Így manipulálnak olajtársaságok a klímaváltozás ügyében

Így manipulálnak az olajtársaságok a klímaváltozás ügyében

Újra és újra szárnyra kap a hír, miszerint az amerikai ExxonMobile, a világ legnagyobb árbevételű energiavállalata már a ’70-es években pontos modelleket és jóslatokat készített a klímaváltozásról, és arról, hogy mekkora szerepe van ebben az olaj elégetésének. Tudták jól, hogy nagyon nagy. A modellek birtokában aztán a fejesek összeültek, hogy kitalálják, hogyan lehetne mégiscsak zavartalanul folytani az olajkitermelést anélkül, hogy az nagyobb közfelháborodásba ütközne, esetleg csökkenne a fogyasztás. A feladatot odaadták a PR-osztálynak, ők pedig megoldották.

Így született meg a klímaszkepticizmus hatalmas óriásplakátok és vehemens újsághirdetések segítségével.

Persze, nem volt ez mindig így. A hőskorban még büszkeséggel töltötte el az Exxont (akkor még Humble) az, amit később tagadni kényszerült. Az egyik legördögibb reklámja az az 1962-es újsághirdetés, amelyen jeges táj látható, alatta pedig a felirat:

„A Humble minden nap elegendő energiát biztosít hétmillió tonna gleccser megolvasztásához!“

Alatta egy kis magyarázattal is szolgálnak: „Ez az óriási gleccser évszázadokon keresztül nem olvadt el. A Humble által biztosított petróleumenergia hővé alakítva azonban másodpercenként nyolcvan tonnás ütemben olvasztja meg“. Döbbenet, de legalább őszinte. Aztán az események felgyorsultak, és eluralták az újságokat az olyan szlogenek, minthogy „Ezeket hazudják a gyerekeinknek“ (mármint, hogy nincs jövőjük a klímaváltozás miatt), majd egyre cinikusabb hangvétellel: „Ki mondta, hogy a Föld melegszik, a Csodacsibe?“, „A világvége elmarad“. (A Csodacsibe című népmesében egy kiscsirke tömeghisztériát generál azt kiáltozva, hogy leszakad az ég.)

A hirdetésekben a következő módszerekkel igyekeztek aláásni a klímaváltozás, a globális felmelegedés tényszerűségét:

teóriának bélyegezték az erről szóló tudományos következtetéseket, hangsúlyozták a jóslatok bizonytalanságát és felerősítették a gazdaság jövőjét érintő félelmeket.

Azután végül, amikor már

nem lehetett tagadni a klímaváltozást,

a felelősséget az egyénre hárították. 2004 körül a BP olajtársaság bevezette a szénlábnyom fogalmát arra buzdítva az embereket, hogy tudják meg, az övék mekkora. A ma legelterjedtebb retorikai fogások közé tartozik a zöldre festés, amikor környezetbarátnak próbálnak beállítani valamit, ami nem az (ld. LNG), annak sugalmazása, hogy az olajcég a zöld átmenet mellett áll, és valójában a megoldásnak, nem pedig a problémának a része.

Érdekes megfigyelni azt is, hogy az Exxon hogyan reagált a támadásokra, miután a botrány első, 2015-ös kirobbanásakor életre kelt az ExxonKnew, vagyis AzExxonTudta hashtag a neten és a tüntetők tábláin egyaránt. Szenteltek ennek egy oldalt a céges oldal fenntarthatóság/környezetvédelem szekciójában, és felvették a nárcisztikus áldozatpózt:

aktivistacsoportok összehangolt lejáratókampányt folytatnak a cég ellen többek között hibás tanulmányokkal, a Rockefellerek és Soros György támogatásával.

Nem sikerült valami eredetire ez a közlemény, dehát hol vannak már azok a szakemberek, akiknek a klímaszkepticizmust köszönhetjük? Néhány tekintélyes sajtóorgánum, például a Forbes is beállt egyébként az Exxon mögé, hogy megpróbálja elkenni a nyilvánvalót és elvitassa a cég felelősségét. Amit egyre kevésbé lehet, miután már ott tartunk, hogy amerikai államok is perlik a vállalatot a közvélemény megtévesztése miatt.

Egyre több bizonyíték kerül elő arról, hogy a klímaszkepticizmus valójában nem tudományos megállapításokon, és nem tudományos szkepticizmuson, hanem reklámszlogeneken és a tudományba vetett bizalom megingatásán alapul.

Erről szól az a nyáron megjelent cikk is, amely egy bizonyos E Bruce Harrison PR-szakembert jelöl meg bűnbakként, mint a „nincs bizonyíték a klímaváltozásra“ mantra elterjesztőjét. De ekkor már 1992-t írunk, a közvéleményt már legalább harminc éven keresztül formálták a maguk képére azok a cégek, amelyeknek ez érdekükben állt.

Elvárható lett volna az Exxontól

az a minimum, hogy legalább cinikus ne legyen. Legalább ekkorát ne hazudjon. Elvárható lett volna az államtól a szigorúbb kontroll a reklámok és a cégek felett. A maximum pedig az lett volna, hogy a kutatási eredményeknek megfelelően csökkentsék az olajkitermelést és az olajcégek egyéb cégekkel és politikusokkal együtt azon dolgozzanak, hogy mérsékeljék a károkat. De az ilyesmit már megfogalmazni is egészen a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik. Hiszen mind a mai napig hiába várjuk.

Hatvan év alatt szinte semmi nem változott a cégek és döntéshozók hozzáállásában, legfeljebb a mantrák.

Ha a mai többlettudással, technológiával, a múlt piszkos kis titkainak tudásával, az évente megújuló melegrekordok mellett kellene dönteni arról, hogy megtévesztik-e a közvéleményt vagy a károk mérséklésén dolgoznak, ugyanaz a döntés születne, mint ötven éve. Ugyanez a döntés születik nap mint nap az LNG hájpolásával, a bányák szemrebbenés nélküli újranyitásával, magukat aktivistának valló, valójában az ügy ellen dolgozó klímaaktivisták segítségével, és minden egyes újabb, környezetszennyező alibi-klímakonferenciával.

Ma is ugyanúgy a tagadás, a nyerészkedés meg a mellébeszélés uralkodik, mint hatvan éve. Nem sikerül elmozdulni, ez a feladat túl nehéz az emberiségnek. Nem sikerül megoldani, hogy olyanok kerüljenek döntési pozícióba, akik nem csak az orrukig látnak. Akik le tudnak mondani valamennyi pénzről más javakért cserébe. Akik aktívan keresik az új utakat. Rendszerhiba ez a természetben vagy pontosan kiszámított dinamika? Talán az az ember alapbeállítása, hogy a saját gyarló rendszereinek és működésmódjainak essen áldozatul.

Fotó forrása: Pixabay

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

Kérj tőlünk hírlevelet!