Búcsú a fenyvesektől | Klímaváltozás és erdő - Cenweb

Búcsú a fenyvesektől | Klímaváltozás és erdő

Ezt a cikket a régi Cenwebről költöztettem ide. Változatlan formában közlöm, hogy megmaradjon annak dokumentálásaként, hogyan változtatja meg a tájat a globális felmelegedés a közvetlen közelünkben. A hely, ahol élek (2023.10.12.) lassan, de biztosan elveszíti hajdani formáját. Egészen másként néz már ki, még az idevezető út is.

Lassan már csak a birtok a régi, pontosabban: már csak a birtok lesz egyre gazdagabb és zöldebb, a környék megindult a lejtőn, holott ez még mindig egy kivételesen gazdag és szép vidék. Muszáj azonban azzal számolni, hogy a globális felmelegedés (ha tetszik globális felelőtlenség) és a kistérségi hülyeség (erről többek között ITT) együttesen olyan tájalakító erő, amivel szemben védtelenek vagyunk.

Hamarosan videóban is bemutatom a csodafenyvest, ami ezen az őszön (2023.) még szinte érintetlenül áll. De mielőtt erre sort kerítenék, ismerjetek meg három erdőt és három sorsot, méghozzá úgy, ahogyan azt annak idején megírtam.

BÚCSÚ A FENYVESEKTŐL

2019.11.10.

Sajnos igazam lett. Sajnos megint aktuális ez a poszt – aktuálisabb, mint bármikor.

2018.06.

Nemrégiben mutattam két fotót arról, hogy egy komplett fenyves tűnt el a szemközti domboldalból, így sok ezer fával és madárral kevesebbet látok tavasz óta – megváltozott a kilátás, s nem előnyére. Most azért írok erről részletesebben, hogy minden esetben, amikor levágott erdőt látunk,

igyekezzünk megőrizni a hidegvérünket,

s bármennyire is fájó minden egyes fa eltűnése – főként abban a fakitermelési dühben, amit az utóbbi években tapasztalatunk és amiről a sajtó is rendszeresen cikkezik – tartsuk fent magunkban továbbra is a mérlegelés képességét.
Az erdőt, a vadont kedvelő és védő embert érzékenyen érinti minden egyes fasor, erdőrészlet elvesztése, de mielőtt dühbe gurulnánk, mindig mérlegeljünk.

Sok fotót láthattatok az udvaromról, a panorámáról az utóbbi években, így aztán talán könnyű elképzelni, milyen rosszul érint, ha nem egy távoli favágásról van szó, hanem arról, hogy egy fakitermelés hatására megváltozik az a környezet, amelybe az udvarom illeszkedik. A panoráma nem tulajdon – mégis annak érzi az ember. Részint joggal. Nem véletlenül létezik olyan is, mint tájvédelem. A szemközti fenyves fontos, meghatározó eleme volt a kilátásnak, főként télen, amikor az egyetlen örökzöld foltként díszítette a tájat.

Két éve még nem láttam tarvágást sehol. A saját fáim sem takarták el a kilátást, de ez hamarosan változik. A fáim megnőnek, és már nem látni majd olyan messzire, de ez nem is baj már, hisz nem lehetek biztos abban, hogy 10 év múlva a patak túloldalán lesznek-e még erdők 🙁

Ez a kép egy közeli fenyves szélében készült. Ez az erdő áll még, de már haldoklik. Lábon száradnak el a fák, és akár puszta kézzel is kidönthetők – de még mindig ez az egyik legjobb gombaszedő hely, míg végleg ki nem szárad vagy utol nem éri ezt az erdőt is tarvágás. | Fotó: Centauri

A környékbeli fenyvesekben csapadékos őszökön szó szerint lépni sem lehet a rengeteg gombától. | Fotó: Centauri

De ennél többről van szó. A lucfenyvesek a legjobb gombatermőhelyek errefelé, abban tenyészik nagy tömegben a legnagyobb kedvencem, a lila pereszke, és jó pár olyan madárfaj akad, mely a fenyvesekhez kötődik. Ahogy ezt most leírom, már elszorul a torkom. Évekig dicsekedtem azzal, hogy nálam háznál van egész évben a búbos cinege. Ez így volt kereken 20 évig! Idén már nincs itt. Eltűnt.

Kereken 20 évig a mindennapok része volt ez a kis madár, a búbos cinege. Folyton behallatszott jellegzetes “berregése” a házba. Március óta egyszer sem hallottam. | Fotó: Centauri, 2017

Az a gyönyörű fenyves

adott otthont a királykáknak, a fenyvescinegéknek, de olyan fajok számára is fontos volt, melyek csak remek fészekhelyet találtak ott. Rengeteg szajkó fészkelt ott, és ott nevelte a fiókáit a karvaly is. A legszebb emlékem erről a fenyvesről, hogy az egyik évben keresztcsőrűek is szép számmal költöttek benne. A keresztcsőrű az Alpok (és általában a magashegyvidéki fenyvesek) tipikus madara, amely nálunk csak igen kicsi számban, szórványosan költ, főként az Alpokalján. Ám én messze vagyok az Alpoktól, ez már itt egyáltalán nem szubalpin vidék, mégis volt egy év, amikor a szemközti fenyvesből egész nyáron, minden délelőtt 10 óra felé, 30-40 keresztcsőrű jött az itatóra, s egy pár nálam is költött, a legmagasabb fenyőmön.

A nagy fenyősorom kaszálás után – újabban aggódva figyelek, akárhányszor rájuk nézek (Fotó: Centauri)

Esztétikai szempontból pedig ez a fenyves adott egy vigasztalóan zord, vad északi vonást a tájnak – ami nekem, mint Jack London és a magas Észak hithű rajongójának – nem egyszerűen fontos volt, hanem bizonyos szempontból életbevágó. Ránézni arra a fenyvesre olyan volt, mintha egy óriási zöld akkumulátorra kapcsolódnék rá, mely a látványával tölt fel – tölt el nyugalommal és reménnyel.
Mindezek fényében nem kell magyarázni, mit éreztem, amikor ősszel megszólalt a szemközti domboldalban az első láncfűrész.

2017 április – még ott van | Fotó: Centauri

Eleinte csak nyugtalanság volt bennem, hisz a kitermelésből szinte semmi sem látszott – azt reméltem, csak tisztítás zajlik. Aztán egyre hangosabban, egyre több géppel zajlott a munka, és pár nap után megjelent az első seb a domboldalban. Távcsővel figyeltem, hogyan dőlnek ki a fák egyre másra. Siralmas volt. Újra északra vágytam, Alaszkába, ahol mindennek sokkal kisebb az esélye. De ott sem nulla. Végül egyértelművé vált, hogy búcsút inthetek az egész fenyvesnek – ez bizony tarvágás lesz.

Ilyenkor szeretnék mérhetetlenül gazdag lenni – hogy felvásárolhassam az erdőket és mocsarakat.
A bő 2 hónapig tartó kitermelés végén átkeltem a területemet határoló patakon és tettem egy kört a szemközti domboldalban. Beszéltem is ott egy emberrel, akitől megtudtam, hogy a fát Ausztriába viszik egy hőerőműbe. Gondolhatnánk: az osztráknak van esze, nem a sajátját vágja ki, inkább máshonnan megveszi – és amennyire tudom, ebben van is igazság, de a dolog sajnos nem ennyire egyszerű.

A szemközti oldalból nézve az én udvarom örökzöld – és ameddig rajtam múlik, az is marad (Fotó: Centauri)

A lucfenyő (a klasszikus „karácsonyfa”) a nyirkos, hűvös éghajlaton honos, így aztán Magyarországon csak a nyugati határvidék kisebb fenyvesei tekinthetők őshonosnak, az ország többi fenyvesét telepítésnek köszönhetjük. A lucosok intenzív telepítése Trianon után indult el, amikor az ország elvesztette a hegyvidéki fenyveseit – márpedig a fenyő fontos alapanyag. Sok olyan vidék volt, ahol a fenyvesek szépen fejlődtek, többek között errefelé is.

Csakhogy az utóbbi évtizedekben betett nekünk a klímaváltozás. Íme egy eset, amikor a felmelegedés közvetlenül érint minket.

Konkrétan engem is. Főként a 90-es évektől gyakorivá váltak az extrém aszályok és hőhullámok, amit a luc nehezen visel. A fáknál is az a helyzet, mint az állatoknál: ha legyengülnek, ha kevésbé virulensek, könnyebben támadják meg őket betegségek. A luc esetében a legyengült állományokat elsősorban a szú és a gyökérzet gombásodása támadta meg. A szemközti fenyves – az „én fenyvesem” – egészséges volt még, de a környék fenyveseiben mindenütt mutatkoznak a jelek: százával száradnak el lábon, és dőlnek halomra (ha időm engedi, megyek egy kört ezekben a fenyvesekben, hogy megmutassam ezt a pusztulást). Ezért a fenyvesek kitermelése szinte már mindenütt napirenden van.

Valaha ez is fenyő volt. Ma már nem kell “egyéni baromság” ahhoz, hogy eltűnjön egy fenyves – elég a kollektív hülyeség: a klímaváltozás elintéz már mindent (Fotó: Centauri)

Nemrégiben írtam arról is – örvendezve –, hogy az utolsó európai őserdőben, a lengyel Białowieża-erdőben végre abbahagyták a fák kitermelését, de már ott is megjegyeztem, hogy a helyzet koránt sem annyira egyértelmű, mint ahogy azt az erdővédők egy része látni szeretné vagy láttatni akarja.

Az őshonos fenyveseket is utoléri a végzet, a lengyeleknél is a fenyvesek megbetegedéséhez vezet a talajvízszint csökkenése, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a fertőzés megállításának egyetlen esélye, ha a fertőzött erdőket letermelik.

Továbbá tudni kell azt is – és bármennyire is fájdalmas, tudomásul kell venni –, hogy ezek a letermelések általában nem hoznak hasznot, még akkor sem, ha hőerőmüknek adják el, a fenyő ugyanis csak egészséges állapotában és egy bizonyos kor fölött ad igazán értékes faanyagot. Könnyű belátni, ha egyszer azokon a területeken, ahol a luc őshonos, ott is ezer és ezer hektár betegszik meg, akkor mennyire nincs jövője nálunk. (Ez a jelenség egyébként nemcsak a lucfenyőt érinti, hanem a fekete fenyőt is ).

Ennek a tavalyi képnek az “érzés” munkacímet adtam – valóban, egészen varázslatos érzést ad egy fenyves, de még egy fenyősor is. A kérdés csak az: meddig?

Apró kitérő: sok fényképen láthattátok, hogy a házamat is hatalmas lucfenyők veszik körbe, az egyik a környék legmagasabb fája, kilométerekről is látni, most kb. 27-28 m magas! (Ezen fészkelt annak idején a keresztcsőrű.) Az út túloldalán, a telekszomszédomnál 10 éve még több fenyő állt, legalább 30-40, ám közülük ma már csak 3-4 van meg. Ott is megjelentek a betegségek, egyik napról a másikra kellett őket kivágni. Én eddig megúsztam, de egyáltalán nem lehetek biztos abban, hogy egyszer nem arra lépek ki az ajtómon, hogy megbetegedtek az én szeretett, hatalmas fenyőim is.

És akkor nem lesz mit tenni. Eltűnik az árnyék, eltűnik a hatalmas fenyők suhogása, eltűnnek a hatalmas törzsek, melyek között most még függőágy vár, és jó ideig úgy érzem majd, hogy az udvar sívó pusztaság.

Íme, a 20 évig csodált fenyves hűlt helye – a kép felső szélén pedig az én udvarom, az én fenyőim. Az utolsó örökzöld szigetek egyike? (Fotó: Centauri)

Többek között ezért is van bennem „faültetési-düh”. Hogy valamelyest javítsak a nem igazán rózsás jövőn. Vadul ültetem a fenyőket is. A fentiek után indokolatlan, hogy lucokat is, nem is tudom ezt védeni. Ez inkább dac és valamiféle halvány remény. Ám épp a klímaváltozás miatt sokféle fát ületetek, és sokféle fenyőt, abban a reményben, hogy lesznek köztük olyanok, melyek bírják majd a hektikus időjárást, az időnként beköszöntő hőhullámokat és drasztikus száraz időszakokat is.

Ha a szemközti irtásra nézek, dühös vagyok persze. De nem azokra, akik kivágták. Még az erdő tulajdonosára sem. Sokkal általános düh ez: miért kellett tönkretenni a légkört?
Miért kellett ilyen drasztikus és ostoba módon megbolygatni azt a nagy egészet, amelytől ember és fenyő is függ. Minden, ami él; minden, amit az ablakból is látok; minden rész és minden részlet. A jelen minden órája és a jövő beláthatatlanul hosszú ideje is.

Fenyőerdő “másképp”. Ez lett belőle. Biomassza. Fűtőanyag. Mehet az erőműbe, elég majd pár óra alatt, fűt majd pár óráig – de ez a kalória sehol sincs ahhoz az életerőhöz képest, ami lábon még benne volt, és amely kilóméterekről is életkedvet és biztonságot sugárzott.