Hátsó fali hurrikán nyomorult kis szívemben

Pár nappal az infarktus és az első halál előtt egyik szeretett családtagomtól nyakbavalót kaptam. A sasfejes medálon a „Born wilde” („Vadnak született”) felirat áll. Nem egészen értettem, miért épp ezt a medált kaptam, de ha jó meggondolom, mindig is szelídebbnek hittem magam, mint amilyennek mások láttak. Ez a medál akkor is a nyakamban volt, amikor betoltak a műtőbe és már alig pislákolt bennem az élet. Mielőtt lerángatták volna rólam a gumicsizmát (mert gumicsizmában vittek be), kanütöket ültettek volna a karomba, mielőtt meztelenre vetkőztettek volna, mielőtt kiborotválták volna az ágyékomat is, levettek rólam minden ékszert, utolsónak a nemrégiben kapott medált is a „Vadnak született” felirattal.

Magamtól soha eszembe nem jutna ilyen medált viselni – más azonban, ha kapom. Utólag már úgy látom, látnoki ajándék volt. Ami aztán következett, valóban durva, ha tetszik vad volt. Vad napok, vad hetek jöttek. Tornádók minden percben.

Hátsó fali hurrikán nyomorult kis szívemben.

---

És ami még különösebb: miután visszahoztak és három nappal később már talpra álltam, nemhogy szelídültem volna, épp ellenkezőleg: inkább nekivadultam. Úgy jött a halál, mintha megerőszakoltak volna, mint ami meggyalázta a szívem; a kiszolgáltatottság, az önkény, az öncélú szadizmus undora nem ébresztett alázatra. Meghunyászkodás, kompromisszumkészség helyett elárad bennem a poszttraumás düh – nemcsak a halálra, a hátsófali aljas támadásra gondolok ezzel a szűnni nem akaró, sosem lohadó, egyre magasabb és magasabb lángokat vető dühvel, hanem azokra is, akik hátsó fali rémülettel fertőzték rövid s annál is jelentéktelenebb életem, akiknek szédítő csalódásokat és vérforraló hazugságokat köszönhetek; akik középszerűségükkel, kicsinyességükkel, nagyravágyásukkal, arcoskodásukkal, alakoskodásukkal fertőzték és fertőzik ma is a közkutakat. A pokol féktelen erejével gondolok azokra is, akik mindebből semmit sem értenek, eltartott kisujjal teáznak, óvják a buborékjukat, egymást fényezik, kifelé meg folyton vinnyognak, míg javarészt épp miattuk rohad a fél naprendszer, épp miattuk túrósodik a Tejút.

Hiába mondja mindenki, most majd lassítani kell, szelídülni, szép lassan átállni valami egészen másra, én ma is, ma reggel is vadabb lettem; vadabb vagyok, mint valaha, mint bármikor az életben. Napról napra egyre ádázabb.

Megszerettem, hogy méltó voltam az ideiglenes halálra. Méltó voltam erre a küzdelemre. Én voltam alul, én haldokoltam, mégis a legrosszabb órákban, a megadásomban, a magatehetetlenségemben is volt valami olyasfajta vadság, ami soha nem lesz még a halálban sem. Amiféle vadság az olyan apátiában lakozik, ahol már nem lehet megkínozni senkit, mert mindent tűr, mindent elszenved, tudomásul vesz bármit, s már nem passzívan, hanem aktívan, képmutatóan, sunyin, galádul eljátssza, hogy már minden mindegy, hogy már nem ellenkezik, nem jajgat vagy csak alig, nem él vagy csak alig, nem lélegzik vagy csak alig, ám valójában az elme és a lélek leghátsó, alagsori klubjában, ott, ahová a halál sem ér el, ahová még ő sem válthat jegyet, pontosan ott, csöndesen, de az ősrobbanásnál is erősebben, vadabbul tudja: ha csak egy kicsi rést hagy, ha csak egy atomnyi időcskére félrepillant a halál, ő bizony kitör a gyalázatból, a fájdalomból és kiszolgáltatottságból, feltör az alagsorból, átrepül a betonfödémen, fel a kurva égig, újra lesz vérnyomása, pulzusa, és frankó EKG-görbéje,  a halál meg csak pilloghat, hogy a kurva anyját, ezt meg mikor csinálta, hová megy, hová lő ki az istenbarma, mi robbant fel benne, minek harcol megint, minek kering, lángol, ordít, fortyog, rotyog, hogyan szökhetett meg?

      A halál csak egy kapu, és ugyan miért is szelídülnék egy rohadt kiskapu vagy nagykapu miatt. Talán nem kell átmennem rajta így is úgy is, bármit csinálok is? Talán azt hiszi itt bárki, hogy megúszhatja, ha elég hosszan, elég ügyesen lapul a lét aljában, nyomorogva és szegényen vagy gazdagon és luxusban; talán a nyomor vagy a luxus távol tartja azt a pillanatot, amikor át kell lépni rajta, amikor termonukleáris erővel úgy préselnek át bárkit bármikor bárhogy a létezést és a nemlétet elválasztó szemérmetlen ajkak résén, mint ahogyan krumplipüré csusszan át az ezüstvilla fogai között, ahogy a fejünk paradicsomként lapulna szét egy úthenger moccanása alatt. Komolyan! Megéri ezért lapulni és szelídülni?

Komolyan elhiszi bárki valahol valamiféle spirituális mélységben vagy a középszer és korlátoltság ateizmusában, egyik másik margóján vagy epicentrumában, hogy ebből bármit is, bármikor, akár csak egy fikarcnyit is megúszhat? És ha egyszer ezt nem lehet megspórolni, akkor nem sokkal jobb és üdvösebb erőnek erejével törni a halál felé, vállalni minden kockázatot, tudván, hogy így is jön, úgy is jön, gyalázatos lesz így is úgy is, de akkor legalább két dolgot kerüljünk el, legalább azt a kettőt, amit elkerülhetünk, ha egyszer a kapu, a halál, semmiképp sem kerülhető el, ha egyszer az élet sztrádája – rohanjunk rajta Porschéban vagy szamárháton – így is úgy is, mindenkinek ugyanoda fut, ha egyszer előbb-utóbb jön a fizetős kapu, a végelszámolás és a kamatos kamat; ha egyszer jön a pillanat, amikor így is úgy is kiderül, mindenki egyként adósodott el, gazdag és szegény, az élet egésze, a lét egésze csak egy kurva nagy hitel volt (és mi is basztunk elolvasni az apró betűt), és mennél többet akart belőle kisajtolni valaki, a kamatos kamathoz érve, a kamatos kapuban annál többet kell egyetlen pillanat alatt törlesztenie, s undora, gyötrelme, rémülete épp a kamatos kamat négyzetében növekszik az atomokra hulló idő minden felfoghatatlanul apró nanomásodpercében, a „carpe diem„, az „élj a mának” elve sercegve felsül, és fényesen, mélysötéten, rémvéresen kiderül, hogy minden gyönyör, minden „minek is foglalkozni a halállal” mondás és bármit és mindent is hessengető gondolat, minden gondtalan „ej, ráérünk még”, minden efféle pillanat és nap befizetetlen csekk volt az életünkben, és amikor ott  a kapu, már nem mondhatjuk, pardon, upsz, elfelejtettem vagy csak félreértettem a helyzetet, csak egy pillanat még, most végre, mint a kibaszott katonatiszt rögtön, halasztást nem tűrve fizetek, utalok, haláltesó, helló uram, kaszás bástya, csak add meg a számlaszámodat, csak add még vissza a kibaszott áramot egy rohadt utalás erejéig, nem, ezt már nem mondhatjuk, sötét lesz, nem kérik már a csekket, nem kérnem már egyetlen utalást sem, és mi utolsó erővel, meglepetten kinyögünk még egy fohászt, bárcsak kérnék még, baszki, bárcsak jönne még egy fizetési felszólítás, hogy fizessük meg végre, hogy itt lehettünk, ronthattuk a levegőt itt, ronthattuk magunkat és egymást is orrvérzésig, hogy gázolhattunk szügyig a vérben, tökig a kéjben, hogy felzabálhattuk a fél univerzum kaviárját, és lefoshattuk a fél univerzum minden nyavalyáját, bárcsak behajtanák rajtunk, hogy mindezt elvettük, megtettük, megettük, megemésztettük, meghánytuk, kihánytuk, vetettük, de nem, már csak a nagy kuss van, csak a kurva sötét örvénylése miután lerántották, ránk rántották a főkapcsolót, és már látjuk mi is, valahol valaki vagy valami voltaképp várta és akarta is, hogy ne fizessünk, hogy ne értsük, miről is van szó, hogy ne vegyünk komolyan egyetlen sárga csekket, egyetlen kérést, felszólítást, a lelkiismeret, a szépérzék, a szeretet sejdítésének egyetlen  moccanását se, ó igen, látjuk már, hogy ez egy szennyes játszma volt, mindvégig az ostobaságunkra, a kéjvágyunkra, a középszerűségünkre és kiszolgáltatottságunkra apelláltak, végig tudták, hogy gyávák vagyunk, leginkább a halál, a nagy óraleolvasás ügyében vagyunk azok; végig tudták, hogy rohadjanak meg, hogy mi vagyunk a kozmosz legádázabb halogatói, és tudták, végig baszd meg, hogy kivárunk majd az utolsó pillanatig, addig-addig, ahol már nem tehetünk semmit, és akkor, a teljhatalom sötétjével csaphatnak le ránk, s mondhatják: nem kell már kamat, barátom, nem kell már törlesztés, nem megy ki több csekk, nincs több felszólítás, te szerencsétlen faszkalap, már nem is a kocsid kell, a házad, a gatyád, a nőd, a férjed, a kölyköd, jó napod vagy rossz reggeled, lelked vagy lelkiismereted, nem öreg. Rábasztál. Épp úgy, mint a többiek. Nem egy illatos reggelbe nyitottál be, és nem is egy romkocsmába. Ez nem az utolsó, hanem az utolsó utáni pillanat. Ez nem az ítélet, ez már a végrehajtás. Vége. Nem érdekesek már a részletek.  Most már szőröstül-bőröstül te kellesz.

Most már nem a bádogtáladat árverezzük és nem is a kocsidat. Most már nem a családi ezüstödre, nem is a szaros alsódra, de nem is az önzésedre, ideológiádra, erkölcsödre vagy erkölcstelenségedre licitálunk, nem ezt vesszük meg ebben az ezredmásodpercig sem tartó árverésem, hanem téged, tokkal-vonóval. Üdv a hatalmunkban, üdv a markunkban! Üdv a nemlét undorában, te nyomorult, aki hosszú és kalandos életnek hitted a lét fél percét, és most itt vagy, abban a pillanatban, amiben nincs szabadságod egy gramm se, itt vagy, és mi úgy, de úgy tudtuk, hogy te is elbaszod, és te is kényünk-kedvünk kis játéka leszel, te csöppnyi, te pillanatnyi, te jelentéktelen nüánsz.                

Legalább azt kerüljük el, hogy váratlanul érjen minket – és azt is, hogy felkészületlenségünk okán meghunyászkodásra kárhoztasson az utolsó ütés. Legyünk inkább bátor felfedezők, és amikor elénk áll ágaskodva, nagy önelégülten a halál, fogadjuk őt imígyen: „Tudom, elkerülni nem tudtalak volna, nincsenek illúzióim, de már vártalak, s jer, hadd rongyoljak át rajtad, hadd támadjak rád, hadd támadjak fel a túloldalon belőled, hadd hasítsak át rajtad téged káromolva, hadd lássam a te nyomorúságod, hadd lássam, hogy most te basztál rá, hadd lássam, milyen pofát vágsz, amikor váratlanul olyan ember kel át rajtad, aki befizetett minden csekket, akinek hiába állítottál csapdát, akire hiába licitáltál, aki nem fut előled, hogy aztán felkészületlenségére lecsaphass, hanem elibéd megy, hogy silányságod ívén, mint a villám, vadul, önként és dalolva csapjon át a nemlét szikrázó egébe.

Fotó: “Önarckép” | Centauri