Alfred Brehm: A kecskebéka (Rana esculenta L.)
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: Alfred Brehm: A kecskebéka (Rana esculenta L.)
1863-69 | magyarul 1901-1907
A mi kecskebékánk
a vízi békák legjellemzőbb képviselője. 10–11 cm-t kitevő hátulsó lábait nem számítva, megnő 6–8 cm hosszúra, sőt valamivel hosszabbra is, ha mind lárvakorban, mind kifejlett korában bőviben van a tápláléknak, Bécs vidékén pl. 10–13 cm-re is.
Felső oldalának tetszetős zöld vagy világosbarna alapszínét fekete vagy sötétbarna, néha sárgásszegélyű foltok tarkázzák, és rendesen három sárgás- vagy zöldesfehér hosszanti sáv húzódik rajta végig, egy a hátgerinc felett, egy-egy pedig a tözs két oldalán, a szem hátulsó szélétől hátrafelé haladó hosszanti mirigyes redő felett.
Hasoldala fehér vagy gyengén sárgás, combjai feketén és sárgán márványozottak. A színezet a peterakás után a legfrissebb, később hol haloványabb, hol sötétebb, többé-kevésbbé barnába vagy szürkébe játszó, s néha egyik vagy a másik rajzolat az uralkodó, mert a hosszanti sávok hol jobban, hol kevésbbé élesek. A nagy szemek élénk aranysárga gyűrűbe vannak foglalva, s okosan és elevenen néznek a távolba. A hím legtöbbnyire kisebb a nősténynél, gyakran majdnem egyszínű világos sárgászöld vagy csak hátul elmosódottan barnafoltos, nagy hanghólyagjai világos kékesszürkék.
A kecskebéka hazája
Olaszország, Közép- és Észak-Európa, és pedig a síkság és a hegyvidék egyaránt, mert ez a béka Svájcban, Fatio szerint, 1100 m magasságig megtalálható, Gredler szerint pedig „csak a magas völgyekben és a tekintélyes magasságokban engedi át helyét a magánosabban élő gyepi békának”, Méhely Volkány mellett 700 m magasságban gyüjtötte.
Egyik változata, a var. lessonae, melyet különösen nagy, ásóalakú belső sarokgumói és kicsiny termete jellemeznek, különösen Olaszországban gyakori, de Európában egyebütt is elterjedt, azonban meglehetősen szabálytalanul, így ismeretes Bécs mellől, Erdélyből Nagyszeben tájékáról, Német- és Angolországból is. Az alfaj színezete gyakran szép zöld foltok nélkül, vagy pedig bronzbarna, mely szín két sötét hosszsávot alkot a hát világos sávjai közt, és ugyanilyet formál az oldalakon is, jobbról-balról egyet-egyet.
A kecskebéka észak felé
felhatol Svédország déli és Oroszország nyugati részéig, de nem él Norvégiában, Észak-Oroszországban, Skóciában és Irországban. Ahol előfordul, ott tekintélyes mennyiségben található, mintha szeretné a társas életet, a valóságban pedig azért, mert olyan rohamosan és tömegesen szaporodik, hogy ahol csak egyetlen pár is megtelepszik valamely tóban, az csakhamar hemzseg az utódoktól.
Ámbár általánosságban véve igénytelen, mégis támaszt bizonyos követelményeket az iránt a víz iránt, amelyben megtelepszik. Kevés vízből hiányzik, de nagyobb tömegben csak az olyanban tanyázik, melyeknek partjait magas fű vagy káka és sás borítja, avagy amelyeknek közepét úszónövények lepik el.
Legkedveltebb tanyái
a bokrokkal benőtt partú apró tavak, melyek tükrén vízirózsa levelei terülnek el, árkok, melyekben legalább az év nagyobb részében van víz, azon kívül mocsarak, lápok és ingoványok.
Az ilyen vidékeken nagyon is észrevehető, és pedig nemcsak szemmel, hanem füllel is. Mint a meleg kedvelője iparkodik kihasználni minden napsugarat, azért nappal rendszeresen feljár a felszínre, ahol csak a fejét dugva ki a vízből és hatalmas úszólábait szétterpesztve egy helyben pihen, vagy ami kényelmesebb neki, valamely vízi növény széles levelén, úszó fadarabon, a part iszapjából kiálló vagy valami ehhez hasonló helyen üldögélve átadja magát a sütkérezés gyönyöreinek.
Ha nem zavarják,
fel napig is elmarad ebben a helyzetben mozdulatlanul, ha azonban megzavarják vagy pedig kedvére való zsákmány kínálkozik neki, hatalmas, méteres ugrással veti magát a vízbe, hatalmas lökésekkel úszik a felszín és a fenék között, első esetben gyengén rézsútos vonalban lefelé és végre belefúródik az iszapba, hogy elrejtőzzék.
De e közben, mint Bruhin megfigyelte, az a baleset érheti, hogy kinyujtott elülső lábait betolja valamely kagyló széttárt héjai közé, s ekkor nagyon szorult helyzetbe jut, mert a legcsekélyebb érintésre is nagyon érzékeny kagyló azonnal összecsukja a teknőjét és ugyancsak megkínozza a magán segíteni nem tudó atyafit; általában azonban az iszap jól megvédi a békát az őt megijesztő békebontó elől, mert teljesen eltakarja annak a szeme elől.
De a mi barátunk sohasem tartózkodik tovább a vendégszerető mélységben, mint amennyi feltétlenül szükségesnek látszik előtte, mert rövid megfontolás után ismét felemelkedik, a felszín felé úszik, fejét kidugja a vízből, világos szemeivel élénken körültekintget és megkísérli ismét elfoglalni előbbeni helyzetét.
Ha az est közelget
vagy eső után lehül a levegő, összegyülekezik a tó egész lakossága, legszívesebben bizonyos távolságra a parttól a növények közt és megkezdi említett zenei produkcióját. Így tart ez április közepétől október közepéig, legkésőbben a végéig, nálunk addig az időpontig, amely kényszeríti, hogy a vizek mélyében az iszapban vagy valamely üregben keressen menedéket télire.
Bár a kecskebéka mozdulataiban erő és ügyesség nyilvánul meg, szellemi tehetségei tekintetében, a legtöbb búvár nézete szerint, elmarad a közönséges varangy mögött.
Hevessége és falánksága olyan nagy, hogy a rá egyébként annyira jellemző félénkségről nem ritkán egészen megfeledkezik. A szárazon legtöbb rokonához hasonlatosan, csak ugrándozva halad tova, igen nagyokat tud ugrani és ugrásait meglepő ügyességgel tudja szabályozni.
A vízben
pusztán hátulsó lábai segítségével nagy gyorsasággal úszik, kivált ha némi mélységben mozog, mert magán a felszínen csak nagyon kényelmesen evez. De hatalmas lökéssel még a vízből is meglehetősen magasra ki tud ugrani, akár hogy a felette elrepülő rovart elkapja, akár hogy valami magasabban fekvő pihenőhelyet elérjen.
Ő is a körülmények szerint igazodik és ezekhez szabja viselkedését.
Ahol senki sem zavarja,
végül olyan bizalmassá válik, hogy a feléje közeledő embert lépésnyire is bevárja, mielőtt hatalmas szökkenéssel a vízbe menekülne. Ahol ellenben üldözik, ott már messziről elmenekül, s még akkor is a víz alá bukik, ha kisebb tó közepén pihenve meglátja a parton közeledő, jól ismert ellenségét.
A vénebb példányok mindig óvatosabbak a fiatalabbaknál, s éppen úgy, mint a tapasztalt emlősök és madarak, figyelmeztetői lesznek a fiataloknak, melyek legalább annyira okosak, hogy belátják, az a legjobb nekik, ha követik fajuk bölcseit.
Azoktól az állatoktól is nagyon óvakodnak, melyek veszélyesek lehetnek rájuk nézve. A gólyák által rendszeresen látogatott tavakban e madár megjelenésére éppen úgy menekülnek, mint az ember láttára. Prédájukat nem ritkán bizonyos furfangossággal szerzik meg: meglesik, mint valami ragadozó állat, úszva alája lopódzanak és hirtelen rátörnek.
A fogságban
eleinte nagyon féktelen, kurrog, dörmög és őrült módjára ugrál, azonban különösen ha a vízen kívül tartják, idővel megtanulja méltányolni a lisztkukacos edényt és lassanként annyira hozzászokik ápolójához, hogy elveszi tőle a nyujtott táplálékot, és ha nem eresztik utána azonnal, erős lökésekkel iparkodik menekülni az őt tartó kézből. Meg is engedi fogni magát és anélkül, hogy menekülni iparkodna, hordozni lehet a kézben, s végre még ahhoz is hozzászokik, hogy az eleven táplálék helyett elébe dobott pótló eleségnek a morzsáit felszedegesse.
Gredler megfigyelése szerint különösen meglepően nagy benne az irigység, amely elfogja akkor, ha fajtársait enni látja.
Hogy mennyire megszelidíthető, annak fényes bizonyítéka Sárffy J. megfigyelése, aki Veszprém megyében egy 8–10 éves libapásztort látott, amint a Bitva-patak mellett libáit őrizve lepkéket fogdosott s azokkal egy közepes nagyságú kecskebékát etetett, mely már huzamosabb idő óta rendesen megjelent azon a helyen s egészen a fiú közelébe húzódva kapdosta el a fűbe szórt lepkéket.
A kecskebékát nagyságához képest
kiváló ragadozónak nevezhetjük. Csak a magafogott és élő zsákmányt eszi meg, ami nem mozog előtte, az nem ingerli ugrásra. Míg a közeledő ember elől megrettenve menekül, addig a nyugodtan ülő horgásszal nem törődik mindaddig, míg az ki nem rántja a horgát. Ez nem figyelmetlenség, hanem a felismerőtehetség gyengesége, ami nem csekélyebb fokban megállapítható még jóval magasabbrendű állatokon is. Pihenőhelyéről figyelemmel kísér mindent, ami körülötte történik.
Mintha lesen volna, amint préda közeledik feléje, ráugrik, kiveti nyelvét és lenyeli a zsákmányt. Főtápláléka rendesen rovarok, Gredler megfigyelése szerint fullánkosok is, mint pl. darazsak, azonkívül pókok, férgek és csigák, éppen ezzel hajt nagy hasznot. Ellenben a haltenyésztők haragosan és irgalom nélkül üldözik, mert nemcsak azzal vádolják, hogy a fiatal halivadék közt végez nagy pusztítást, hanem még mással is.
A hím békákra különösen azért haragszanak,
mert a tavi pontyokkal gyakran párzási kísérleteket végeznek, miközben ledörzsölik a pikkelyeiket és a halakat ezzel elértéktelenítik (ezzel különben megvádolják a közönséges varangyot is). Azonban az újabb vizsgálatokból kiderült, hogy a kecskebéka mint halrabló csak igen kis mértékben jön számításba.
Ellenben a kisebb kecskebékákkal, és különösen a gyepi békával szemben sokkal kevésbbé kíméletes. Ami mozgolódik előtte, s amit el tud fogni és meg tud enni, azt nagyon szívesen veszi, bármekkora legyen is a falat. Nitsche említ egy esetet, amelyben egy kecskebéka egy fiatal, már tollas barázdabillegetőt fogott és azt még akkor sem eresztette el, amikor zsákmányával egyetemben alkoholba került.
A kecskebékának már említett nemi megtévelyedései néha jelentékenyebb károkat okozhatnak tavi halászatunknak, mint amennyit ennek a békának ragadozó vágya és falánksága valaha is okozhatna. Kétségbe nem vonható adataink vannak arról, hogy nagyon érzékeny károkat okozhat a pontyos tavakban.
Nordmann földesúr,
akinek nevezetes tógazdasága volt Altenburg közelében, miként Schlegel közli, 1853 és 1854 tavaszán tapasztalta ezt, midőn az állandó rossz idő miatt csak április vége és május eleje felé lehetett lehalászni a teleltetőket.
Az egyik tóban körülbelül 200 vödör félfontos ponty telelt ki. Pár nappal a halászat előtt egy paraszt azt beszélte a földesúrnak, hogy az egyik tóban egyszer egy olyan halat látott úszni, amely akárhogyan erőlködött is, nem tudott szabadulni attól a békától, amely a hátán gubbaszkodott. Nordmann nem hitt a beszédnek, de a halászat során nem kis álmélkodására kiderült, hogy a paraszt nagyon is igazat mondott.
Mert azt kellett látnia, hogy majdnem minden pontyon ült egy, sőt néha két béka is, és elülső lábaikkal rendesen azoknak a szemébe, de éppen olyan gyakran a kopoltyúiba kapaszkodtak, mialatt mozdulataik közben hátulsó lábaikkal lehántották a pikkelyeket a halak hátáról. Valamennyi olyan erősen kapaszkodott a halba, hogy egy kézzel alig lehetett leválasztani őket.
A szép pontyállomány
legnagyobb része megsérült és ennek következtében olyan visszataszító külsejű lett, hogy csak olcsón lehetett eladni. Hogy ilyen megfigyeléseket csak ritkán tesznek, annak az a magyarázata, hogy a békák párzási ideje csak későn kezdődik, olyankor, mikor a nagyon népes haltenyésztőket már kiürítették és a tenyészhalakat más tavakba vitték. Ezekben is eleget kell ugyan szenvedniök a szerelmükben megvadult békáktól, de itt már nem olyan szembetűnő a garázdálkodásuk, mint a kisebb tavakban.
Téli tanyájukról
előbb a fiatal állatok bújnak elő, néha, különösen kedvező időben, már április elején. A kecskebéka csak akkor kezdi a nászát, mikor már valóban megjött a tavasz, ritkán május vége előtt, rendesen csak júniusban, tehát sokkal későbben, mint a leveli- és a gyepi béka.
Párzási ösztöne, mint a legtöbb rokonáé, olyan heves, hogy ha nem juthat maga fajából való nőstényhez, szilárdan átölel más kétéltűeket, sőt halakat és általában élőlényeket, de a párzási idő nagy melegben alig tart tovább nyolc napnál.
Egy kecskebéka, melyet Gredler ápolt, már februárban kedvet mutatott a párzásra és a „legkétségtelenebb viszonyban élt” egy zöld varanggyal és egy levelibékával, de másokat is értek már ilyen megtévelyedésen.
Párzása úgy folyik le,
mint a többi békáé, csakhogy tovább tart. A hím szenvedélyesen átöleli a nőstényt és karjainak a szorításával, meg testének súlyával valósággal kisajtolja a petéket. A hím szorítása következtében támadt sérülések néha állítólag úgy elgyengítik a nőstényt, hogy bele is pusztul. A peték világossárgák, de egyik oldaluk szürkéssárga. Miközben végig haladnak a petevezetéken, körülveszi őket az ismert kocsonyás anyag.
Lerakás után lehullanak a fenékre és ott is maradnak. Valamivel kisebbek a gyepi, sőt még a levelibéka petéinél is, ellenben annál nagyobb a számuk, és ha az időjárás kedvez nekik a lerakás alatt, oly sok poronty lesz az utód, hogy igazán nem kell félni a faj kihalásától.
Az embrió már a negyedik nap elkezd mozogni, az ötödiken vagy hatodikon felreped a pete és ekkor már lehet látni a milliméteres, szürkéssárga ebihalat, amint reszketve mozog és hamarosan úszik is.
Nagyítóüveggel már világosan lehet látni a szemeket és a szájat, s a fej két oldalán azokat a redős függelékeket vagy csatornácskákat, melyekből a kopoltyúk fejlődnek.
A poronty
ettől kezdve nagyon gyorsan növekszik. A fej vaskosabb lesz, a test gömbölyűbb, a farok hosszabb, a bőr átlátszó. A tizenharmadik és tizennegyedik napon már kifejlődik a tüdő is, a külső kopoltyúk összezsugorodnak s helyettük látható lesz a poronty baloldalán a páratlan kopoltyúnyílás a belső kopoltyúk számára. Leydig szerint már a lábatlan porontyok is húsevők, mivel mohón felfalják a vízigőte elpusztult porontyait.
Az olyan porontyok gyomortartalma, amelyeknek a hátulsó lábai már kisarjadtak, nagyítóval való vizsgálattal a fenék iszapjából állónak bizonyul, benne számos kagylósrák és algák maradványával, valamint egyéb növényi eredetű részekkel. Egy hónap mulva meglassúdik a fejlődés menete. Mikor a lárva már elért 6–7 mm-nyi hosszúságot, mind a négy lába teljesen kifejlődött, farka azonban még mindig hosszabb, mint a törzse, oldalról összenyomott és nagyon magas.
Ettől kezdve a farok lassanként összezsugorodik és végül egészen eltűnik, a nélkül, hogy a test nagyobbfokú növekedése volna megállapítható: sőt ellenkezőleg úgy látszik, hogy az átalakult béka kisebb, mint a megelőző lárva volt.
Az átalakulás csak mintegy 4 hónap mulva fejeződik be teljesen, de a béka csak életének ötödik esztendejében éri el a rendes nagyságát, de valamivel későbben is növekszik.
Kevés kecskebéka élete fejeződik be természetes halállal,
nagyobb részük valamely ragadozó állat fogai alatt, csőrében vagy karmai közt végzi életét. Róka, vidra, görény és vízipocok üldözi, lármás- és kigyászsas, ölyv, holló és rokonaik, gólya és gémek fogdossák, pisztráng, csuka és már ragadozó halak szintén pusztítják, a többiről nem is szólva.
Már Német- és Olaszországban buzgón vadásszák, mert a békacombot joggal tartják jóízű, tápláló és egészséges ételnek. Bár helyenként még délen is, pl. Liguriában, undorodnak ettől a tápláléktól, de másutt viszont annál szívesebben eszik, pl. Nizzában és Piemontban.
Franciaországban is nagyon becsülik, és különösen ősszel fogdossák a békát, mikor a legkövérebb. Különféle módon fogják, s mint ismeretes, könnyen lehet fogni olyan horoggal is, amelyre csalinak egy darabka vörös posztót kötnek, csak állandóan mozgatni kell a horgot. Rendesen csak a combjait eszik, azonban Olaszországban megeszik az egészet, mielőtt előbb kizsigerelték.
A kecskebéka életereje rendkívül nagy.
Súlyos sebekből is csakhamar kigyógyul, s a legborzalmasabb megcsonkításokban is csak órák multán pusztul el. Spallanzani egy párzó békának levágta fejét, de azért az első lábaival még akkor sem eresztette el a nőstényt, és csak hét órával későbben vált le annak a testéről, mikor már a nőstény abbahagyta a peterakást, de mozgásai még további négy óráig folytatódtak.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több Brehm és béka
