Mi történik, ha meztelenül találkozok valakivel?

Mi történik, ha meztelenül találkozok valakivel?


Miután a napokban a szarvasbőgés gyöngeségeiről panaszkodtam, hamarosan mutatok fotókat arról, hogy olyan nagyvad-etetőhellyel gyarapodott a birtok, amilyen nem volt még. Úgy kezdem majd a posztot, hogy: „…épp barangoltam, természetesen ismét meztelenül.”

„Természetesen”, igen, mert amikor meleg az idő, ritkán van rajtam ruha. Tősgyökeres olvasók már tudják, hisz írtam már róla, hogy gyakran csatangolok itthon tök meztelenül. Ezek a vademberi csatangolások általában úgy kezdődnek, hogy fogom a fényképezőgépet meg az állványt és „épp csak kiugrok” az udvarra „körbeszagolni”. Aztán többnyire meglátok egy lepkét az Angolkert végében. Amikor odaérek, feltűnik egy új virág a Nagykarámon. Aztán felrebben valami a Boldogboglyánál… és így tovább, míg jólesőn melenget vagy perzsel a nap, fújdogál és simogat a szellő vagy a forró szél, a bokám áztatja a hűs harmat, a talpam alatt finoman bökdös a széna, így aztán sokszor akkor is maradok, akkor is odébb ballagok, ha épp nem látok semmi újat, nincs egy újabb lepke, újabb madár, újabb virág, talán még egy újabb gondolat se,

csak egy újabb lépés.

Az esetek jelentős részében az ilyen alkalmi kiruccanásokból hosszú túra keletkezik, amikor is akár egy-két órát is kint töltök és elbarangolok akár a patakpartig, a dagonyákig, vagy akár körbe is járom a területet. Sokszor annak ellenére, hogy a birtok nagy része nem járható meztelenül, de még rövidnadrágban sem, minthogy nyakig érő csalánosok nőnek az égeresek szélében, sok helyen a patakparton is.

A nádasokban járni meg épp teljes öltözékben sem egyszerű. Mégis, gyakran keveredek be a legkülönfélébb dzsungelekbe.

Ezért vagyok tele állandóan karcolásokkal, kisebb-nagyobb sebekkel. Mire a magasabb csalánosok összecsipkednének, addigra általában a rövidre kaszált területek alacsony csalánosai már rég összemarták a bokámat, így egy idő után mindig úgy vagyok vele: most már tök mindegy. Egyébként is, bárhányszor hólyagosra barangolom magam, mindig azt mondom: „Elvileg a csaláncsípés egészséges, így hát ma is tettem valamit az egészségemért.”

Nem tudom, pontosan miért érzem magam jól meztelenül, de talán anyaszült meztelen csatangolásaim során kerülök a legközelebb ahhoz, aminek egy ember, egy Homo sapiens születik. Legtermészetesebb állapotunk – bárhonnan nézem is – a meztelenség. A meztelenségnél csak egy természetesebb dimenziónk létezik: amikor nem otthon, nem a strandon meztelenkedünk, hanem a vadon sűrűjében, a vadon pusztájában.

Amikor korahajnalban a lombokról esőként hullik a nyakunkba a harmat.

Fotó: Centauri

Amikor éjjel – mert éjszakánként is szoktam volt adni az ősemberi, neolitikumi vadonlásnak –, lúdbőrzünk a csillagos ég alatt, mintha nemcsak a gyorsan hűlő levegő, hanem az éj sötétje is rátelepedne a bőrünkre; mintha nemcsak egy aszat szúrós levele karistolna a csupasz combunkon, hanem a Tejút legfényesebb csillagai is bele-beleszúrnának a hátunkba.

Nappal, amikor a zenitben delelő nap izzó moxát nyom a tarkónkba; éjjel, amikor a telihold fénye pőre testünket részvéttelen fagyossággal átjárja. Akkor vagyunk a leginkább közel született természetünkhöz, természetes születettségünkhöz; eleve elrendelt szabadságunkhoz és nem kevésbé elrendelt rabságunkhoz, amikor akár télen is meztelenül szaladunk ki, olyan órákban, amikor percek alatt jár át a fagy.

Szerencse, hogy mindezt nap mint nap megtehetem. Nem kell elutaznom hozzá. Elég kilépni az ajtón. Kiváltságom ez nekem. Vagy olyasmi, amiért megdolgoztam. Bárhogy minősítsem is, a birtok nagy részére sehonnan sem látni be, ráadásul a környéket sem igen járják emberek. Megbékélnék vele és üdvözölném, ha annyian se kerülnének a közelbe, mint most, de alapvetően nem panaszkodhatom.

Nem is igen fordul elő, hogy összefutnék valakivel mezítelen.


Fotó: Centauri

Tegnapelőtt délután (2023.09.19.) délután viszont az Őskökényes aljában egy nektárbárt (a nektárbárokról később!) fotóztam, ezúttal is meztelenül (csak egy papucs és egy kalap volt rajtam), amikor úgy hallottam, mintha az Őskökényes fölött egy kocsi kanyarodna be a területre. Halk brummogást hallottam, de minthogy a nektárbáron sok darázs gyűlésezett, inkább fotózni próbáltam. Csakhogy egy perc múlva az Őskökényes északi végén, az Újlesnél feltűnt egy terepjáró. Mint utóbb kiderült a vadászok hoztak almát a szarvasok számára. Szerencsére nem néztek oldalra, szemlátomást a völgyet fürkészték. Aztán lassan leereszkedtek a Kislejtőn a Nagyvadföld aljába, onnan pedig az Aranyoslapra hajtottak, hogy lepakolják a zsákokat.

Ekkor már viszonylag messze voltak, én meg úgy gondoltam: azért nem ártana köszönni. Amúgy is az Őskökényes nyugati oldalán kellett visszamennem a házhoz, így előbb-utóbb mindenképp észrevettek volna. A bokrok takarásából figyeltem a vadászokat, a legkényesebb testtájam, a nemző közepet pedig a fényképezőgéppel takartam. Később előre araszoltam, és amikor a vadászok felnéztek a mezőről az Őskökényes szélébe, integettem nekik, köszöntem, majd magyarázatul azt kiáltottam: „Nem megyek most le, mert nincs rajtam alsógatya!”

Nem tudom, hogy ez valójában elfogadható magyarázat-e bármire, egyáltalán kell-e ilyenkor magyarázkodni, mindenesetre a vadászmester nem jött zavarba egy pillanatra se, sőt rögtön jött a riposzt lentről:

„Köszönjük, hogy megkímél ettől minket!”

A vadászok kiszórták az almát, én meg elsomfordáltam az Őskökényes szélében az Újlesig, ahonnan még visszanéztem, és lőttem a vadászokról pár képet.

Folyt. köv.                    


A birtok élőhelytérképe | Centauri

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!


Kérj tőlünk hírlevelet!

    Név*

    Email cím*


    Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!

    Támogass egy 15 éve ingyenes nonprofit portált és egy természetvédelmi rezervátumot!

    még több blog

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    Legszebb emlékeim : Amikor még láttam

    …szótlanul mentünk volna egy darabig, kézen fogva, rettentő nagy titokkal a szívünkben, megszegve minden szabályt, pokolian félve, hogy kitudódik szőrnyű tettünk…Tovább

    még több “Kert és vadon”

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    2 hozzászólás

    1. Tüneményes írás.
      Egy abszolút pőre, mezitlábas történetre is emlékszem talán 2016 teléről, amikor a havas udvaron tusolsz egy melegvizes fazék segítségével.
      Remélem, Cen’, azért fényvédőt használsz!☺️🤠

      1. Author

        Fényvédőt nem használok 🙁 és igen, emlékszem, akkoriban télen is sokszor fürödtem az udvaron, a téli fürdés egyéni rekordját is akkor állítottam be: mínusz 18 fokban még az udvaron fürödtem. Szép emlék.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük