Az első tavaszi virágok a globális felmelegedés indikátorai is!
Régen, a klimatikus szempontból békeidőnek tekinthető nyolcvanas-kilencvenes években, vagy valamivel még azután is, az első tavaszi virágok jelentősége más volt.
Megvolt akkor is, mert szépen, jó ütemben, többnyire a megszokott időpontban jelezték a szemnek, a melegre és könnyebb életre vágyó természetközeli lelkeknek, hogy a tél az utolsókat rúgja, és jön az, amire a népesség nagyobbik hányada már szilveszter másnapjától vágyik. Ráadásul régen annyira pontosan jött a fajok virágzása, hogy gyermekkoromban fel sem merült, hogy ne nőnapkor virágozzon teljes gőzzel a tőzike.
Újabban ezen felül egészen más, újszerű jelentősége is van annak,
ha kitüntetett figyelemmel fordulunk oda az első tavaszi virágokhoz (amint az első tavaszi lepkékhez is). Sok indikátor jelzi a globális felmelegedést, ma már szinte minden; s nem elég, hogy minden, hanem szinte minden elég egyértelműen. Ezért is érthető nehezen, hogy sokan miként válhattak klímaszkeptikussá, és miként tarthatják magukat makacsul ahhoz az elképzeléshez, hogy a globális felmelegedés csak egyfajta manipuláció és propaganda. Ma már az is bajosan érthető, hogyan képzelheti bárki, hogy mindez a Föld életének megszokott, rendes kerékvágása, de most ne is menjünk be ebbe az utcába.
Induljunk ki abból, hogy a többség van annyira józan, hogy nem tagadja, amit a bőrén érezhet most már szinte naponta. És induljunk ki abból a féktelenül megnyugtató tényből, hogy a Cenweb olvasói túlnyomó többségükben messze az átlag fölött intelligens lények :-), és pontosan tudják: a világ, s különösen az éghajlat megdöbbentően gyorsan változott meg. Tűnt el a régi, úgy, hogy alig ocsúdhattunk fel az ámulatból, s jött az új, oly hirtelen, hogy komoly nehézségbe ütközik az alkalmazkodásunk.
Ilyen körülmények között valóban szinte minden a felmelegedés indikátora, a gleccserektől, a pusztuló fenyőerdőktől, a csökkenő talajvízszintektől, a hőmérsékleti anomáliáktól, a gyérülő mohákon és gombákon, a kihaló fajokon át, az aszfaltutak átlaghőmérsékletének radikális emelkedéséig. Valóban az a helyzet – és érdemes ezt is tisztán látni –, hogy brutális, mindent elsöprő változások esetén nem is igen van szükségünk úgynevezett indikátorokra. Elég körbe nézni és rögtön látjuk, mi az ábra.
Indikátorokra akkor van szükség,
amikor finomabb, szinte észrevehetetlen változásokat igyekszünk detektálni. A különbség körülbelül akkora, mintha az lenne a kérdés: észleljük-e a színtelen és szagtalan szénmonoxidot a levegőben, vagy észleljük-e, ha felrobbant a kazán a kazánházban? Utóbbira nem érdemes műszereket fejleszteni, míg a szénmonoxid-mérgezés elkerülését sokban segítheti egy jelzőműszer, egy indikátor. Amilyen régen a bányákban a kanári volt.
De még ha a változás olyan léptékű is, mit amilyen léptékű éghajlati forradalomban most vagyunk, lehetnek kérdéseink. Milyen gyors a folyamat? Mennyire gyorsul? Milyen mélyre ható? Az efféle kérdések pontos megválaszolásához viszont már jól jönnek olyan fajok, amelyek látványosan, egyértelműen és pontosan mérik a változásokat. Ilyenek lehetnek többek között a kora tavaszi virágok is. Nem kell bekezdéseken át magyaráznom, hogy az első tavaszi virágzások összevetése mennyire beszédes.
Nem véletlen, hogy oly sok adatot jegyzek fel
és írok meg az utóbbi években. Ezek mind-mind összevethetők lesznek majd a 10 évvel későbbi adatokkal – amikor talán már egy könyvben írom meg a birtok a történetét, sok-sok képpel, és sok-sok adattal (vagy írja meg valaki más, ha én esetleg visszatérnék végre az Alfa Centaurihoz). Ami ennél is fontosabb: sok-sok összevetéssel. Mert ma már az a helyzet, hogy egy ilyen birtok, egy ilyen privát természetvédelmi terület története nem lehet más, mint egyúttal a felmelegedés, az emberiség nagy brettlijének története is.
2025-ben is figyeltem, hogy mikor jön az első lepke, melyik lepke az, mikor jön a seregély, a bíbic, a daru, az örvös galamb vagy az első virág. Ezeket az adatokat természetesen nem lehet összevetni egy melegebb mikroklímájú helyen felvett adatokkal, mivel a mi területünk hegyvidéki éghajlatú, ezért is vannak itt olyan fajok, mint a gyepi béka vagy az alpesi tarajosgőte, a tüzesfejű királyka, a fenyvescinege, a berki tücsökmadár, a gyönyörűszép apáca púposszövő vagy a sötétszürke szigonyosbagoly.
Azt viszont roppant érdekes lesz látni – s máris érdekes –, hogy a különböző években, mikor nyíltak a különböző virágok első csokrai. Az idén nálunk viszonylag későn, ami egyébként azt jelenti, hogy normális időpontban, nagyjából úgy, mint a kilencvenes vagy nyolcvanas években. Nem úgy, mint az évszázad legmelegebb tavaszán, 2024-ben.
Miután február közepén kaptunk még egy hideghullámot is,
viszonylag későn, február utolsó napján, 2025 február 28-án találtam rá az első virágokra. Már a délutáni fűrészelésre készültem, de mielőtt elmentem volna a cimboráért, akivel aznap késő délután kitisztítottuk a Kisberek patakpartját, körbejártam a területet, s hosszú terepszemlém során bukkantam rá az Őskökényes nyugati, napsütötte oldalában virágzó illatos ibolyákra, legalább 30-50 tőre. Meglepett, mert az ibolyák kicsit később szoktak tömegesen virágozni, és – amint azt később ellenőriztem is – a másik jelentős lelőhelyen, az Angolkertben még nyomuk sem volt.
Ugyanakkor kicsit alaposabban körbenéztem,
hátha találok még virágokat, és igen. A Kisrét déli szélén, a rézsűben megjelent a szártalan kankalin első néhány fázós kis virága, ami azért is örvendetes, mivel 2023-ban volt új faj a birtokon, így a 2025-ös virágzás azt jelzi, hogy végérvényesen megtelepedett. Az Angolkertben találtam még egy épp csak kibújt, és erősen visszarágott sáfrányt, és két darab didergő százszorszépet.
Mindegyik virágról elmondható, hogy legjobb esetben is csak pár nappal korábban jöhettek elő. Tavaly ilyenkor már a fél birtok virágözönben úszott. Mert a felmelegedés jellegzetessége az egyensúly felborulását követő időkben nemcsak az átlaghőmérséklet emelkedése, hanem a kaotikusság is. Érdemes megnézni, milyen virágözön volt 2024 tavaszán a birtokon, s ehhez képest most nagyítóval kell keresni virágokat.
Nem mintha bánnám. Egyrészt ez volt évszázadokig a normális, másrészt a virágzás, a nagy tavaszi robbanás késlekedése nagyobb időablakot nyit az elmaradások pótlására. Mindig sok dolgunk van. Az idén viszont annyi, amennyi sosem volt még.
Borítókép: Pixabay
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több „Kert és vadon”
A száratlan kankalin és a didergő százszorszép:-))
Milyen szépek-mint a mi udvarunkban anno a tőzikék, amiket Anyukám mentett egykoron, a meglévő spontán növő száratlan kankalinok és ibolyák közé. „Pici Margaretta”- így hívtuk a százszorszépet.
Lépten-nyomon lehet bizonyítékot találni a klímaváltozásra.
A napokban láttam egy természetfilmet, amiben többek között az apácaludakról is szó volt. Megfigyelték, hogy Norvégiában pár év óta az apácaludak kb. 200 km-rel északabbra állnak meg pihenőre attól a helytől, ahol régebben megálltak pár napra felerősödni, mielőtt tovább repülnek a költőhelyükre, a Hebridákra.
Rájöttek, hogy ennek is a klímaváltozás az oka. Ugyanis pár éve kb. három héttel korábban tavaszodik azon a vidéken, így a régi pihenőhelyükön akkorra a fű már túlnőtt azon a zsenge állapoton, amit a ludak szeretnek. Most 200 km-rel északabbra van olyan állapotban.
Csodás ez a poszt azokkal a friss tavaszi virág fotókkal.
Örülök, bár ezeket a virágfotókat „nem tehetném ki az ablakba”, inkább csak dokumentációnak jók. De hát valaki a virágot szereti….
A nézők többsége nem fotóművész, Cen’, ahogy én sem, de öröm làtni, lélekmelengető. 😊