Így írt Alfred Brehm a békákról | Békák

Brehm a békákról | Békák vízibékák

köszönet az elődöknek

Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.

Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.

Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.

---

A vízibékáknak máig mintegy 140 faját ismerjük. Keresztben álló, tojásdadalakú szembogaruk van, nyelvük csak elül nőtt oda a száj alapjához, hátul ellenben szabad és itt mélyen bevágott vagy kétcsücskű; ekecsontjukon egy-egy fogcsoport van, dobhártyájuk rendesen szabad, jól látható. Míg kézujjaik mindig szabadok, addig egyszerű vagy tapadókorongban végződő lábujjaikat mindig jól fejlett úszóhártya köti össze egymással.

Dél-Amerika déli részének és Ausztrália legnagyobb részének, Új-Zélandnak és a Csendes-óceán apróbb szigeteinek kivételével, a vízibékák az egész földön el vannak terjedve. A legtöbbnek az életmódja olyan, mint a mi kecskebékánké, mely a víztől sohasem távozik el messzire, vagy mint a mi gyepibékánké, amely már jobban hozzászokott a szárazföldön való tartozkodáshoz, de vannak ásó és bizonyos értelemben fára kapaszkodó vízibékák is. Az ásó fajokat lábközepük jól fejlett gumójáról lehet megismerni, amely gyakran ásóalakúan kiszélesedett, széle éles és kiváló ásószerszám. Valamennyi ásóbékának, amely annak a segítségével legalább is 1/2 m mélységnyire be tudja magát ásni, rövid, zömök és erős hátulsó lábai vannak, amiért alakjuk hasonlóvá válik a varangyokéhoz. Az ebbe a nemzetségbe tartozó kúszó békák ujjai kivételesen tapadókorongban végződnek, de viszont nem minden vízibéka kúszó béka is, amelynek erősebben vagy gyengébben fejlett tapadókorongjai vannak. Míg a legtöbb faj a vízben alakul át s átmegy az ebihal állapoton, addig a Salamon-szigeteken élő Rana opisthodon Blgr. fejlődése Boulenger szerint, megrövidült és teljességgel a nagy, 6–10 mm átmérőjű pete belsejében folyik le. E faj fiataljának, amikor kibújik a petéből, már nincsen farka, nincsenek kopoltyúi, de hasán mindkét oldalt több szabályos redője van, amelyek nyilvánvalóan a lélekzőszerv maradványainak tekintendők.

Boettger Oszkár-nak a németországi fajok megkülönböztetéséről mondott megjegyzései teljesen ráillenek a magyarországi fajokra is, annál is inkább, mert nálunk is ugyanaz az öt faj fordul elő. „A laikus a valódi békákkal csak az ásóbékát tévesztheti össze. Erre vonatkozólag megjegyezhetem, hogy ezt teljesen elrejtett, kívülről nem látható dobhártyája, merőleges állású, életében tojásdadalakú szembogara, meglehetősen kerek, hátul csak egészen gyengén kivágott nyelve és különösen az különbözteti meg a valódi békáktól, hogy nagy sarokgumója, amely a valódi békák meghatározásában rendkívül fontos szerepet játszik, lencsealakúan előugrik, széle késszerűen éles, barnaszínű.

„Az öt németországi békaalakot két, egymástól nagyon élesen elhatárolódó csoportra lehet osztani, t. i. zöldekre és barnákra, de természetesen előfordulhat az is, hogy némelyik zöld hébe-hóba barna palástot ölt, míg ennek ellenkezőjét, nekem legalább, eddig nem volt alkalmam tapasztalni. Mind az ötnek a combja ehető, azonban igazán jó íze csak a gyepi békáénak, tehát egy barnáénak van.

„A két csoport nagyon élesen elhatárolódik, s maguk is ellenségeknek, külön állatoknak tartják magukat, mivel a zöldek felfalják a barnákat. Elegendő egy tekintet a hátulsó combok színére és rajzolatára (és ezt elsősorban azok az ínyencek jegyezhetnék meg, akik maguk fogják az ebédre való békát), hogy bizonyossággal eldönthessük, az illető béka az említett két csoport melyikébe tartozik. A zöldek csoportjába tartozó fajoknak, a kecskebékának (Rana esculenta) és változatának, a tavi békának (var. ridibunda) a combja mindig, kivétel nélkül, feketén és világosan – sárgán vagy fehéren – márványozott, ellenben a barnák, a gyepi béka (Rana temporaria), a mocsári béka (Rana arvalis) és erdei béka (Rana agilis) combja sohasem sötéten márványozott.

---

---

„Ezeken a fő ismertetőjegyeken kívül még fölötte sok, rendkívül fontos különbség van a test alkatában is. Kétes esetekben még mindenek előtt a megnyúlt, elől kihegyesedett orra, és különösen az úszóhártyák alakjára és nagyságára kell ügyelnünk. A zöldek úszóhártyája vastag és teljes, vagyis olyan erősen fejlett, hogy az ujjakat azok hegyéig összeköti, ahogyan a valódi vízi állatoknak dukál, melyek közé számítjuk a mi éjjeli zöld énekeseinket is. Tegyük még hozzá, hogy a hímnek az alsó állkapcsa mellett és alatt s ezzel párhuzamosan mindkét oldalt egy-egy hosszanti hasítéka van, melyből kis fogó segítségével könnyen ki lehet húzni egy sötét hangzacskó részeit, s akkor legalább három csalhatatlan ismertetőjegyünk lesz, melyre támaszkodva sohasem lehetünk kétségben, hogy az előttünk levő névtelen béka a két csoport melyikébe tartozik. A barnák egyikének sincsenek külső hanghólyag-nyílásai.

„A törzsalaknak, a kecskebékának nagy, összenyomott, aránylag nagyon erősen fejlett sarokgumója van, amely a mocsári békáéra emlékeztet, elérheti a 4–5 mm hosszúságot olyan példányokon, melyeknek belső ujja, a sarokgumótól mérve, eléri a 9–11 mm-t. A lágyéktájék és a hátulsó combok márványozása mindig többé-kevésbbé élénksárga színt zár be. A tavi béka termetesebb és nagyobb, mint a törzsalak. Sarokgumója kicsiny, megnyúlt, gyengén kiemelkedő, hossza 2–4 mm-re rúg olyan példányokon, melyeknek belső ujja 9–12 mm hosszú. Lágyékán és combján fehér vagy fehéreszöld szín mutatkozik, ellenben sárga egyáltalában nem.

„Több nehézséget okozhat a gyakorlatlannak a barna fajok elválasztása, ámbár elégséges megkülönböztető bélyegben itt sincs hiány… Mint már említettük, mindegyik barnának nem tökéletes, kétharmad vagy háromnegyed úszóhártyája van, hímjeiknek nincsen külső hangzacskórése, fülük táján nagy, nagyon feltűnő fekete foltjuk van, és különösen könnyen felismerhetők arról, hogy combjuk nem fekete-sárgán vagy fekete-fehéren foltozott és márványozott.

„Kétségtelenül igaz, hogy a barna békák színében, rajzolatában és külsejében sok a közös vonás, de azért azt hiszem, hogy a következőkben a kevésbbé gyakorlott megfigyelő is elegendő megkülönböztető vonást fog találni.

„Mindenek előtt nézzük meg jól, hogy az előttünk levő példánynak rövid, tompa, némileg félkörformára emlékeztető-e az orra, és vannak-e a hasán többé-kevésbbé éles, vörösbarna vagy szürkés foltok; az ilyeneket már előre elválaszthatjuk a többitől, mert ezek biztosan gyepi békák. Ezzel száz békából 80–90-et, sőt valószínűleg még többet egy csapásra megismertünk és különválasztottunk. A továbbiakban válasszuk ki a különösen hosszúlábú és hegyesorrú darabokat, melyeket gyengéd testalkat és nem foltos has jellemez, és amelyek menekülési kísérleteik közben valósággal elképpesztő ugrótehetségről tesznek bizonyságot. Ha ezenkívül, ami a legfontosabb és döntő mozzanat, feltűnően kiálló ízületi gumóik vannak kéz- és lábujjaik alsó oldalán, megismertük a ritka erdei békát. Németországban természetesen nem fog gyakran a kezünkbe kerülni. Ezek után már csak pár ismeretlen alak marad hátra, melyeknek kissé vagy szembetűnően hegyes az orra, hasa pedig egészen folt nélkül való. Ezeknél arra kell ügyelni, hogy sarokgumójuk ásóalakú és olyan-e, mint a kecskebékáé, azaz hosszabb-e, mint a hozzája símuló első ujj fele, hogy tökéletlen-e az úszóhártyája, hogy kétharmad úszóhártya-e, hogy gyengék-e az ízületi gumók az ujjaik alsó oldalán, hogy a hátoldal hosszanti mirígyduzzanata erősen kiugró-e, és hogy lényegesen világosabb színű-e a környezeténél? Mindezek a mocsári béka bélyegei, amelynek azonkívül gyakran széles, világos sávja van végig a háta közepén.

„Ki tudna haragudni azért, hogy a békák olyan buzgalommal fujják dalukat a tavaszi éjszakában? Oken azt mondja ugyan, hogy az ember azt hihetné, a bolondok házába került, ha békák által lakott tó közelébe téved, én azonban azt hiszem, hogy hangjuk, énekük éppen úgy hozzátartozik a tavaszi éjszakához, mint a fülemile dala. Határtalan vidámság nyilatkozik meg az egyszerű hangokban, sőt valóságos harmónia is, bármennyire érdeseknek is látszódjanak az egyes hangok. „Brekeke”, szólal meg az egyik, a társaság előénekese, a többi meg csendben hallgatja, de csak azért, hogy a következő pillanatban ők is rázendítsenek ugyanarra a nótára, vagy tompán vartyogják: „kvarr”, s a megszokott módon tovább kuruttyoljanak. Az alkonyati lehűléssel kezdődik az általános brekegés; a békák makacsabbul és kitartóbban fujják, mint az éj bármely más énekese, és csak hajnal felé csendesedik el a tó, de azért egyik-másik, mintha boldogan és büszkén emlékeznék vissza az éjjel bemutatott művészetére, még hallat közbe-közbe egy-egy elnyomott „kvarr”t.

„Nem akarom tagadni, hogy gyenge idegzetű embereknek, akik békák által benépesített tó közelében laknak, végül is kellemetlenné válik minden istenadta langyos éjszakán ugyanazt az egy zenedarabot hallani, de nekem nincsenek terhemre a békák, mert azok közé tartozom, akik jókedvre derülnek, ha meghallják a víg énekeseket, és azt hiszem, hogy legalább akik fiatalságukat vidéken töltötték, egyetértenek velem.”

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több Brehm vagy béka