Kígyómarás? Kipróbáltuk két orvostanhallgatóval, hogy milyen
Csütörtökön (2024.06.20.) orvostanhallgatók érkeztek a birtokra, de nem azért, hogy engem, mint posztinfarktusos kardiológiai vagy mint különös elmekórtani esetet tanulmányozzanak, esetleg rajtam demonstrálják kórbonctani ismereteiket. Nem.
(Bár köztünk szólva, egyik procedúra ellen sem emeltem volna kifogást.)
„Csupán” fogolycsibe-nézőbe érkeztek a Semmelweis Orvostudományi Egyetemről.
Ez kiváltképp megtisztelő volt számunkra
és nyilván a fogolycsibéknek is, hisz hallgatóinknak még két hét van hátra a vizsgaidőszakból, s köztudott, hogy talán a hatodik szemeszter vizsgaidőszaka jelenti a legsúlyosb tehertételt egy doktorandusz számára.
A fiú (továbbiakban Kolléga) s a lány (továbbiakban Kollegina) is kissé kimerült volt, és még ha nem vizsgaidőszakban jöttek volna, akkor is ritka mély lehet a fogolymadár iránti tiszteletük, hisz vizsgaidőszakon túl sincs egy perc szabadidejük. Amint megpróbáltatásaik véget érnek, máris kezdődnek számukra a gyakorlatok. A Kolléga többek között a kies Szicíliában emeli majd az olasz egészségnek ügyét, a Kollegina pedig Magyaroroszágnak fővárosában, Pestbudán erősít egy kutatócsoportot. Röviden:
Mindkét ifjú felettébb ambiciózus.
Gyakorlatilag minden percükben a hivatásukhoz leginkább szükséges képességeiket pallérozzák. Ennek fényében már-már drámai, hogy egy teljes napot szakítottak arra szűk idejükből, hogy fogolycsibéket – ahogy Mara úrhölgyünk szokta volt mondani: „pipinyőket” – láthassanak a saját szemükkel.
Én meg gondoltam,
ha már ennyire elszánt ez a két Semmelweisről szalasztott hippokratészi fiatal, nyomok egy kis tejszínhabot a tortájukra; amennyiben a fogolymadárnak csibecsapata a torta, úgy a tejszínhab nem volt más, mint egy a háznál talált rézsikló – másként rezes kélgyó –, akiről pár napja írtam is már ékes szavakkal, és akiről másod körben felraktuk a legújabb fotóinkat is Alfred Brehm őskollégánk kísérő szövegével.
Látogatóink nem jelezték, hogy igényelnék programjuknak kiegészítését némi herpetológiai vonatkozással, mégis úgy gondoltam: ha a fogolymadár ily jelentős érdeklődés lángját lobbantotta fel a lelkükben, akkor nem zárható ki, hogy más egyéb zoológiai empíriák is megpezsdíthetik eleven elméjüket. Épp ez okból, nem egyeztetve velük, mindössze meglepve őket, a fogolycsibékhez mellékeltem egy közepes méretű rézsiklót is, amit tudósi kíváncsisággal, ingyen és bérmentve, az elengedése előtt megtekinthetnek.
A terv mindössze annyi volt,
hogy szíves figyelmükbe ajánlom a kígyó népségnek e felettébb mutatós, akár még félelmet is kelthető, rezes színben pompázó siklóféléjét, melynek ugyan foga van, és harci kedve sem marad el a viperák és kobrák cudarsága mögött, így talán a leginkább ijesztő faj lehet a honi faunában, de amúgy épp oly ártalmatlan, mint rokona, a jóval gyakoribb és fogatlan vízisikló.
Gondoltam, erre az orvostannak két hallgatója érdeklődve és figyelmességemet megköszönve, szakértői szemmel a terrárium fölé hajol, s miután szemrevételezték az állatot, visszabocsáthatjuk őt az ő anyjának, a nagy természetnek kebelére.
A terv csak ennyi lőn, midőn az orvostannak hallgatóira gondolva azt a csütörtököt elképzeltem gyakran túlontúl is csapongó elmémben.
Fenti fantazmagóriákhoz mérten
a Kolléga viselkedése – úgy emberileg, amint humánetológiai szempontból is – vaskos meglepetéssel szolgált a számomra. Ő ugyanis a terrárium fölé hajolván, ahelyett, hogy egyszerűen csak konstatálta volna, hogy immár rézsiklót is látott, benyúlt a terráriumnak mélyébe, ahol a kélgyó feltekeredve éppen pihent – joggal, hisz aligha számíthatott vizitre vagy orvosi konzíliumra.
Amint én sem számítottam arra,
hogy a következő pillanatban a Kolléga a kélgyót kezébe is veszi, és imígyen, mint egy épp az imént kioperált vékonybél-fragmentumot, felmutatja a Kolleginának. Még mielőtt bármit tehettem volna, a kélgyó megelégelte tekergő testének fogdosását, s nyilván elérkezettnek látta az időt a távozásra egy a természetének jóval megfelelőbb helyre. Ám mivel erre egyelőre a Kolléga nem adott módot neki, a kélgyó többszöri kísérletet tett arra, hogy a Kolléga kezét halálos harapással illesse.
A Kolléga azonban vitézül tűrte a harapásokat,
növekvő érdeklőséddel figyelte a rezes kélgyó minden moccanását, s hagyta, hogy az ujjai között meg a karján oly furfangos formákat vegyen fel, mintha nem is tekeregne, mint inkább az orvostanhallgató Kolléga tekergetné a tekintetével – már ha ebből a tisztelt olvasó számára érthető bármi is.
Mind ez idő alatt már az is gyanús volt, hogy oly sok finom lelkületű hölggyel ellentétben a Kollegina nem húzódozott az kélgyónak roppant látványa elől, még akkor sem, amidőn a kélgyó többszöri dühödt harapást intézett a Kolléga kézfeje ellen.
Alig maradt pár másodpercem,
hogy efölött csodálkozni bátorkodjam, amikor a Kolléga, mintha csak bármiféle hézköznapi tárgyat – úgy mint kanál, bankkártya, töltő, telefon – nyújtana kedvese kezébe, átadta a kélgyót a hölgynek, aki egy pillanatra sem jött zavarba, s úgy vette át az állatot, mint aki naponta rendez el otthon kígyókat, s nem is két tucatnyit, hanem mindjárt ezeret.
Csodálatom nőttön nőtt, a hölgy a Kollégához hasonlóan vezetgette a kélgyót az ujjai között, érdeklődve, egészen közelről szemlélve. S még azt is állítva meggyőző erővel, kissé közelebbről és alaposabban tanulmányozva az kélgyónak fejit, hogy – idézem – „aranyos”.
Szinte már attól kellett tartani,
hogy a kígyót tovább vezetgetve végül elhangzik az a kissé tudománytalan szó is, hogy „cuki”. Talán valóban úgy történt volna, ha a kélgyó ismét meg nem elégeli a személyét és tekergését övező tudósi tolakodást, és meg nem marja a Kolleginát is.
Már nem is emlékszem, milyen megfontolásból, de talán csak azért, hogy ne maradjak el semmiben az orvostanhallgatók bátorsága mögött, végül én is a kezembe vettem a kélgyót, aki rövid ideig békésen tekergőzött rajtam is, ám végül a leghevesebb támadást intézte ellenem, azok közül, amiket aznap intézett bárkihez is.
Mintegy ostorként csapott le a matatóujjamra,
ahonnan pár másodpercig ráharapva óriás spagettiként csüngött, és amelyből a következő pillanatban vér serkent, épp ahogyan a Kollegina ujjából is felbuggyant szamócapiros vére.
Így miután mindhárman kipróbáltuk milyen a kígyómarás, még ha az nem is halálos kélgyóféleség marása, a rezes siklót annak rendje s módja szerint útjára bocsátottuk.
A sikló azonban úgy gondolhatta, hogy még távoztában is meglep minket. Amint meglepett mindhármunkat derekas harapásokkal, ezúttal azt eszelte ki nekünk, hogy rögvest felmászik a legközelebbi bokorra, ami a rezes siklónak kevéssé szokása.
Nagy termetű rokonának, az erdei siklónak oly természetes az efféle mászás, mint halnak a víz, s levegőnek a fecske, de a rezes inkább bemászik a farönkök alá vagy a pocoknak szűk lukjába.
Hosszan követtük útját az ágakon,
amint egyre magasabbra jutott, midőn azt találgattuk: Mi vezethette rá erre a mászásra? – azon túl, hogy minket meglepjen és efféle lamentálásra adjon okot.
Végül, mivel esteledett már, úgy vélekedtem, talán okos kélgyó ez, és tudja, hogy arra már nincs idő, hogy megkeresse szokott üregét, s abban éjjelre feltekeredjen, ugyanakkor kisvártatva jő az estvéli óra, amikor is egyúttal a sünmalac is jőni fog, mert jőnie kell a kertbe, márpedig egy termetes sün komoly kockázat lehet a számára.
A sün ugyanis nem mindig az a szívnek kedves jószág, aminek a mesekönyvek ismerik. És amint igaz, hogy ritkán hordoz a sün őszi gyümölcsöket – szilvát, almát, körtét – a hátán, úgy az is igaz, hogy ha módjában áll kígyóhúst früstökölni, biz’ nem veti meg azt, akkor sem, ha az egy imént még orvostanhallgatók tanulmányozásának alávetett rezes siklónak porhanyós húsa.
Kélgyónk talán inkább erre gondolhatott,
semmint a mi meglepetésünket célozta volna. Tudván, ami egyébiránt köztudott, hogy tudniillik a sün csapnivalóan mászik fára; olyannyira, hogy nem is mászik.
Ennek tudatában a kélgyó hamar a bejárati ajtó előtt zöldellő tuja sűrűjébe kúszott, ahol aztán pár perc múltán végleg eltűnt a szemünk elől. Mi pedig ekkor – immár kissé megnyugodva – hozzáfoghattunk, hogy az eltűnt kígyó nyomában, a marásaiból fakadó sérüléseinket számba vegyük.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több blog
Hát ez nagyon jó. 🙂
Köszi. A “pipinyő” is – aminő szó valójában nem is létezik, legalább is a Google szerint nincs ilyen. Gratulálok hozzá!
😀
Matatóujj vagy mutatóujj? Vagy matató mutatóujj? 🤔🙃
Tetszik a “pipinyő” elnevezés! 🥰
A kélgyó , no meg a kágyiló-ez meg nagyon találó elnevezés a meztelen csigákra. Továbbra sem szerettem meg a kígyókat- akkor ha erdőben járunk a fakígyó a nyakunkba eshet? Milyen fákat szeret, vagy mindegy neki? Anyám első találkozása egy fakígyóval történt, amikor vizet húzott a kútból , az első gyerekét a legidősebb nővéremet várta- milyen bibliai érzései lehettek , sokszor elmesélte, hogy rácsodálkozott. Nem rá ütöttem ebben az biztos:-)) Lehet valami bajt kapni az ilyen kis ártatlan harapásoktól?
Milyen kedves szó a pipinyó, nálunk pimpike volt a kiscsibe, az ikerhúgom beceneve is ez volt:-)). De érdekes lesz a videó:-)))
Már nem is remélem, hogy bárkivel megszerettessem őket, ezek azt hiszem nagyon mélyen élő félelmek. Szerencsés vagyok, hogy én szinte minden élőlényt szépnek és érdekesnek találok, egyedül talán a kullancsokat és csótányokat nem. | Olyanról még nem hallottam, hogy valakinek a nyakába esne a kígyó. Ettől sem kell tartani. A kígyók iszonyatosan félnek tőlünk, és már messziről érzik, ha közeledünk, és mindig menekülnek. Ezért látjuk őket oly ritkán. | Az ilyen apró sérülésektől is lehet betegséget kapni, de csak úgy, mint attól, ha megkarmol a fogoly vagy felsért a kökény. Rajtam egy átlagos napon körülbelül 10-15, egy terepbejáráson akár több száz efféle kisebb sérülés keletkezik. Tövisek, tüskék, ágak… Nyáron mindig csupa heg vagyok. 🙂
Megnyugtattàl😍😍azért nem fogom forszìrozni, hogy kerüljön be az élőpròbàs kìgyòmaràs a képzési rendbe😍.