Érzem a bőrömön a regényírás illatát
Tegnap bekapcsoltam a ventilátort. Egész évben itt állt az emeleti dolgozószoba sarkában, és amióta egyszer régen megfáztam tőle, nyáron is csak akkor kapcsolom be, ha nagyon muszáj. Mindig halogatom az utolsó pillanatig. Először a ruhákat dobom le, mondjuk, azokat általában már tavasszal. Itthon és gyakran a birtokon is, sokszor anyaszült pucéran jövök-megyek, úgysem látja senki. Tavaly meg is írtam egy blogban, milyen az, amikor aztán mégis összefutok valakivel, ebben a naturális, amúgy tökéletesen természetes állapotomban, mondjuk a vadászokkal (ITT).
Kényelmesebb és természetesebb ruha nélkül.
Jobb úgy élni itt, mint egy lakatlan szigeten.
Idővel egyre kevésbé tűrtem a ruhát. De van az a szint, van az a hőség, ahol a vetkőzés már nem elég. Pár napja megugrottuk ezt a szintet, főként az emeleten, ahol dolgozok. Itt időnként napi tizenkét órát is eltöltök, esetenként jóval többet, vagyis nem mindegy, hogy milyen körülmények között verem a klaviatúrát. Pusztító hőségben ilyen sokat dolgozni lélekölő, és egy idő után egészen eltompulok belé. Főként óvatosan kell bánni a hőhullámokkal, a túlmelegedéssel és fülledtséggel, amióta beütött nálam az infarktus.
Mégis, évek óta az idén először kívánom ismét a forróságot.
És egészen jól viselem is. Sokkal jobban, mint korábban. Talán benne van ebben az egész életmód-reform is – nevezzük jobb híján így. Valahol írtam már, hogy pár hónapja olyan életérzés kerített hatalmába, mintha visszafelé haladnék az időben, és nem idősödnék, hanem inkább fiatalodnék. Jóval többet bírok, napról napra erősebb vagyok, a gyógyszereke sem kínoznak meg már annyira, tudom tartani a diétámat, minden nap leadok egy kicsit, növekszik a munkabírásom, nem egészen akkora még, mint fénykoromban, de nem sok választ el tőle, és bár kissé abszurd, de még a bőröm is simább – persze bármikor bármi keresztbe tehet még, ezt tudom, talán most még írok, de két perc múlva, vagy mire kiposztolom ezt az írást, halott leszek.
(Szerettelek titeket.)
De most még jó, és egyre jobb; biztató és egyre biztatóbb.
Vártam is a ventilátorral jó ideig, és csak akkor vettem elő, és raktam le a padlóra – mert azt szeretem, ha alacsonyan, a lábamra fúj –, amikor már anyaszült meztelenül, írás közben is levert a víz. Megkönnyebbülés volt, amikor megmozdult a levegő. Amikor felörvénylett az asztal alatt, a bokám körül, aztán felcsúszott a légáram a vádlimon, fel a combra, s onnan még feljebb, egészen a fejemig. Ezt a lentről feláramló hűtést kedvelem.
És ahogy betöltötte a szobát a ventilátor brummogása, ismét visszarepültem az időben. Nem a testem, hanem a pszichém. Talán épp az írás miatt használtam életemben először ventilátort. Talán a Jákob botja írása alatt.
Nem emlékszem,
hogy korábban ehhez a végső megoldáshoz nyúltam volna. A Jákob befejezésének utolsó két hónapjában kibírhatatlan hőség tombolt, ráadásul a Jákob tetemes részét egy jó spanom édesanyjánál, egy kilencedik emeleti panelben fejeztem be, ahol éjjel nappal negyven fok körül volt a hőmérséklet, és ahol gyakran még emelkedett is, mert a néni hol lekvárt, hol meg napokon és éjszakákon át paradicsomsűrítményeket főzött.
Ráadásul mániákusan hipózott, ezért hipó íze volt minden ételnek, és permanens hipószag forrt a paradicsomgőzzel dúsított negyvenfokos hőségben.
Vizes pólókat hordtam,
amiket néha fél óránként cseréltem magamon. Vizes pólókban aludtam, de legtöbbször csak szenderegtem. Szörnyű paradoxon állt elő hosszú hetekre. Olyan tiszta fejjel kellett dolgoznom, mint egy agysebésznek, ezt követelte meg a regényírás, ugyanakkor minden, főként a hőség ellenem dolgozott. Igen, akkor fanyalodtam arra először, hogy éjjel és nappal, minden helyzetben szüntelenül fújassam magamra a levegőt és olyan szoros szimbiózisban éljek együtt egy ventilátorral, amilyen szoros kapcsolatra az ember élete szerelmével sem vágyik.
Akkor fanyalodtam rá arra is, hogy a regényírás érdekében fájdalomcsillapítót vegyek be. Egész életemben nem ettem meg húsz darab fájdalomcsillapítónál többet, de a teljes mennyiség felét akkor ott, a Jákob botja miatt vettem be. Ezt elmeséltem már egy interjúban is a Könyvesmagazinnak, ha jól rémlik, de alapvetően a ventilátor tartott a munkapad mellett és életben.
Talán ezért, abban a pillanatban, ahogy bekapcsoltam a ventilátort, abban a minutában, ahogy elért az első légörvény és az első hang, az a diszkrét háttérsurrogás – mint egy Madeleine-keksz –, felidézte bennem a nagy írások korszakát, és egyúttal, mintegy árukapcsolásként visszahozta a nyaraknak azt a vonását is, hogy sokáig a forró nyári hónapok adtak legtöbb lehetőséget elmélyült olvasásra, egész éjszakákat kitöltő baráti beszélgetésekre,
és igen, a Jákob botja megírása előtt is, sok-sok évvel a nyári írások voltak talán a legemlékezetesebbek, mert azoknak volt valami kicsit erotikus vonásuk is.
Napbarnítottan kifeküdni délelőtt a teraszra vagy a fűbe az éjjel keletkezett kézirattal, rágyújtani egy multira a hideg narancslével a kezemben, hagyni és élvezni, hogy perzseljen a nap, mediterrán szél fújdogáljon a hátamon, és mintegy külső szemlélőként ellenőrizni mindazt, ami éjjel én magam vetettem papírra, mindebben volt valami eleve elrendelt, és lényegéből fakadó édes magány és távlatosság, hatalmas és önkényes szenvedély, kéj és perspektíva.
Mindezt pusztán az a tény, hogy bekapcsoltam a ventilátort, egy szemvillanás alatt visszahozta, és azt a vágyat is, hogy legyen egyszer – újra! – egy olyan nyár, amikor semmi mással nem foglalkozom majd, csak egy regénnyel. Vagy legalábbis csak írással. Amikor egész éjjel írok, újra, minden nap. Amikor mindig napnyugtakor kelek, a nyugvó nap édes illatára, és a legszebb súrlófényekre, hogy aztán némi molyolás és kávézgatás, séta és hintaágyazás után belevessem magamat az újabb fejezet újabb őrületébe, s abban maradhassak, lehessek, és abban dicsőülhessek meg hajnalig.
Érzem a bőrömön a regényírás illatát.
Érzem az ereimben a regények váltóáramát. A régi hősök, régi plátói szerelmek, a „fonósok” érintését a kézfejemen és a tarkómon. Hallom Tafy szuszogását a veranda felől, látom Larust az óceán dűnéi között, érzem a hátamon Atera Flamma vad és fürkésző tekintetét. Érzem a hozzám fűzött reményt.
Érzem, hogy K27 barátom, akivel annyi mindent csináltunk végig, annyi regényt és lehetőséget láttunk az évtizedek alatt, és akivel eltöltöttük a fél ifjúságunkat, érzem, hogy már úton van, eljön hozzám ma is, bekocogtat a redőnyön, ahogy annak idején, amikor még húszévesek voltunk, és erősen hittük – még ha sokszor megkérdőjelezve is – abban, hogy annak, amit mi látunk, mi érzünk és teszünk, annak lehet, sőt VAN értelme a nagyvilág számára is, méghozzá magasztos értelme, hisz a világ alapvetően kellemes, értelmes, érdekes lények konklávéja.
Oké, ma már tudjuk, hogy pszichopaták és önmagából teljesen kifordult, önmagukkal soha egy pillanatra sem azonos jószágok, önmagukat konokul elbutító lelkek (lelketlenek) teszik ki a társadalomnak sminkelt szupermassza javát, de az érzés visszajön még.
Értelmes és érzelmes lények társadalma nem létezik.
Ez bizonyos már. Épp ilyen bizonyos, hogy bennem mindig is létezett, és ha valami még ennél is biztosabb, akkor az, hogy bennem ez a radikálisan intelligens, ultraérzékeny társadalom felfejlődött az örökélet szintjére, vagyis sosem pusztul el már. Ami ott van, túl az ablakon, túl a kertkapun: szánalmas, talmi, olcsó. A „legjobbak” is azok. Ami idebent van, az örök.
Mindez visszajön még, mindez él és bizonyos még, csak hőség kell hozzá, új élet és egy ventilátor. Meg egy csipetnyi kalóriaszegény feltámadás.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több blog
Lehet ennek ránk, olvasókra nézve következménye? 🙂
Annyi máris van, hogy több az új próza és a blog – nemdebár? 🙂 🙂 🙂
Ez így van! 🙂🙂
…és széles még a paletta.
Megint csak azt tudom mondani- brutál jó, az állapot is meg a hozadéka is:-)) Óh ventillátor tekerd fel ezerre a jó írásokat, had olvasunk egész nyáron:-)))