Ratzenhoffer balladája | Zsír új regényrészlet

Ratzenhoffer balladája | Zsír új regényrészlet

---

Igaz, nem a legdurvább fagy hajnali óráiban, de néha gon­doltam rá, hogy nekem legalább nem kell esténként sátrat állítanom és ret­teg­nem, hogy megnyílik a jégmező álmomban, mintha az Alvilág nyílna meg alattam. Nem kell attól tartani, hogy lavina sodor le a hegy oldalából, legyen az a Mount Everest vagy az alaszkai Mount Logan.

Nem egy salto mortale:

… csak be kell gyújtani. Bár ez épp azt a problémát veti föl, mint a kávé. Kávé nélkül bajosan indul a nap, csakhogy ahhoz, hogy kávé legyen, mégis el kell indítani, paradox mód kávé nélkül. Kávé nélkül kell eljutni valahogyan legalább a kávéfőzőig. Számos ilyen paradoxon nehezíti az életet. Például, amikor szemüveg nélkül kell megkeresni a szemüveget. Nemcsak kávé és szemüveg nélkül indul bajosan a nap, hanem hidegben is, ám ahhoz, hogy meleg legyen, nemcsak fel kell kelni, hanem ki kell merészkedni a fagyba is. Jobb tehát a kávét, a szemüveget és fát is kéz alatt tartani. A puskaport meg szárazon.

Ezzel együtt is lehetne jóval pocsékabb a helyzet, hisz például a bizonytalan vadászat helyett elég a boltig menni vagy a frizsiderig. Mindez mégsem áldott meg több erővel és tettvággyal. Úgy éreztem, státuszom alig különbözik Irvine státuszától, aki talán még élt pár napot, miután a leereszkedésnél eltévedt, és a kínai oldal útvesztőjében találta magát.

És ami ebben a leg­szebb.

Nem mondhatta senki:

– Elég a pó­kerből! Irvine odafönt van, ti meg csak itt kártyáztok? Egyébként is, mekkora rumli van ebben a sátorban? Kurva gyorsan vágjátok rendet, sok szerencsét hozzá, én meg addig felugrok a hegyre, ha már egyszer nem jár a libegő, lehozom Irvine-t, mert még megfázik a nyomorult. Aztán rend legyen ám mire visszaérek!

A hátramaradt családtagok, anya vagy a na­gyi nem szólhattak oda egy meggypiros portlandi fülkéből:

– Kínai kaját csináltam, aranysárga kacsát kaptam a kisboltban féláron, azt sütöttem ropogósra neked. Édes-sa­vanyú szósz, kurkumás rizs van hozzá, sör a hűtőben, a kölyköknek is hiányzol, szóval, hazajössz vacsorára?

Bár Milwaukee-ban találtak egy házat.

Bő hatvan évig nem fi­zettek utána csatornadíjat, semmiféle adót, benőtte a repkény, és amikor a hivatal felszólításaira senki sem válaszolt – és nagyon zavarta már a településfejlesztési ter­veket –, kiküldtek oda egy Ratzenhoffer nevű, hónál is fe­hérebb bürokratát, egy málészájú agglegényt, aki az ajtóra szögezve apró táblát talált, rajta alig olvas­ható rövid szöveg:

Alaszkába men­tem;

és bár Milwaukee-ból el­jutni Alaszkába, majd haza­térni, manapság sem rövid idő, az üzenetből – minthogy történt mindez 1967-ben, egy évvel azelőtt, hogy a korábban már említett, Washington Postba tekert avokádómártás Great Green Woodsnál a földbe került –, bőven az aranyláz után, amikor a klondike-i gradáció már történelemmé ero­dált, amikor sokan már unták Jack Londont is, s inkább ifjúsági ponyvának gondolták, mintsem szépirodalomnak, szóval, Ratzenhoffer szá­mára, foghíjas műveltsége ellenére is világossá vált, hogy tök feles­leges további leveleket küldeni, hisz a címzett nemhogy kisvár­tatva nem jött vissza, de már nem is várható, hogy valaha vis­szatér.

Ratzenhoffer leszedte a táblácskát, mint perforált hirde­tést a hivatali aulában,

– „Singer varró- és Remington írógép el­adó” –,

gondo­san beillesztette a mappa hivatalos papírjai közé, mint bizo­nyító erejű dokumentumot, eltű­nődve végigsétált a Spring Streeten, a sarkon ivott egy Rolling Rockot, míg csöndesen örült, hogy ma ilyen kellemes feladatot kapott, s nem a sóhivatalban kell rohadni délután négyig, hátgerincferdüléssel és fitymaszűkülettel egy irgalmatlanul kemény és kényelmetlen széken. Aztán leült a megálló­ban, de kétszer is elengedte a buszt, s csak harmadjára szállt fel. Fél négyre ért a hivatalba, ahol épp csak annyi ideje maradt, hogy kitöltse a P26-os formanyomtatványt, és rá­üsse a valami okból különösen büdös, amúgy zöldszínű pecsétet:

„Bontási engedély rendben.”

Pár nappal később újra megjelent a háznál, hosszan toporgott a repkén­nyel benőtt kovácsoltvas kapu előtt, mintha az a kapu a dzsun­gel, a tropikus pokol, a Hadész bejárata volna. Esetleg egy téridőkapu.

Ratzenhoffer, szegény jó seggfej, nem is lépett át azon többé. Épp azért nem, mert megmagyarázhatatlan erő, mint va­lami fagyos mágnes vagy dele­jes ufó, úgy vonzotta oda, és ettől megijedt. A farkát is levágta volna, csak hogy bemehessen, s elnyelesse magát ott, mint Jónás a leviatán­nal; csak keretezhesse az ő hulláját is egy elha­gyott helyen, ahol soha senki nem látja viszont, csak keretezze, mint egy barokk gipszstukkó, a repkény.

Őrült erő lakozott ab­ban a milwaukee-i kapuban, a házban és az üzenetben, hát inkább a szem­közti ívóba ment, kávét kért, és bár két évtizede letett a dohányzásról, egy doboz Lucky Strike-ot is. Amint kihozták az előző napi zaccból főtt rotymalékot, elkeverte benne a kevés barnacukrot, feltépte a cigis dobozt és a nosz­talgia meg a reménytelenség elsöprő érzésével, a szemközti kapu kukac-cirádáit bámulva, rágyújtott.

Örömmel mondanám, hogy aztán a zárást kö­vetően mégis átlépett a repkény loggiai alatt, egyszerűen nem bírt azzal a zsírsavakkal telített, íztelen-szagtalan, ellustult vérével, s legyőzve mulyaságát, a baszatlanságból fakadó életuntságot nemkülönben, mégis erőt vett magán, és belépett azon a téridőportálon másnap, és soha többé nem látta senki, valóban jól esne ezt mondani, valójában viszont senki se tudja, mi az isten történt aznap. Miért nem ment munkába másnap? Hová tűnt? Merre járt aztán? Ki tudja? Ezek bizony jó kérdések.

Alaszkából, Fyttifyrytti mellől ma sincs gyorsvasút, nincs közvetlen járat, ott nem építi ki a Hyperloop csőhálózatát Elon Musk se. Öles vargabetűk nélkül is évekbe telhet visszaérni. Kitűzött, ám irreális célokat sem le­het csakúgy ki­hajítani. A nagyravágyás narkója sem száll ki belő­lünk egy szusszal – hacsak nem az utolsóval.

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

Kérj tőlünk hírlevelet!

---

még több elbeszélés

még több könyv

Keresés

Keresés