Út a kudarc felé, bár csak féltérdre estem és nem pofára | blog
Még mielőtt ránk köszöntene a karácsony, essünk túl ezen, bár valójában nem nagy ügy. Körülbelül fél évvel az infarktusom után büszkén posztoltam arról, hogy miután három tényező is hízásnak indított
- az infarktus után kötelezően szedett gyógyszerek
- az erősen visszavett mozgás
- a dohányzás abbahagyása
bár nem lettem féktelenül dagadt (magamról tán beszélhetek így, s egyébként se píszízze meg senki, mikor mit és hogyan beszéljek), de azért hamar elértem azt a kritikus határt, ahonnan a féktelen hízás és alakvesztés irányába vitt volna az út. Ezt állítottam meg, amikor radikális reformot vezettem be, és egy hónap alatt leadtam 13 kilót. Ezzel – ahogy kell és illő – el is dicsekedtem, amint mondani szokás, annak rendje és módja szerint, ráadásul abban a vak hitben és ősreményben, hogy hamarosan újabb tíz kilót párologtatok el az univerzum semmijébe.
Csodálatos érzés volt kiharcolni azt a hajnalt, amikor a mérleg végre nem 80+ – ban állt, hanem 79-en.
Ezt volt akkor a bűvös szám, amit heteken át látni akartam:
79
Erre vágytam minden erőmmel.
Aztán arra, hogy ebből 69 legyen. Abban a tartományban lennék igazán biztonságban (65-70 között), és az volna végre igazán komfortos és valljuk be: esztétikus is. Esztétikus akkor is, ha – amint az oly gyakori nálam még mindig – indokolatlan időtartalmakra nincs rajtam ruha, de egy zokni, annyi se. Mint egyesek mondják, így sem léptem át a gusztustalanná formálódás, pontosabban amőbává alaktalanodás határát.
Nem lettem olyanná, mint McBurney a Kalandos tél című regényemben, akit gyakran szuszkrofaként aposztrofálok (Sus crofa a vaddisznó latin neve), és olyanná se, mint egy régi -mondjuk így – ismerősöm, akit gyerekkora óta ismerek, és aki két okból vált akkorává, mint egy felhő, mint egy Nimbostratus: egyrészt alkati-örökletes okból, másrészt természetéből fakadóan.
Sosem volt mértékletes,
emlékszem, tapadni is úgy tudott, mint senki más, egy alkalommal szerettem volna, ha megérti, nem lehet bármikor rám rontani otthon, hétvégén, reggel, este, bármikor, és mivel akkor épp panelban laktam, ahol az egyik szobát albérlőnek adtam ki, az albérlő segedelmével bejutott a lakásba, és hiába volt a szobám kulcsra zárva, hiába voltak a hosszú erkélyre néző szobaablakaim elfüggönyözve, órákig kopogtatott, zörgetett, nem átallott kimászni az albérlő ablakán és az erkély felől kukucskálni, zörgetni tovább.
Nyilván tudta, hogy otthon vagyok, de akkor azt is tudta, hogy most nem alkalmas az idő. Ő viszont úgy gondolta félig még gyerekként is – ahogy később is, mind a mai napig –, hogy neki az is jár, őrá mindig mindenkinek időt kell szánni. Elkényeztetett, ivásban és evésben is mohó és mértéktelen jelemmé nevelte a kényelem, a folytonos ajnározás, a középszer végzetes kényelme, az a kényelem, amiből én sem tudtam kimozdítani,
szóval, őrá is gondolok, ahogy újabban magamban (és némely egylőre meg nem jelent írásomban) nevezem őt:
Kisbuci Illésre,
aki három óra múlva sem gondolta úgy, hogy inkább hazamegy. Nem, inkább úgy gondolta, minél több idő telik el, annál nagyobb valószínűséggel nyitok ajtót. És emiatt – sosem felejtem el –, csakhogy a majomszeretettől önimádóvá, gőgössé és szerencsétlenné tett kölyök egyszer az életben megértse: nem miatta teremtették a világot, végül már palackba hugyoztam, csak ne kelljen kimennem.
Életre szóló emlék arról, hogy az elbaszott elme és jellem mennyire csekély eséllyel javítható.
Kisbuci Illés ráadásul nemcsak középszerűségében és mohóságában, hanem épp a túlsúly miatt állandósult kisebbségi komplexus okán is amolyan házmester tempót tol mindenhol, tipikus okoskodó, és okoskodásában is elhízott, ráadásul sunyi jellemmé vált, de – és ez a lényeg – vele ellentétben én felismerem ezt a mohóságot, vele és sokakkal ellentétben nem szépítem ezt a dolgot, detektálom magamban is, és épp azért, hogy véres szívlapáttal nyakon vágjam.
A mohóság
A féktelen terjeszkedés.
A nagyravágyás.
Tetszik vagy sem – pont leszarom, hogy újabban hogyan kell erről beszélni –, mindez sok esetben igenis jelentős szerepet játszik abban, ha valaki Érdnél kezdődik és Szegednél végződik – esetleg Szabadkánál. Szintén nagy parasztság ennek tagadása. Nekem meg, miután meghaltam és feltápásztottak (sic), most már végképp nem áll érdekemben, hogy bármit szépítsek.
A nagy átejtés: szeresd önmagad!
Korábban is írtam, vagy talán beszéltem arról vlogban, talán a cigaretta lerakása kapcsán, hogy mekkora csapda az a duma is, ami szerint önmagunk szeretete és elfogadása szinte mindennél fontosabb. Épp önmagunk elfogadása és szeretete akadályoz meg abban sokszor, hogy radikális nyeséseket, gégemetszéseket, tizenkét órás műtéteket hajtsunk végre önmagunkon, akár egy kozmikus pandémia vagy egy globális áramszünet idején is, ha kell, ha szike sincs, jobb híján húsbárddal és konyhakéssel, én viszont azt mondom:
Mégis, ki a fasz vagyok én, hogy ma is járjon egy tábla csokoládé?
Mégis kinek hiszem magamat, hogy a cigaretta lerakása miatt érzett erős és kínzó elvonási tünetek miatt sajnálkozzak? Esetleg annyira, hogy mégiscsak elővegyem a 2023. április másodikán sodort cigiket és rágyújtsak.
Mégis, mi jogon rakom magamat olyan magas polcra, hogy ne kelljen soha kínlódnom vagy szenvednem.
Mégis, mi a frászt gondolok, milyen kiváltságok járnak nekem, hogy másokkal lehetek szigorú, de önmagammal szemben nem viselhetek világháborúkat? Akár atomháborút is.
Mindez illúzió.
A középszer gőgje.
A gőg sunyisága. A sunyiság aljassága. Az alaktalanná hízott, territoriális (főként férfiakra jellemző, közelebbről a töketlen férfiakra jellemző) viselkedés túlterjeszkedése.
Ami megvan bennem is. Kár tagadni. Tudom magam kényeztetni, a jogos és elviselhető mértéknél jobban. Tudok többet enni annál, mint ami erkölcsi vagy fiziológiai értelemben indokolt. Épp ez a gond. Az infarktus előtt ez csak kósza jellemhiba, kóbor ellenáram a jellemben, átmeneti botladozás, az infarktus óta viszont ostor, ami bárhogy suhintok vele, mindig visszacsap.
Bumeráng.
Visszaüt minden tett, minden gondolat, minden falat. Minden rohadt elhibázott, elpuskázott, látszólag a hasznomra fordított perc és másodperc.
Korábban is gyakran vezettem be drákói szabályokat önmagammal szemben, korábban is sűrűn állítottam magamat lehetetlen kihívások elé, alapélményem a fagyoskodás, télen az alvás a hóban, a mérhetetlenül sok túra, az aranymosás, a regények írása. Hosszan sorolhatnám. Mindaz, amiből Kisbuci Illés soha semmit nem látott és nem tapasztalt –, de be kell látni, ez már nem elég. A szünetekben gyakran adtam át magam a kényelemnek, annak a „luxusnak”, ami a Kisbuci Illés-féléknek napi kenyerük, de most be kell látni:
Nem elég a drákói szigor, nem elég Spárta, itt valódi, szeretetteljes vérszomjra van szükség.
Bevallom,
mivel a 79-nél megtorpantam, sőt, lassan, de elindultam a „visszapattanás”, a visszahízás felé, megjelent bennem „Leszarom úr”, és az ő féktelensége, az a hülyeség is, ami elhiteti: ez a féktelenség, ez a fegyelmezetlenség, ez a „carpe diem” módi valójában vagány. Nem, barátom, ez nem vagány. Ez nem menő, hanem szánalmas.
Ez egyszerűen csak az, ami: gyengeség. Jelentéktelenséged és erőtlenséged irgalmatlan bizonyítéka, és diadala. Persze, megteheted, hogy elhessented magadtól és azt mondod: nem tehetek róla, ilyen alkat vagyok, ezt tette velem az infarktus, az infarktust meg mások tették velem, és a Kisbuci Illés-félék középszerű sunyisága megteheti velem akár újra is, de mindez valójában csak duma.
Ki vagyok én, hogy imígyen mentegessem magamat?
Ki vagyok én, hogy minden rosszullétem okát odakünn keressem?
Igen,
először megálltam 79-80 kilónál, és igen, nem ócsárlom magamat se tovább, indokolatlanul, azt is, az ócsárlást is mindig csak kellő mértékben, szóval igen, megálltam, és okom is volt rá. A gyógyszerek és a diéta együttesen olyan mértékben vágta agyon a gyomromat, hogy aztán már emiatt kellett visszamenni a kórházba, a gégészetre, ahol fényes jól meg is állapították, hogy pocsék állapotban van a fél emésztőkészülékem – ahogy anatómia tankönyvek mondják.
Sokszor hallhatjátok is a hangomon a vlogokban, hogy a torok, a hangszálak, minden totál kikészült ettől, ezért aztán kénytelen voltam abbahagyni a diétát, sőt muszáj volt egyre többet, egyre gyakrabban enni, és olyasmit is, aminek mennyiségét korábban drasztikusan csökkentettem (lásd szénhidrátok).
Végül kaptam egy új gyógyszert
(2023.12.12. óta szedem), amitől valóban jobb lett, csakhogy közben volt olyan nap is, amikor már 84 kilót mutatott a mérleg. Elindultam visszafelé, és ettől nemcsak szellemileg érzem rosszabbul magamat.
Összesen 3 kilót vesztettem a 13 kilós nyereségemből, ez ennyi idő alatt és ilyen körülmények között nem sok, nem pattantam vissza tehát úgy, olyan hirtelen és nagyon, ahogy sokan (jegyzem meg: több mint nyolc hónapja nincs cigaretta és arra sem szoktam vissza), mégis:
minden macskakő a helyére került abban az útban, ami már a kurdarcba vezet.
A fogyás feladásába. Egy jobb élet feladásába.
Ami az indokolatlan és buta gyöngeség, önáltatás és önkényeztetés zsákutcájába visz vissza.
De most nemcsak gondolom mindezt, hanem le is írom, és ez mágia. Azt remélem. Megtalálom ismét önmagamban azt a részvéttelenséget, ami segít visszaterelni a helyes, de jeges útra. Ahol ismét konokan és nem kis dühvel esek neki, ha kell baltával, az új, kilencedik hónapja tartó élet végleges és jobb formára hozásának.
Így 2023 karácsonya aligha hasonlít majd a korábbi karácsonyokhoz.
Egyrészt érzem és látom, hogy nem tudok még jelen lenni benne úgy, ahogyan korábban, mert még mindig a „túlélni az első évet”, „eljutni a 12 hónapos rehabilitáció végére” parancsa dübörög bennem, méghozzá olyan erővel, hogy egyelőre a karácsony fénye sem tudja átvilágítani úgy, ahogy egy gyertya fénye világítja át önmaga viaszát.
Ezzel kell megbékélnem, és nem azzal, hogy nekem az idén is annyi bejgli jár, mint tavaly. Nem jár annyi. Egyáltalán: örüljek annak, hogy korábban egy ideig talán még járt. Most már nem.
Harcos, karcos karácsony
lesz ez így, és 2024 még el sem kezdődött, de már látom: nem számíthatok csöndes öblökre, egyelőre gigászi hullámokkal közelít felém az újév is, és csak abból meríthetek új erőt, hogy eddig sem buktam el egészen (féltérdre estem, és nem pofára), hogy az utóbbi hónapokban, októbertől a körülmények ellenére is sikerült úgy felállnunk a weboldallal, ahogyan márciusban szerettünk volna.
Abból meríthetek némi, és talán botor bizakodást, hogy mindig is kevésbé kedveltem az Adriát, mert ott ritkán vannak tisztes hullámok, és azért nyűgözött le Maubuisson-nál egy vad testvér dühöngésével az Atlanti-óceán, mert ott a világépítő és világromboló hullámóriások végre annak mutatták a világot, amilyen az kozmosz szerte valójában. Hatalmasnak és dühödtnek. Ami ellen írhatok akár regényeket is, ami ellenében megmozgathatok hegyeket is, de ami ellen alapvetően védtelen vagyok.
Mennyei körömpiszok a teremtés nagy lábujján.
Egyetlen valódi fegyverem: védtelenségem fehérizzásig hevített tudata. Ez az egyetlen olyan tudatállapot, aminek valódi dárdahegye és pengeéle van, ami olyan fegyver akár önmagam ellen is, amivel bármiféle ártó szándék torkát egy rövid nyisszantással átvághatom.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több blog
még több életmód
Kedves Cen, ez egy brutál jó írás- szét röhögtem magam az elején, annyira vizuális amit a dagadék betolakodóról írtál. Jómagam is úgy vagyok, nem szeretem, ha csak úgy jön valaki és kész helyzet elé állít. A családom már tudja, szólni kell , egyeztetni a mikorról , a külsősök meg ki vannak rekesztve és kész. Volt egy nyomulós szomszédom, amikor otthon voltam a pici gyerekeimmel, képes volt órákig verni az ajtót, ha nem nyitottam ki azonnal- én bírtam és nem jöhetett be:-)))))
Sebaj abba néhány visszamászott kilóba, ez nem kudarc, hanem fiziológia. Bocsi nem fogok pszichos szöveget nyomni. Az biztos nehéz tartani egy olyan vágyott súlyt, amit kitűztél magadnak , idő az is amíg a tested, a teljes rendszer átáll egy szorosabban kontrollált kalória bevitelre. Aki éjszaka él, az este éhes, sajnos az mind beraktározódik, nekem mondjuk nem nehéz betartani azt, hogy délután és este már csak folyadék bevitel van, no meg a hosszú gyalogtúrák haza. Az az átkozott infarctus- a fizikai terhelés amit kimértél magadnak csupán talán az a baj, hogy nem lehet annyi mint volt, nem is a bevitt étel. Enni jó, finomat enni különösen jó, szóval együttérzésem. Ugye azért lesznek jó kis karácsonyi receptek itt?
Igazán arról van szó leegyszerűsítve, hogy első lépésben a gyomor nem bírta a tortúrát, ezért kénytelen voltam feladni a diétát. Ebben még vétlen vagyok. De ennek örvén az indokoltnál is több mindent adtam fel. Remélem érthető. Kezdem a gyomorproblémákat ürügyként használni, ez pedig már csak alibi, ennek véget kell vetnem. De lesz minden, ami karácsonyi. Épp a mai nappal döntöttünk Marával arról, hogy elkezdjük építeni a karácsonyi Cenwebet. 🙂
Semmi baj, Cen’!
Mindenből kicsit kevesebbet és rendben leszel, hidd el!
Micsoda szilárd jellemre vall, hogy ott az április 2-án sodort 12 szál cigi és ellenálltál! Én biztosan rég’ elszívtam volna….
Amúgy isteni jót röhögtem a poszt első felén én is. Köszi, hogy megírtad. 🙂
Egyébként tavasztól kezdődnek a nagy munkák és leolvadnak a kilóid, meglátod! 🙂
Igen, mindenből kevesebbet, ez járható, ezt használtam is erősen!
Ami a “háborús retorikát” illeti: oké, értem, 2023-ban már nem használom !!!
Köszönöm szépen☺️
Engem jobban aggaszt a hangod, mint a súlyod! 🤔
Én mindig azt mondtam, hogy az ember ne karácsonykor akarjon lefogyni, mert úgysem fog sikerülni, és kár ezzel elrontani az ünnepet. Szerintem ezt a pontot – és minden ezzel kapcsolatosat is – majd januárban tedd a lista élére! Akkor újratervezés, és hajrá!
Értem, amit mondasz. Ami a hangomat illeti: írásban már a régi (néha) 🙂 A másik: a diéta, a fogyás kérdése napi feladat, és pusztán arról van szó, hogy most épp nem jó az irány, ha pedig engedek a karácsonynak, akkor ott találom magam, ahol október elején voltam, azt pedig nem akarom, az pokoli lelombozó lenne, elvenné az energiákat is, rosszabbul érezném magam, megint rengeteg energiát venne el, hogy 80 alá menjek, holott január elsejétől még fokozottabban kellene a Cenwebre (és a birtokra!!!) koncentrálni. Épp az imént beszéltünk Marával erről is, és azt mondja, hogy a Cenweb kísérleti időszakának adni kell legalább még egy teljes évet. Lehet, de abba meg eszement energiákat kell tolni, és nem akarok ezzel párhuzamosan olyasmiért küzdeni, amiért egyszer már megküzdöttem. Gondolom, ezzel együtt sem értesz egyet velem, és ez nem baj, de remélem, valamivel érthetőbb, mi a gondom. 🙂
Igen, értelek, azt hiszem. Én sem úgy gondoltam, hogy engedd el magad karácsonykor, és hogy semmi kontrol. Úgy értettem, hogy ne görcsölj rá a fogyásra, de persze odafigyelni, mértéket tartani mindig lehet.
Igazad van, görcsről szó sem lehet. Ez nem görcsölés, ez háború! 🙂 🙂
😀 ahogy akarod. Ha harc, hát legyen harc! 👍
🙂 🙂 🙂
Elegem van a háborús retorikából !!!
Jajj-itt meg a könnyem jött ki. Elképesztő a sziklaszilárd jellem, ám ez már önszabotázs. Döntést hozni elég kemény, azért az sem baj, ha az ember gyenge. A hangodról annyit- van ezzel kapcsolatban saját tapasztalatom. Refluxos vagyok én is, emiatt kissé fátyolos lett a hangom, a gyerekeim cseszegettek is érte eleget, ám nem vagyok hajlandó beszedni azokat a gyógyszereket, amiket a kollégáim azonnal felírtak volna. Ráadásul, ha egyszer elkezdi valaki, az elhagyáskor olyan rebound lesz, hogy még rosszabb mint előtte. Szóval, hosszú évek után két hete (sosem vagyok beteg) benyaltam valahol egy olyan vírust ami a elvitte teljesen a hangom. Egy hét némaság után egy csapásra megjött a tiszta régi hangom:-)))) Nos nem azt mondom köhögj három napig úgy, hogy izomlázad és hangszál gyulladásod legyen, de tuti, hogy ha nem marja fel semmi a gégéd- ez pedig nem azon múlik, hogy mennyit eszel, hanem ha a gyomrod abbahagyja, hogy nem vesz be dolgokat-visszatér a hangod a régi. Amúgy én semmi különbséget nem vettem észre, csupán azt, hogy elfogy a levegőd, ha hosszan beszélsz. Amúgy meg tök természetes, ha az ember miközben megy a birtokán és filmez és beszél, akkor egy idő után meg kell állni. Szóval a videók alapján neked kutya bajod a gégét meg a beszédet illetően.