Beteljesült álom | Felejthetetlen barangolás az őszi fenyőerdőben - Cenweb

Beteljesült álom | Felejthetetlen barangolás az őszi fenyőerdőben

LEGSZEBB EMLÉKEIM

Bizonyos dolgokra sokáig vágyhatunk, sokáig próbálkozhatunk pár dologgal, de ha évekig vagy évtizedekig nincs eredmény, szinte sokkoló, amikor végre megtörténik.

Mint amikor évekkel ezelőtt, 2019 őszén mit sem sejtve gombaszedésre indultam kedvenc erdőmbe, amit csak csodafenyvesként emlegettem. Miután hazaértem azon az emlékezetes napon, az alábbiakat írtam a naplómba:

2019.11.08.

Igyekszem összekaparni magamat,

egész éjjel dolgoztam, délelőtt pedig a környékbéli erdőkben barangoltam, így most nem igazán vagyok a toppon, de ezt muszáj ma, frissen-fáradtan elmesélnem. Úgy tűnik, jó szériában vagyok Hiszen sorra esnek meg olyan dolgok, amire már nem is számítottam. Ilyen volt, hogy a nyár végén váratlanul szilvaorrú keszegeket fogtam, nemrégiben pedig sujtásos küszöket, de egyébként számos pozitív meglepetés ért mostanában, hogy csak egyet említsek még: a bakancslistáról lehúzhatom a hódot is – vele szintén egészen valószínűtlen körülmények között futottam össze a környéken, jut eszembe, vidrákat is láttam és fotóztam legutóbb.

Ma nem számítottam semmi különlegességre, egyszerűen abban reménykedtem, hogy sikerül annyi gombát szedni, ami karácsonyig kitart. Végre – mivel az utóbbi évek nemigen bővelkedtek gombában. Van egy erdő, amit csak „csodafenyvesnek” hívok, nem hiába. Erről az erdőről szintén írok a közeli jövőben. Mindenképp. Most csak annyit, nem véletlenül nevezem így körülbelül húsz éve.

De amivel ma megajándékozott, az minden szempontból váratlan volt.

A szilvaorrú keszeggel kapcsolatosan írtam, hogy ha valami sokáig várat magára, egy idő után kikopik a tudatunkból is.

Bizonyos dolgokra sokáig vágyhatunk, sokáig próbálkozhatunk pár dologgal, de ha évekig vagy évtizedekig nincs eredmény, szinte sokkoló, amikor végre megtörténik.

Ilyen vágyak és próbálkozások szegélyezik voltaképp az egész életem.

Száz és száz dolog teljesült, és van pár, ami annak ellenére sem, hogy statisztikailag ennyi idő alatt már teljesülnie kellett volna. Hogy érthetőbb legyek, sok ilyen beteljesületlen vágy közül kiemelnék egyet. Szarvasokban bővelkedő helyen élek, gyerekkorom javát is ilyen erdőkben töltöttem, így tehát gyermekkorom óta él bennem egy kép, pontosabban vágykép arról, hogy egyszer igen látványosan akadok bele egy hatalmas hullajtott agancsba.

Ennyi idő alatt természetesen találtam is nem egyet, de valahogy egyrészt sosem volt ez annyira látványos, mint amilyennek elképzeltem, másrészt a talált agancsok egyike sem mondható hatalmasnak. Annyira erős vágy az ilyen, hogy az egyik elbeszélésemben úgy intéztem, hogy legalább a főhős átessen ezen az élményen (Utazás a nagyvárosba).

Miután évtizedekig koslattam madarak után a vadonban, és gombák után a legsötétebb erdőkben, matematikailag is kicsi az esélye annak, hogy egyszer se essek hasra egy brutális méretű agancs miatt. Ehhez mérten, nemcsak mindig kicsi, vékony agancsokat találtam, hanem megtalálásuk körülményei is prózaiak voltak. Bozótban, patakban, kaszálás közben, és az öröm mellett egy kicsit mindig csalódás volt.

Visszatérve a csodafenyveshez. Összesen négy erdőt néztem meg a környéken, de gomba alig akadt. Kivéve persze a csodafenyvest. Tényleg egy titok ez az erdő. Nem mondom, hogy kaszálni lehetett benne a gombát, de egy vacsorára valót megszedni nem volt gond. Igaz a két leginkább keresett faj, a lila pereszke és az ánizsgomba elmaradt (pereszkéből akadt pár túlkoros).

Több évtized után már pontosan tudja az ember,

melyik gomba merre nő, ezért viszonylag gyorsan futottam át a csodafenyvest. Először tettem egy nagy kört, hogy felmérjem az általános helyzetet – szedés nélkül. Aztán hozzáláttam a gombaszedéshez. Egész nap tipikus novemberi időjárás volt: hideg, nyirkosság és köd. Ez egy fenyves belsejében különlegesen sűrű, történelem előtti atmoszférát jelent. Szaporán telt a kosár, de azért időnként nagyobb szakaszokat kellett menni az újabb boszorkánygyűrűig.

Egy ilyen alkalommal, ahogy haladtam a fenyősoron, messze előttem, a tökéletesen kopár fenyves talaján, körülbelül 70-80 méternyire tőlem megpillantottam, amit eddig sosem.

Látványosan, lenyűgözően, valószínűtlenül. Körötte semmi. Se bozót, se gallyak, se avar rajta, egyáltalán semmi, úgy feküdt ott, mint egy közszemlére tett kiállítási tárgy. És valami hatalmas. Az ágai világítottak a fenyves sűrűjében. Egy agancs. De végre egy brutális szépségű, hatalmas és súlyos agancs. Tavalyról. Hihetetlen, hogy abban a könnyen átlátható erdőben nem találta meg senki, még a vaddisznók sem – azok ugyanis a hullott agancsot is megeszik. Volt is rajta néhány harapásnyom, de csodával határos módon ez az agancs ott hever tavasz óta. És mekkora súlya van!