Üzenet a jövőbe – Feladva: Az Éden utolsó órájában

Üzenet a jövőbe – Feladva: Az Éden utolsó órájában

---

Gyermekem! Drága fiam vagy testvérem.

Ki tudja, ki leszel, hol leszel, egyáltalán: leszel-e még. Úgy gondolom, ezeket a sorokat legközelebb valamikor 2100 és 20150 között olvashatja úgy bárki, hogy igazán értse. Hamarabb bajosan. Mert addigra lesz világos – és csak addigra –, hogy amiről itt írok, amikor naplójegyzeteimet rovom makacsul sorra, egyiket a másik után, madarakról és lepkékről, beszámolva a legutolsó hangyáról is, nap mint nap, 2023-ban és 2024-ben, és ha az ég akarja, még 2025-ben és 2026-ban is, mindez, amiről itt még szó van, minderről addigra lesz világos, hogy ez már végérvényesen a múlt.

S nem abban az értelemben, hogy egy ember életének emlékeivé halványul, hanem abban az értelemben, hogy egy egész faj számára válik, az emberi faj, ahogy most mondják még: az „emberiség” számára lesz soha vissza nem térő emlék.

Emlék egy bolygóról,

amin jobb volt élni, sokkal jobb, mint 2140-ben. Egy bolygóról, amit az emberen kívül további negyven millió faj népesített be, és ha más fajok más egyedeivel akartunk találkozni, nem kellet távoli, eldugott tájak szigorúan őrzött és lezárt területeire mennünk.

Drága testvérem, embertársam! Te, aki könnyen lehet, embert is öltél már – úgy gondolom, nagy valószínűséggel igen, s milyen jól tetted, hisz az is valószínű, hogy ezt a magad vagy az ivadékaid védelmében tetted kontinenseken is átívelő polgárháború közepén, szóval te, aki épp az imént mostad le a kezedről egyik felebarátod, fele-ellenséged, egy embertársad vérét

– ahogyan annak idején Pilátus mosta le könyékig véres kezét Krisztus elítélése és megkorbácsoltatása után –,

el sem képzelheted,

hogy mi még egy olyan korban éltünk, ahol egyrészt nem volt szükségünk a tiedéhez hasonlatos napi mosakodásra, csak kevesünknek kellett másik ember vérében fürödni, bár már láttuk, bár már végignéztük, ahogy egyre nagyobb tömegek vadulnak meg és vesztik el józan ítélőképességüket, és egyre tébolyultabb tömegek acsarkodnak egymásra, először a virtuális térben, majd a klímaösszeomlás előszobájában már az utakon és kertvárosokban is, szóval

nekünk még nem kellett rutinból ölni,

és ha más fajok más egyedeit akartuk látni testközelből, sokszor utaznunk sem kellett, – és ez tudom, számodra fantazmagóriának tűnhet, bármennyi dokumentum is bizonyítja –, elég volt kimenni a kertbe! Elég volt kinyitni az ablakot, és száz madár éneke tódult be a friss, és akkor még csak ritkán forró levegővel, esténként pedig lepkék rajzottak még a szobában is, ha sokáig égett a villany.

Tudom: valószínűleg nálad már nem világít éjjel semmi. Tudom: talán félnél is már a lepkéktől. És a legkisebb gondod is akkora már, hogy talán se időd, se erőd a múlton merengeni.

De talán miután kiöntötted a kézmosás után maradó véres vizet, miután kiürítetted a fejed este, eltompítottad ennek a napnak a szörnyű emlékét, és az összes többi nap poklát is száműzöd ideiglenes elméd frontális és publikus részéből, támadhat benned egyfajta vágy, egy sóvárgás egy olyan kor után, amit nem ismertél, és amiről talán hiteles forrást sem találtál.

Talán megsejdíted egy este,

elfáradt Káin-szíved mélyén,

hogy nem is annyira az ember érdekel már, az ember, akiből oly sokkal végeztél az utóbbi években, nem az ember, amit valami okból fenntartasz mégis, amikor nemzettél, amikor nemzeni fogsz, és önmagad vagy gyermeked védelmében fegyvereket kovácsolsz, és ha kell harcolsz a végsőkig, nem ez az ember, nem a Homo sapiens, aki ezt a jövőt találta ki neked, aki ezt hozta létre számodra még valamikor 2000 előtt, hogy aztán százötven évvel később ebben a káoszban ténferegj nap nap után, nem!

Megsejdíted, hisz valamiként te magad is természet vagy, és minden ember az marad, egy darabka természet, legyen bármilyen bárgyú, bármilyen gyilkos, bármilyen pusztító erő

– hisz a vírus is az, egy darabka természet –,

és még ha az ember lesüllyed is a vírus szintjére, természeti mivoltát nem tagadhatja meg, így tehát, mint a természet egy öntudatlan, vérben fürdő darabkája megsejdíted, hogy nem is az ember érdekel, hanem a vadon.

Az a vadon, ami akkor, az én időben, előtted száz és százötven évvel – mint egy katedrális, mint egy piramis, mint egy kozmikus emlékmű – állt még.

Én itt és most, amikor még van víz, van élet, van kenyér, és ha akarom, ha becsukom az ajtókat, ha nem figyelem a növekvő ostobaságot és agressziót, amikor van béke is, még ha csak szűk körben is, én itt pontosan tudom, mit csinálok, mi a dolgom azzal, hogy nekem még földem van, és a földemen élet. Ezernyi faj és virág. Annyi faj és annyi virág egyetlen udvarban, amennyit te nem találsz majd egy fél tartományban sem, de meglehet, hogy tíz egész tartomány területén se.

Én itt, ebben a korban,

amikor még vannak enyhe és meghitt esték, és vannak ünnepek, meg önfeledt pillanatok, még ha a Paradicsom már számunkra is távoli, és már akkor is távoli volt mindannyiunknak, amikor én születtem, nekem itt, ebben a pillanatban kötelességem talán, hogy úgy jegyezzek le mindent, hogy amikor benned megszületik az a sejdítés, amikor egyszer majd valakiben megmoccan a vágy a régi világ megismerése,

és a vágy más fajok iránt,

a vágy arra, hogy fajként se legyél egyedül, akkor legyen lehetőséged odanyúlni egy olyan dokumentumhoz, egy olyan naplóhoz, ami oly részletesen mesél erről az utolsó pillanatról – az emberiség utolsó utáni pillanatáról –, ezekről az utolsó évtizedekről, amikor még fajok millióival éltünk együtt, élt együtt az ostoba és konok ember, mintha itt lehetnél te magad is. Te az én kertemben.

Ne kérdezd tőlem,

és ne kérdezd magadtól se,

hogy mire való visszanézni egy ennyire véres jövőből egy ilyen gazdag és végzetes múltba;

ezt aligha tudhatjuk, de talán – hogy mégis mondhassak valamit erről –, épp te leszel az, akiben a vágy után megszületik egyfajta tudás, és bár sosem élhetett egy eleven, zöldellő, virágokkal és lepkékkel teli, madárdaltól forrongó birtokon, mégis e könyv, e napló segítségével olyan tapasztalatot tudhat majd magának, mintha mégis itt élhetett volna, és a korábbi sejdítés, a korábbi vágy, aztán pedig a megszerzett tudás és tapasztalat talaján hozzáfoghat egy új élet, egy új rendszer, egy új szövetség és élet, egy új ember létrehozásához.

De ha mindehhez nem is foghat már hozzá, abban talán segítheti még, hogy ha csak időlegesen is, de azért pár pillanatra – amikor váratlanul felismeri felebarátját egy radioaktív csótányban – ismét emberré váljon.             

Lehetséges, hogy az ember pionírfaj?

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több publicisztika