Szentfejsze | karácsonyi novella
Én döbbentem meg a leginkább, amikor kijött az a hajlott hátú emberke, azaz Feith bácsi, aki ugyanolyan piszkos, homályos, összekarcolt szemüveget viselt, amilyenek az ablakai voltak. Különösnek találtam, hogy kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Arra gondoltam: hullát rejteget a házban.
Kamaszkorom vége felé rájöttem, hogy a szomszéd telek roskatag házában is él valaki. Azért mentem át, mert az ereszig érő bozótban temérdek apró madár ugrált, és fotózni szerettem volna ott. A billegő kőlépcsők repedéseiből tyúkhúr habzott föl, a repkény a párkányokig nőtt. A ház lakatlannak tűnt, a tetőről lógott a cserép, ösvény se vezetett az ajtóhoz. Én döbbentem meg a leginkább, amikor kijött az a hajlott hátú emberke, azaz Feith bácsi, aki ugyanolyan piszkos, homályos, összekarcolt szemüveget viselt, amilyenek az ablakai voltak. Különösnek találtam, hogy kulcsra zárta maga mögött az ajtót.
Arra gondoltam: hullát rejteget a házban.
Jó, ha csak egyet. Feith bácsi legalább annyi bizalmatlansággal méricskélt engem, mint én őt, de amikor elmondtam, mi járatban vagyok, megkönnyebbült, és negyedórás székfoglalót rögtönzött az udvar madarairól. Többek kö-zött azt állította, hogy a haldokló diófában, ’68-ban még szalakóta fészkelt. Nahát, egy ornitológus, gondoltam; kérdeztem is, mióta foglalkozik madarakkal, ám Feith bácsi felháborodva közölte: ő csillagász, a gömbhalmazokat kutatja, nem pedig a madarakat! – és akkor olyan hosszú monológba bonyolódott, hogy úgy döntöttem: nem fotózok nála akkor sem, ha a diófa újraéled, és az alsó ág odújába visszatelepül a szalakóta.
Négy hónappal később ufó tűnt fel nálunk.
Feith bácsival szemközt Karcsi bácsi élt,
aki olyan felejthetetlen és sajátos gondossággal formálta a szavakat, hogy az már akcentusnak hatott. A Karcsit Kartsi-nak mondta, a kommunistát kommúúnistának; engem Csórikának hívott és úgy ejtette: Tsórikám. Az égi jelenséget tehát Karcsi bácsi fedezte fel. Rendkívül fényes csillagnak tűnt. Olyannyira, hogy második este már egész csoport állt a fordulóban. Karcsi bácsi elkérte a távcsövemet, megvizsgálta az égi tüneményt, végül megfellebbezhetetlen magabiztossággal kijelentette:
– Létra lóg róla, és ez egy
kommunista ufó.
Igen, Karcsi bácsi pontosan tudta, hogy április hetedikén érkezik a kakukk, vagyis néhány dologban igen tájékozott volt, ugyanakkor nem lehetett megingatni azt a hitét, hogy a kakukkból először vérengző héja fejlődik, majd végül hatalmas sas. Váltig állította azt is, hogy a vipera akkor harap a farkába, ha menekülnie kell, és csak azért teszi ezt, hogy úgy guruljon el a sűrűbe, akár a lejtőn egy biciklibelső. Amikor én ezt a tézist képtelen voltam tudományos tényként kezelni, Karcsi bácsi néhány hétig átnézett rajtam, s nem köszönt. Kétségtelen, akadt néhány téveszméje – ufókkal kapcsolatosan is.
Ám a fénycsoda valóban meggyőző volt, és ha ufó létezik, annak valóban olyan hirtelen kell eltűnnie, ahogy az a titokzatos csillag tűnt el minden este. Mégis óvatos maradtam, inkább az apámról rám maradt égtérképeket böngésztem, de nehezen igazodtam el a csillagképek között – és akkor eszembe ötlött Feith bácsi.
– A Szaturnusz konstellációja.
Rég volt ilyen, utoljára ’45-ben – mondta második találkozásunk alkalmával, és bár ezúttal indokolt lett volna, mégsem tartott kiselőadást, inkább gyorsan eloldalazott a házalakú romba. Ismét azt gondoltam: „Nem rejtegethet mást, csak hullát. Jó, ha csak egyet!”
De legalább az égi jelenség ügyét illetően megnyugodtam, már csak azon tépelődtem pár napig: megmondjam-e Karcsi bácsinak, hogy a fényizé nem ufó, s főként nem kommunista ufó, hanem konstelláció, amiből persze nem lóghat létra sem, mert felettébb anakronisztikus lenne, ha egy csészealjról cseresznyeszedő-létrán kellene a sztálinista földönkívülinek lekászálódni. Végül úgy döntöttem, felesleges belemenni egy újabb vitába.
Az ufó hamarosan felszívódott, nem beszélt róla senki, Karcsi bácsi a legkevésbé, mivel éppoly természetesnek találta a megjelenését, mint a látni vélt létrát, s amúgy is csak két dolog izgatta fel igazán: ha a kommunistákról beszélhetett, vagy ha késett a kakukk.
Jött az ősz, a tél, a dér, a csönd,
a kakukkok és az ufók messze jártak, unalmas és súlyos adventi napok után végül elérkezett a karácsony, amit egyedül töltöttem abban az évben. A fenyőfa nem haladta meg az egy métert sem, és csak két szelet húst sütöttem. Egyedüllétem nem szomorúvá, hanem büszkévé tett, és bár nem oszthattam meg senkivel, mégis idilli és meghitt, karácsonyi hangulat ereszkedett a házra; szenteste úgy havazott, akár az üveggömbben, éjfélkor felhúztam a redőnyt, kinyitottam az ablakot, és kezemben a borospohárral kinéztem.
A gyümölcsfák között elláttam Feith bácsi fészeréig.
A sötét, tollas, téli éj közepén, a kert alsó harmadánál fénycsík világított a fészer ajtaja alatt, és pufogás hallatszott a havazáson át. Kiballagtam a kertkapuhoz és megbizonyosodtam róla, hogy Feith bácsi szenteste fát hasogat. Visszamentem a lakásba, másik poharat kerestem, magamhoz vettem a bort is, és átruccantam hozzá. Ekkor találkoztunk harmadszor.
Kissé izzadt és elnyűtt volt,
de sokkal fesztelenebb, mint a nyáron. Elfogadta a bort, és amint korábban a gömbhalmazokról, ezúttal az életéről mesélt, hogy az anyja abban a házban szülte meg, ahonnan még sose ment el, illetve egyszer, akkor sem önszántából, a világháborúban jött el érte két komor hivatalnok, azt mondták, titkos ügynök, mert távcsővel az eget kémleli, látták ezt egyesek, és jelentették is, konkrétan Karcsi bácsi, ezért berakták a kocsiba, onnan marhavagonba került, végül kilökték egy stájerországi rámpára, de megszökött, és hazagyalogolt.
A következő szentestét népes társasággal ünnepeltem.
Vacsora után emelkedett hangulatban sztorizgattunk, én is elmeséltem Feith bácsinál tett látogatásaim történetét, ám néhányan azt mondták, ez inkább olyan, mintha írtam vagy olvastam volna. Túlzó és metaforikus, akár az Ágnes asszony balladája. Ezért ismét kinyitottam az ablakot: pont úgy havazott, mint egy évvel korábban, és Feith bácsi fészeréből – természetesen – ismét fénycsík világított, és megint jól hallatszott a fejszezuhogás. Én és a Tafy nevezetű barát, csak mi ketten, átmentünk, bort vittünk és bejglit, Feith bácsi kissé mogorvább volt, mint az előző év, vagyis ’91 karácsonyán, és csak annyit mondott, hogy tévedett, mert nem ’68-ban, hanem ’70-ben költött utoljára szalakóta, egyébként pedig 1945 szentestéje óta aprítja a fát.
Fotó: Centauri
Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több történet
még több karácsony
” felettébb anakronisztikus lenne, ha egy csészealjról cseresznyeszedő-létrán kellene a sztálinista földönkívülinek lekászálódni.” Rég nevettem ilyen jót, micsoda történet , mindig vonzottak a titokzatos házikók, benne azok az emberek akik soha nem hagyták el a szülőhelyük- mégis megéltek mindent. Nekem ilyen volt a faluban Margit Néni, aki egész életében gondozta a fogyatékos lányát, 93 évesen egyszer azt mondta nekem ” én nem halhatok meg akkor mi lesz a lányommal?(itt a nevét mondta). Templomszolga és temető gondnok volt, este felé pedig a piros szélfútta arcával elballagott a kocsmába a lányáért. Végtelen türelemmel s békében élt a háza a templom , a kocsma és a temető között, sosem zavarta a falubeliek szóbeszéde a gyerekéről. Amikor megláttam mindig úgy éreztem Ő örökkön lesz, oda tartozik abba térbe, ahova született, s ha haza megyek Őt biztosan látom az ablakból a gyér fényben , mint Te a Szenteste fát hasogató hősöd. Olvastam volna még tovább is.
Gyönyörűek a képek- ezt lehagytam, inspirálóak, annyi mindent előhoznak, amiről azt hittem már nem is tudom.
De jó volt újraolvasni, nagyon szeretem! ☺️🌲❄️❄️❄️