Hogyan írjunk regényt? Ezek a legfontosabb tanácsok

Hogyan írjunk regényt? Ezek a legfontosabb tanácsok

---

Előfordult már, hogy kezdő írók mentora lettem – mondhatom, ez legalább annyira izgalmas volt, mint írni. Elsősorban kezdő íróknak hozom ide John Braine kis kézikönyvének elejét, hátha valakinek épp ezen a nyáron van kedve kipróbálni a regényírást.

A legfontosabb tanácsok

az alábbi részletekben is ott vannak. Különösen azokat érdemes megfogadni, melyek a legkevésbé romantikusak; melyek szinte bántóan földhözragadtak; melyek a fegyelem, a tervezés fontosságát emelik ki. A regényírás nem sétagalopp, de talán épp ez a jó benne.

Ha szeretjük, még örülhetünk is: kénytelenek vagyunk huzamos időt eltölteni olyasmiben, amit szeretünk. Ennél nagyobb gondunk sose legyen!

John Braine szövegét megjegyzeteltem (sárgával), így rögtön két író tanácsait, véleményét és kritikáit használhatjátok. 

---

JOHN BRAIN: ELŐSZÓ

Ez a könyv gyakorlati célú kézikönyv, ismerkedés műhelyemmel.

(Bármi, ami regényírásról szól, nem tud más lenni, mint “gyakorlati célú”; hosszú prózát írni semmivel sem kevésbé gyakorlatias munka, mint elkészíteni egy asztalt vagy felhúzni egy falat. A jó regény keletkezése ismeri a misztériumot is, de a “regény gyakorlata” nélkül a misztérium sem jöhet létre.)

A műhely rendetlen – városszéli, düledező fakalyibának képzelem el, rozoga gépekkel van felszerelve –, a munka mégis itt folyik, és határidőre

(ez az, aminek tartása nálam is állandó gond!)

elkészül. A szabályok, amelyeket leírok, tapasztalati szabályok, inkább durva útmutatóknak, mint pontos utasításnak szánom őket. Első regényem megírásáig nem fogalmazódtak meg bennem; írás közben botlottam beléjük.

Hallottam egy történetet

egy újdonsült kapitányról, akit a leköszönőkapitány végigvezet a hajóján, lepecsételt borítékot ad át neki azzal, hogy tegye el biztos helyre. A borítékban olyan információ található, amely borzalmas szerencsétlenségtől fogja megóvni őt. Nem figyelmeztetheti előre a szerencsétlenség természetéről, ám amikor az bekövetkezik, az új kapitány fel fogja ismerni, és akkor, de csakis akkor szabad felbontania a borítékot. Az új kapitány jó ideig derekasan ellenáll, de aztán nem tud úrrá lenni kíváncsiságán, és felbontja a borítékot. Egy papírlapot talál benne ezzel az útmutatással:

AZ ORR ELÖL, A TAT HÁTUL VAN.

Az én szabályaim ugyanilyen természetűek. Én mindig felnyitom a borítékot, és – hogy folytassam a párhuzamot, ameddig csak lehet – mindig megmenekülök a szerencsétlenségtől, amit a visszautasítás jelentene. Nem garantálom, hogy ha szabályaimat követik, bestsellert fognak írni, remekművet pedig még kevésbé. (Mellesleg ne feledjék, hogy bár nem minden bestseller remekmű, minden remekmű bestseller.)

(Ez speciel nem igaz, de azért folytassuk!)

De biztosra veszem, ha a szükséges képességek birtokában vannak és szabályaimat betartják, olyan regényt írnak, amit elfogadnak kiadásra.

(Angolszász nyelvterületen talán, Magyarországon nem feltétlenül, épp ezért egy jó íráskurzusnak abban is segítenie kell a kezdő írót, hogy miként indítsa el magát a publikálás útján – amely esetenként rögösebb lehet egy nagyregény megírásának útjánál is.)

Hogy tudnak-e kiadható regényt írni, arról sajnos csak egy módon győződhetnek meg, úgy, hogy megírják.

(EZ AZ EGYIK LEGFONTOSABB!)

Vagy megvan ez a tehetségük, vagy nincs. Elsajátíthatják a jó stílust, alapos ismereteket szerezhetnek az emberi természetről és – ami ugyanilyen fontos – az anyagi világról. Még azt is elérhetik, hogy a cselekmény kiötlése semmiféle gondot ne okozzon. De ha nem tudják elejétől végéig kezükben tartani az elbeszélés egészét, akkor nincs mit tenni.
Intelligencia, műveltség és kemény munka nem segít.

(Nem segít, de számít! Viszont csak akkor derülhet ki, hogy mennyit, ha valóban megírunk legalább egy regényt – lásd fentebb!)

Nagy igazságtalanság ez,

de maga az élet is igazságtalan; Excaliburt, a kardot, nem az ezer csatában megedzett vitéz lovag rántja ki a kőből, hanem a cingár apród. Nem egy hivatásos tollforgatót ismerek, aki elég olvasott ahhoz, hogy én írástudatlannak tűnjek mellette, és elég intelligens, hogy féleszűnek érezzem magam. Mégis, amikor megpróbálkoztak a regénnyel, az eredmény nem volt ugyan minden erény híján, de lényegében élettelen maradt; lehetett értékes önéletrajz, szociológia vagy filozófia, de egyik sem állt meg a lábán mint regény, mint olyan történet, amelynek olvasása élvezetet nyújt. Hozzátehetném, hogy óriási örömömre szolgál, amikor egy okos tollforgató regénynek szánt munkáját szemügyre veszem, és rájövök, hogy az nem regény. Az örömöt csak fokozza, ha a tollforgató kritikus. Mindez igen fontos.

Az embernek fogalma sincs, tud-e kiadható regényt írni, amíg meg nem írja:

de azt igenis tudja, birtokában van e a szükséges képességeknek.

(Nem egészen, és vegyük észre az itt keletkező önellentmondást is. Itt Braine nem következetes. Az imént mondta, hogy míg meg nem írjuk a regényt, nem tudhatjuk, képesek vagyunk-e rá. Itt meg azt állítja, tudhatjuk, megvan-e bennünk minden, ami egy regényhez szükséges. Nem, nem tudhatjuk. Főként nagyon fiatal, 16-20 éves szerzők nem tudhatják, sőt azok sem, akik az első kéziratokat, az első fejezeteket olvassák. Ha a saját 18 évesen papírra vetett írásaimat nézem, és felteszem a kérdést: ennek a fiatalembernek van-e tehetsége, lehetősége arra, hogy íróvá váljon, leginkább azt mondanám: nem hiszem. Talán. Esetleg. Mégis író lettem. Írni kell, és kevés sem elég. Csak egy bizonyos mennyiség fölött dőlnek el az alapvető kérdések.) 

Ösztönei mindig elárulják,

márpedig az ösztönök sosem tévednek.

(Ó, már hogyne tévednének! S még ha csak ritkán, de nem. Sok olyan embert ismerünk, akiket ösztöneik tévedésben tartanak egy egész életen át. S hány olyan kortárs szerző él közöttünk, akik abban a hitben élnek: a világirodalom szerzői ők; s ezek gyakorta micsoda tévhitek! A középszer épp nagyon is szeret tévedni a saját tehetségét és lehetőségeit illetően, szóval, jobb, ha erre nem hagyatkozunk.)

Nem szabad bedőlni annak a tévhitnek, hogy regényt csak a nagyon műveltek és nagyon intelligensek vagy a gyors kezű és nagy teljesítményű, proli napszámosírók írhatnak, akiknek a regényírás éppen olyan munka, mint bármi más. Semmi sem hat bénítóbban, mint ha az ember az akar lenni, ami természettől nem lehet.

Mielőtt és mialatt első regényüket írják, az a legfontosabb, hogy szívósak legyenek, tartsanak ki. Nem elég fölismerni a hivatásukat.

(Abszolút! Kezdő regényírónak ennél többet első körben talán nem is érdemes tudnia. Ezt viszont bele kell égetni az agyba, a lélekbe izzó moxával, hogy a legkisebb megingásra is ez villanjon be!)

Ha nincsenek világos elképzeléseik

róla, ha tehetségüket nem a megfelelő módon használják, akkor lehet, hogy semmit sem érnek el. „Mondják, a tehetség előbb-utóbb kitör.” Én ebben sosem hittem.

(Én sem! Egyetértek John! Ez baromság. Nem kő-szorosan tartozik a tárgyhoz, de ez is egy divatos, modern, posztmodern baromság, ami egyébként annak palástolására szolgál, hogy gyakran brutális tehetségeket tesznek taccsra, nyomnak el örökre. Olyan társadalmak és elitek oltári nagy hazugsága ez – olyan pofátlanság egyébként, amitől előkerül nálam a sufni szívlapátja – amely gátlástalanul nyom el bárkit, ha az érdeke úgy kívánja, és ha kell, évtizedekre is képes berendezkedni kontraszelekcióra.) 

Ha egy potenciális nehézsúlyú bajnok elveszti a fél karját, akkor sosem lesz belőle ökölvívó. És ha az író már fiatalon irányt téveszt, akkor sosem lesz belőle író.” Ha máshol nem is, a The Queen of a Distant Country, a Messzi ország királynője hőse legalább itt szívemből beszél.

Nincs nagyobb boldogság a világon, mint hivatásunknak megfelelni, még akkor is, ha az anyagi haszon minimális.

(Jessz! – de azért nem kellene csontra szívatni az elhivatott írókat, főként nem a pályakezdőket; nálunk ez is divatos nézet: az író szenvedjen csak, a legjobb, ha éhezik, hisz abból a fájdalomból és kínból alkot. Még komoly kritikus is az arcomba tolta ezt; nincs ennél nagyobb faszság. Kedves kezdő szerző! Ha úgy hozza a sors, nélkülözz is, de sose fogadd el, hogy ez így van rendjén!)

Nincs nagyobb keserűség,

mint rádöbbenni, hogy elhivatottságunk szertefoszlott, még akkor is, ha anyagilag sikeresek vagyunk. És ha az élet kevés vigaszdíjat tartogat: ha íróként kudarcot vallunk, még nem biztos, hogy valami másban sikeresek leszünk.

(Ezért jó, ha máshoz is értünk. Írói létünknek is hasznára válhat! Nem csak egzisztenciálisan, hanem szellemileg is. Legalább egy időre álljatok munkásnak, ismerjétek meg, milyen a három műszak! Dolgozzatok napszámosként, álljatok mentősnek, bárminek, ami nem írás, nem kényelmes, ami fényévekre van az írástól. Ha lehet, ne úgy, mint egynémely féleszű újságíró és balfék politikus; ne pár napról legyen szó, hanem fél évről vagy pár évről is akár. Amikor visszaültök majd az asztalhoz, egyrészt jobban – sokkal jobban – fogjátok ismerni a világot. Emberségesen bántok majd az irodalommal is, nem úgy, mint azok a szerzők, akik soha egy pillanatra sem hagyták el a bölcsész katedrákat; nem mellesleg minden este, amikor leültök írni, arra gondolhattok majd (ha esetleg sanyarú helyzetben volnátok): ez még mindig mennyivel kényelmesebb munka, mint acélt fröccsenteni éjszakai műszakban.)

 A regény a legképlékenyebb irodalmi forma.

Angliában a terjedelem alsó határa negyvenezer szó, az általában elfogadott maximum pedig százötvenezer szó.

(Számunkra megdöbbentő, hogy van ilyen – Magyarországon ismeretlenek az efféle elvárások.)

A technikát, a tárgyat vagy az írói szándékot nem korlátozza semmi. A kísérletezésnek nincsen akadálya, semmi sem tabu, a regényíró ideológiailag annyira elkötelezett lehet, amennyire csak akar.

(Az is sokszor, meg is látszik, és általában cseppet sem válik a regény javára. Ma már az sem igaz, hogy nincs tabu. Rohadtul nem mindegy, melyik ideológiának elkötelezett az író. Nem részletezem. Tudjuk mindannyian, hová kell tartozni ahhoz, hogy a szerző hamar elismert legyen, hogy kesztyűs kézzel bánjanak vele vagy a sajtó is kedvelje. Magára valamit is adó író azonban nem felel meg semmiféle ideológia elvárásnak. Ha megteszi, lelke rajta – az utókor szánni fogja és kiröhögi. Ez lesz a jogos jussa. Kezdő szerzőnek semmiképp sem javallanám ideológiailag elkötelezett regény megírását; azért sem, mert akkor még hat kurzus kellene ahhoz, hogy legalább halvány esélye maradjon annak, hogy az első mű nem egy didaktikus, propagandaszagú “mű” lesz.)   

Elsősorban azért van így,

mert, bár az első regények általában nem adhatók el nagy példányszámban, az előállítás költsége is alacsony. A kiadó ráfordítása többnyire megtérül, és mivel a közönség ízlését előre megjósolni nem lehet, a legvalószínűtlenebb vállalkozásból is jelentős haszonhoz juthat.

(Ez csak az angolszász piacon igaz. Sajnos.)

Egy elnagyolt, döcögő első regényt néha változatlan formában közreadnak, mert átírás közben esetleg nemcsak a hibák, hanem az erények is kihullanának. A kiadó azonban teljesen át is dolgozhatja – néhány esetben valósággal újraírja a könyvet. Az Egyesült Államokban ez gyakrabban előfordul, mint Angliában. Meggyőződésem, hogy mindkét szélsőség elkerülhető, minden első regény megfelelhet a legszigorúbb szakmai követelményeknek, és változtatás nélkül nyomdába küldhető lehet.

(Természetesen csak a minden kéziratba beszivárgó számos apró hiba eltávolítása után.)

Nemcsak arról van szó, hogy elfogadják-e a kéziratot kiadásra – bár hangsúlyoznom kell, hogy egy technikailag jó munkát valószínűleg elfogadnak.

(Én meg hangsúlyozom, hogy nálunk egyáltalán nem biztos.)

A jövőt is figyelembe kell venni. Aligha akarják egy olyan regényen látni a nevüket, amelyről tudják, hogy jobban is megírhatták volna. És annak sem örül senki, ha érzi, nem az övé már a mű, mert a kiadó javaslatára teljesen átdolgozta. Érthető módon mindenki arról álmodozik, hogy első könyve sikeres lesz, mint az én regényem, a Hely a tetőn.

Nem szabad üzleti találgatásokba bocsátkozniuk, ne is puhatolózzanak, mit szeret a közönség. Időpazarlás.

(Szent igaz!)

Legfeljebb annyi állapítható meg, hogy a közönség a jó történetet szereti. Csak ennyi; a tárgy vagy a korszak teljesen közömbös. Hozzátehetem, hogy gondolni sem szabad arra, vajon készül-e majd film a könyvből. Ha sikere lesz, a filmkészítés joga szinte biztosan elkel. Amikor egy regény filmjogát megveszik, nem történetet vesznek a filmhez, hanem egy meghatározott közönséget. Az írónak azonban úgy kell írnia, hogy magának teljék benne kedve, a világot pedig teljesen őszintén kell ábrázolnia, olyannak, amilyennek látja.

Persze, csodálatos érzés sikeres regényt írni.

Ne hagyják félrevezetni magukat: a siker nem üres csigahéj, hanem minden falatja édes és zamatos. A pénzen kívül azt az elégtételt is nyújtja, hogy az író neve jelent valamit, egyszerre csak keresni kezdik, és a sajtó is felfedezi.

De hosszú távon egyedül a munka számít,

és az időszak, amíg irodalmi hírességként szerepelünk, rövid is lehet. Az eper nem tápláló, kevés vitamin van benne, de míg tart a szezon, együnk belőle, amennyit csak lehet. Ami a tárgyválasztást illeti, irodalmi közéletünk végtelenül engedékeny. Ami viszont a sikert illeti, furcsamód puritán. Ádázul elfogult azzal a szerzővel szemben, aki első könyvével visszhangos sikert arat. Ezt valahogy nem tartják tisztességes játéknak: az író legyen ígéretes kezdő, lépjen előre minden új könyvvel, végül fusson be egy érett és mélyen átérzett alkotással, amely kis híján remekmű, és a mai kor problémájának mélyére hatol. (Hogy pontosan mi is a mai kor problémája, abban sosem voltam biztos, de ha a kritikus használja ezt a fordulatot, akkor biztos, hogy befutottunk.)

(Hasonló elvárás a hazai piacon is érzékelhető!)

Mindez azonban mellékes.

Nem mintha bárki is szándékosan úgy döntene, nem ír sikeres első regényt, sőt azt sem állíthatjuk, létezik egyáltalán ilyen választási lehetőség. De alaposan csökken a siker esélye, ha az író erőpróbának, bevezető könnyűvágtának tekinti regényét, nem aknázza ki tehetségét a legvégsőkig, és a könnyebb utat választva,

a technikai problémákkal vívott küzdelmet későbbi regények idejére halasztja.

(Ez nagyon fontos: technikai problémák! Azok vannak dögivel az elején – épp ezek a problémák fedik el annyira a kezdő szerző szövegét, hogy bajossá válik a tehetség megítélése is. A technikai problémák megoldásában azonban épp egy rutinos szerző sokat segíthet; amennyiben hallgatunk rá, képesek vagyunk a nehézségekhez egyfajta alázattal viszonyulni, éveket spórolhatunk meg! Több évnyi kísérletezést, botladozást tudhatunk le akár pár hónapok alatt, és ez azért – valljuk be! – nem semmi. Megéri!)

Ezeket a nehézségeket csak általánosságban ismertethetem, mert minden írónál mások és mások, de minden író fölismeri őket, amikor szembetalálkozik velük – látszólag lehetetlen megoldani őket.

(Nem, látszólag is megoldható jelentős részük, tanulható a fogások egy része is! Ezt magabiztosan állíthatom.)

Egy támpontot mégis tudok adni: az első regények leggyakoribb fogyatékossága, hogy vázlatosak.

(Ez igaz.)

Az olvasó nem mindig értesül arról, amire kíváncsi.

Nem a krimikre gondolok, nem arra, hogy az író valamit szándékosan eltitkol az olvasó elől. Az olvasó ilyenkor biztos benne, hogy végül mindent megtud. Inkább arról, hogy valamit sosem tud meg, csonka történetet olvas. A teljes történet, úgy, ahogyan meg kellene írni, megvan a szerző fejében: ha nem lenne ott, az olvasó nem érezné, hogy valami hiányzik.

(Nem a történettel van sokszor gond, mint inkább azzal, hogy mindaz hiányzik az első regényből, ami láttatja is a regényt, ami hitelessé teszi a karaktereket és helyszíneket!) 

Nem akarok kelleténél tovább időzni a siker kérdésénél, és ahogyan az elején is leszögeztem, valóban nem ígérhetek sikert senkinek. De jobb, ha egészen nyíltan fogalmazok. Kellemesebb sikeresnek lenni, mint sikertelennek, és sokkal kielégítőbb főállású írónak lenni, mint másodállásúnak. A hivatásos író megélhetése bizonytalan – bár nem bizonytalanabb, mint sok más értelmiségié viszont személyes szabadságot nyújt. Mindvégig adódnak nehéz pillanatok, de a munka mindig teljes figyelmet igényel. Az anyagi hasznot általában magasabbnak vélik, mint amilyen, mivel a többség, újságírókat is beleértve, nincs tisztában az adórendszer szigorúságával. Ennek ellenére még mindig kényelmesen meg lehet élni az írásból.

(Angolszász nyelvterületen!)

Aki vállalta a fáradságot,

s megtanulta, hogy olvasható könyvet írjon, az évi kétezer fontot biztosan megkeres.

(Jó, mi innen csak irigykedhetünk.) 

Nem sok, de nem is kevesebb, mint amit a dolgozó népesség nagy többsége keres –mégpedig nagyrészt meglehetősen sivár munkával. Sikeres első regényt írni nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy sikerül hivatásos íróvá válniuk – esetleg nem is akarnak. És az sem sordöntő, első regényük siker lesz-e. Noha természetesen jó érzés, ha az. A közönség ízlése önkényes, kiszámíthatatlan, a siker a regényíró életének bármelyik állomásán beköszönthet – ha nincs szerencséje, csak akkor, amikor már meghalt.

Az első regénynek olyan különleges íze van, amilyen a későbbieknek nem lesz, még akkor sem, ha azok sokkal értékesebbek.

Az író hangja új hang, hasonló eddig nem szólt. A története új, mert eddig még sosem mesélt. Egyetlen történetet sem mondhatnak el ugyanúgy még egyszer, ahogyan a szüzességüket is csak egyszer veszíthetik el. Az első regény nem az egyedüli, de a legnagyobb esély a sikerre.

(Ebben nem vagyok biztos.)

Ha átgondolták mindezt, raktározzák el a tudatuk mélyén.

Most már a regénnyel kell együtt élniük: gondolataikban nem kaphat helyet a siker álma. Jobb nem várni semmit, mert így nem csalódnak. Még gondolniuk sem szabad elfogadásra vagy visszautasításra, hanem csakis arra, hogy olyan regényt írjanak, amivel elégedettek. Ez borzalmasan egyszerű; és a borzalmas szót nem ok nélkül használom. Regényírásra vonatkozó szabályaim olyan szabályok, amelyek nekem megfelelnek. Bizonyára nem fognak mindenkinek megfelelni.

Nem állítom, hogy az enyém a regényírás legjobb vagy kizárólagos módszere, csak azt, hogy beválik.

1957 óta elfogadhatóan élek a regényeimből, és bár sötét pillanataimban kétesnek tartom megélhetésemet, továbbra is erre számítok. Elméletemet a gyakorlatból szűrtem le, nem pedig fordítva. Csak saját utamat mutatom be, mert ez az egyetlen, amit ismerek, és biztosan tudom, hová vezet. Elképzelhető, hogy másoknak más utak talán jobban megfelelnek; de ezt már bízzák az ösztöneikre.

Függetlenül attól, hogy az én regényírási módszeremet elfogadják-e, egyvalamire hadd hívjam fel a figyelmüket. Léteznek természettől könnyedén író szerzők, akik nem tudnak lassítani vagy átdolgozni. Megbénítaná őket a túlzott tudatosság, ha sokat törnék a regényen a fejüket. Ha ezek közé tartoznak, ne felejtsék el, hogy aki gyorsan ír, az gyorsan tanul, és legjobb rögtön a helyes módon kezdeni.

Ne higgyék, hogy már nincs mit tanulniuk.

(Ezt rutinos szerző se gondolja!)

De most egy kisebbségről beszéltem; a regényírók többségének a nehezebb út az egyetlen út. Az író hivatása olyan, mint bárki másé;

a fegyelem és a technika sokkal fontosabb az ihletnél.

Végül, szigorúan kötelező elfelejteni,

minden kísérleti elképzelést.

• Első indokom brutálisan egyszerű: a kísérleti regényeket nem szokták elfogadni.
• A második indok furcsamód még ennél is fontosabb: nem létezik olyasmi, ami nem mondható el a legközvetlenebb realisztikus regény keretein belül.

A megdöbbentő elemeket a történet szereplőinek kell hordozniuk. Angliában a regény legnagyobb hibája az, hogy önmagát korlátozva leszűkíti tárgykörét, és az élet minden vetületéről, főleg az osztályokról, csak közhelyeket képes mondani. Ahhoz, hogy első regényükkel meghökkentően eredetiek legyenek, nem szükséges új technikát fölfedezniük: írják le az embereket olyannak, amilyenek, nem pedig amilyennek a többnyire liberális és humanista irodalmi világ szerint lenniük kellene.

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több irodalom / publicisztika