel egy új esélyt? Evolúciós szempontból eleve kétséges, hogy az a faj, ami akkor majd belesimul az új szabályozás új egyensúlyába, egyáltalán tekinthető-e még Homo sapiensnek.
Az időintervallum nagyságrendje miatt is feltételezhető, hogy legjobb esetben is csak egy új fajról, a Homo sapiens leszármazottjáról, mondjuk így, a Homo postsapiensről lehet szó. De benne van a pakliban az is, hogy nem átalakul a Homo sapiens, hanem eltűnik. Számos eszköz áll a Bioszféra rendelkezésére, hogy bármely fajt eltüntessen, akár az embert is.
Mindez már olyan léptékekbe vezet, ahol elvész az a praktikum, amit a 2017 utáni kor embere keres; elsősorban nem azért, hogy „megváltsa a világot”, nem azért, hogy minden bűnét jóvá tegye vagy elhitesse magával, hogy ő lesz képes helyreállítani a Bioszféra egyensúlyát, mindössze azért, hogy egy ennyire kaotikus helyzetben is, a mindennapok során, barátságaiban, szerelmeiben, családjában, fokozódó káosz közepén élt mindennapjai során is megőrizhesse méltóságát.
Fontos, hogy az egyén számára elérhetővé váljon egy átfogó kép a saját fajáról, a Homo sapiens működéséről és helyzetéről, hogy meglegyen az a keret, amibe elhelyezheti kisebb-nagyobb felismeréseit;
azokat a felismeréseket, melyek már nem abban segítik, miként vegyen részt a világ uralásában és leigázásban – akár a másik ember uralásában és leigázásban is –, hanem abban, hogy miként maradjon ki mindebből egy olyan korban, amikor sokan szemlátomást változatlanul egymást püfölik, akkor is, ha soha világosabb nem volt: ennek nincs értelme.
Az egyén szintjén végső soron ez az egyik legfontosabb kérdés: hogyan helyezze ma – ahogy latin neve mondja – az értelmes ember kívül önmagát mindenen, ami értelmetlen? Hogyan dolgozza fel, hogy eddigi működésünk abban az értelemben, ahogy évszázadokig gondoltunk erre, valójában egyáltalán nem volt értelmes.
Hogyan dolgozzuk fel,
hogy korai volt magunkat sapiensként, értelmesként, nem egy esetben a legértelmesebbként definiálni, míg az a helyzet, hogy az értelmessé válás feladata valójában még előttünk áll – már ha egyáltalán előttünk áll. Az egyén számára ma az egyik legfontosabb feladat, hogy a saját fajtája miatt előálló instabilitás és káosz közepén, miként ugorja meg azt a mércét, amit a Homo sapiens fajként képtelen volt megugrani; az a feladat áll az egyén előtt, hogy ő, önmagában képes legyen, az igazi Homo sapiensszé válni, és ekként jelen lenni az életében, és élete mindennapjaiban.
Ha azt gondolnánk, az egyed szintjén lehetetlen bármiféle evolúciós ugrás, két momentumra hadd hivatkozzak. Bármely faj evolúciójának motorja a mutáció és a szelekció. Vagyis egy adott jellemzőkkel leírható faj számos egyede közül születik egyszer egy, amely valamely tulajdonságában elüt a populáció egészétől.
A szelekció annak eldöntését szolgálja, hogy az adott mutáció fennmaradjon-e, esetleg idővel dominánssá váljon a populáción belül; ha egy ilyen mutáció fennmarad, végső soron átalakíthatja a saját faját, és megjelenése nem egy marginális genetikai kuriózum lesz, hanem egy faj születésének pillanata.
Csak azt akarom mondani ezzel, hogy még a rettentő léptékkel dolgozó evolúció is az egyed szintjéről indítja folyamatait.
Az is köztudott, hogy embrionális korban az emberi magzat a törzsfejlődés szinte valamennyi stációját megjárja; bizonyos korban halra, máskor hüllőre emlékeztet, s nemcsak küllemében, hanem struktúrájában is. Az evolúciós út tehát nem csupán egy végletekig elvont elmélet a fajok kialakulására, hanem olyan konkrét út, amit minden egyed újra végigjár, igaz, elképesztően rövid idő alatt. Végső soron az egysejtűség állapotából indulunk mindannyian, s leszünk kilenc hónap alatt, megszületésünk pillanatára főemlősök.
Mindezt persze automatizmusok, vegyületek, molekulák irányítják, így végső ellenvetésként hivatkozhatunk arra, hogy egy tudati ugrás sem jöhet létre külső körülmények nyomása nélkül. Azonban a tudat puszta léte is arra utal, hogy hasonló folyamatokban aktívan is részt vehetünk. El lehet utasítani az evolúciót (de az más lapra tartozik), ha viszont elfogadtuk, nem hihetjük, hogy akár egy pillanatra is szünetel, mivel az olyan önellentmondáshoz vezet, aminek feloldása lehetetlen, vagyis az már az evolúciótagadás maga.
Gyermekké és felnőtté válásunk,
sőt öregedésünk is az evolúció részét képezi, s nehezen elképzelhető, hogy a tudat kimaradna ebből az átfogó folyamatból; nehéz elképzelni, hogy amikor a saját testünkre is jelentős hatással lehetünk, akkor épp a tudatunk ne volna alkalmas evolúcióra; arra, hogy egy számunkra kedvezőbb, összetettebb és békésebb együttműködést tegyen elérhetővé a számunkra; az együttműködés és belátás olyan formáit, melyek alkalmasak arra is, hogy békében éljünk együtt olyan fajtársainkkal, akik nemcsak ilyen együttműködésre nem képesek, hanem semmiféle változásra, mely nemcsak az egyént, hanem egy egész fajt is képes volna valóban értelmes üzemmódba emelni.
Figyelembe véve, hogy a Bioszféra új egyensúlyának beállásához több ezer évre lesz szükség, az ember helyzetét és jövőjét summázó tételmondat nem csupán a következő évtizedekre vagy néhány nemzedék sorsára érvényes, hanem az előttünk álló évszázadokra.
Stabil rendszerrel stabil kapcsolatot alakíthattunk volna ki, ám ehelyett a rendszert is instabilizáltuk, így a következő évszázadokban már csak az egyed illetve kis közösségek mikroszintjein törekedhetünk stabilitásra.
Ha ezt nem ismerjük fel, ha ezt nem tartjuk elégségesnek, ha ezt meg sem próbáljuk, akkor történik meg legnagyobb valószínűséggel az, hogy a Bioszféra új egyensúlyának mi már nem leszünk részei.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség ITT. Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’
még több Kisfontos
még több Leonardo
Erről a gondolatébresztő írásról az jutott az eszembe, hogy meg kellene vitatnom az ismerőseimmel. Nem a benne szereplő kérdések feltevéséhez kell a merészség, hanem a válaszokhoz, mert azok lehetnek akár fájdalmasak is. Számomra teljesen új gondolat az ember tudatának az evolúciója, nehéz elképzelnem, mégis azt érzem, hogy ez a lehetőség jelenti nekem a reményt. Köszönöm.
Nehéz írás- nem is bírtam rendesen elolvasni.
El vagyok árasztva, annyi minden van itt.
“a következő évszázadokban már csak az egyed illetve kis közösségek mikroszintjein törekedhetünk stabilitásra.”-ez viszont tetszik-valahol itt lesz a megoldás.