A pásztormadár | Chernel István
köszönet az elődöknek
A Magyarország madarai különös tekintettel gazdasági tekintetökre (1898) című három kötetes monográfia volt az első madártani összefoglaló Magyarországról magyar szerző tollából. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Chernel István:
A pásztormadár
1898
A pásztormadár
Pastor roseus (L.) 1758
[Turdus roseus L. — Sturnus roseus Scop. — Boscis rosea Brhm. — Gracula
rosea Guv. — Acridotheres roseus Ranz. — Pecuarius roseus Temm. — Thremnopliilus roseus Macg. — Nomadites roseus Petényi (teste Bp.). — Merula rosea Koch.]
Népies nevei: csacska, csacskamadár, sáskamadár, rózsarigó (Erdély); apró piros szarka; jöttment madár; tarka seregély; rózsaszínű seregély; vándor serege (Petényi).
Jegyei: alig gyengébb a seregélynél; az öregek bóbitásak, rajzolatjuk hasonlít a szürke varjuhoz, csakhogy a szürke szint mellen, hason, háton, vállon rózsaszín helyettesíti; a fej-, nyak-, begy-, szárny-, fark-, czombtollazat s a farkalj kékesfekete, biboros, zöldes érczfényű. A fiatal madarak rózsaszine fakóbb, szennyesebb, a fekete részek kevésbbé fényesek s kopottabbak. A tojónak bóbitája kisebb, fekete szinei szürkésbarnásba hajlók, kevéssé fényesek. A fiatalok nem bóbitásak,
fejök, nyakuk szennyes szürkefehér, feketésen hosszában sávolt; felül barnásszürkék, a sötétszínű testrészek világosabb szegésekkel tarkítottak, alul szürkés rózsaszínűek. Az öregek csőre tőben fekete, hegye és lábaik rózsaszínűek, szemök feketebarna; a fiatalok csőrének töve fénytelen
feketés, hegye és lábaik szennyes vörösesbarnák, szemök világosabb barna.
Mértéke: H. 20—21; Sz. 12’8— 13’2; F. 6’8—7’7; L. 3—3’2; Cs. 1’7— 1’9 cm.
Hazája Európa délkeleti részei:
Dobrudsa, a Fekete-tenger környéke, különösen a Kaspi-tó vidéke, a mongol puszták, hol a legel jószág körül szeret tartózkodni. Néha nagy csapatokban nyugot és észak-nyugot felé vándorolnak, meglátogatják Olaszországot, Francziaországot, Németországot stb., sőt Angliáig, Dániáig felkalandoznak. Ritkaságként még Finnlandban is lőtték már. Rendetlen látogatásaik többnyire sáskajárással függnek össze. Hazánkban is többször jelentkezett, így 1814-ben Nyitramegyében is észlelték, azután 1830, 1832, 1835-ben, 1836-ban s különösen
ezernyi számban 1837-ben úgy Erdélyben, Tiszántúl, Duna- és Tiszaközben, Dunántúl. Ez évben Petényi fészkelve is találta.
Azontúl is többször mutatkozott, főleg a délkeleti részekben: így 1844, 1853, 1856, 1857, 1859, 1860, 1862, 1865, 1867, 1868 években, vagyis mióta a figyelem reá fordult, alig egy-két évi közökben hírt kapunk róla. Kiváló nagy számban özönlöttek az országba 1875-ben, majd 1884-ben, mikor Tokaj vidékét is ellepték. 1886-ban, azután 1889-ben Zimony, Orsova táján, Horvát-Szlavonországban, de kisebb mennyiségben 1876, 1893, 1895-ben még a Szepességben is (Vichodna táján), szem elé került; legujabban pedig (1899.), Veszprém-, Zala-, Somogy-, Fehér-, Torontál-, Zemplén és Mármaros megyékben ismét megjelent.*
Nálunk a vendégeskedő
pásztormadárseregek leginkább a marhalegelőket népesítették, közbe-közbe a szomszédos fasorokban, szőlőkben álló fákon, erdőrészletekben tartózkodtak. A barmok közt seregélymódra futkostak, majd felhőzve fára telepedtek, néha a közönséges seregélyek közé is elegyedve.
A kifejlett hímek valóban gyönyörű madarak lévén, jól mondja tehát Petényi: “mintha csomókban vándorló rózsák mozognának a zöld pázsiton, olyan szép, ez elszóródva szaladgáló, pillanatonkint a legváltozatosabb alakulásokba álló madárcsapat, mely ha felrepül, rózsás felhőként tánczol a szemlélő előtt.” A bogarakat, sáskákat nem a földről szedegetik, hanem leginkább ugortában, röptében csípik el. Tulajdonságai szerint is sokban hasonlít a seregélyhez: csapatban vigyázó, fészkelő helyén ellenben bizalmasabb. Kissé egyenesebb testtartással jár s ültében is kinyujtja magát. Reggel csapatosan húz a legelőre, viszont este hálótanyájára.
Hangja érdes srrr-csorr-csorr-serr, néha svöröty-söröty vagy crö-csövöly, mely hivogató szólásán kívül gyakorta hallatja sziszegő, rekedtes, nem igen változatos csicsergő énekét. Sziklaodukban, régi falakban, omladékokban fészkel s mint Petényi irja, nálunk 1837-ben a Gellérthegy hasadékaiban akart költeni, de a sok zavartatás elijesztette; Pestmegye néhány helyén azonban szaporított s szerinte rözse- és téglarakásokban, sűrű bozótban is otthont alapított. Fészekalját 7—8. ritkán több tojásból állónak mondja, melyek hol tojásdad vagy gömbölyded alakúak, halványkékes, kissé zöldesbe játszó szinezetűek.
Tojásmérték: H. 27’4—30’6; Sz. 20’3—21’9 mm.
Gazdaságilag
— noha nem rendes jelenség faunánkban — mégis jelentősége van a pásztormadárnak nálunk is, mert, mint láttuk, nem is oly ritkán jelenik meg s legtöbbnyire nagy számban, majdnem mindig sáskajárás idejében, sőt minél nagyobb a csapás, annál föltünőbb mennyiségben. Petényi május havában nagyobbféle bogarakat (futóbogár, Pachygaster, Cleonus), apró csigákat talált begyükben és gyomrukban. Egy példány táplálócsöve a fali ászkához (Oniscus) hasonló, de nagyobb bogarakkal volt tömve. Leggyakrabban azonban cserebogárból állott az elejtettek gyomortartalma. Junius elejéről való példányban erdei czingolány (Cicindela sylvatica) és egy csomó tücsök, sáska s e hó 20-án ejtett öt példányban nagyszámú fehéres hernyó volt (ezeket a fagyöngy és a Loranthus europaeus zöldjéből keresgélték elő a madarak).
Nyáron majdnem kizárólag kifejlett sáskával táplálkoznak. Bernáth A. szerint a tölgyesek szélén nagy buzgalommal irtották a búcsújáró hernyó (Cnetocampa processionea) ezreit. Rovásukra tartoznék, hogy egy helyen állítólag az árpaszemeket csipdesték a kalászokból, a mi azonban téves
megfigyelés is lehet, mert Petényi inkább azt hiszi, hogy az Anisopliá-k s nem mag után keresgéltek az árpaföldeken. Az azonban kétségtelen, hogy a gyümölcsre szívesen járnak. Brusina Horvátországban egy elejtettnek gyomrában szeder- és cseresznyemaradványokat és magvakat talált, a Hegyalján pedig — Kis-Tokajon — 1884-ben az eperfák termését rövid idő alatt tönkretették s Petényi is említi, hogy az öregek kireptetett fiókáikat Baracs és Győr vidékén, a gyümölcsökben gazdag helyekre vezették s főleg a eperfákat dézsmálták.
Ha tehát a jövendőben
rózsaszínű vendégeink újból ellátogatnának hozzánk, ott, a hol a gyümölcsösöket károsítják, tennészetesen védekezhetünk ellenük; oly vidékeken azonban, a hol gyümölcs nincs vagy láthatólag nem veszélyeztetnék azt, telhetőleg oltalmazni kell őket, mint a gazdaságnak, erdőnek rendkívül hasznos szolgálatot hajtó szárnyasokat. Hisz a cserebogár, sáska tudjuk, micsoda czégéres ellenségünk, a mely állat tehát kiadóan támad reájuk, az a mi érdekeinket támogatja.
*Fontos adatok idevágólag: Aquila. 1895. 185. l. — Verh. d. k. u. k. zool.-bot. Ges. Wien. 1877. 196—204. — Természettud. Közl. 1875. 263—267. 1. — Orn. Jahrb. 1889. 159. 1.; 1890. 65. 1. Kitünő a Petényi hagyatékából való ismertetés (Aquila 1896. 149—187.), melyet e helyen elsőrangú forrásként leginkább felhasználtam, minthogy saját tapasztalataim e madárról nincsenek.
Kép forrása: Imran Shah/Wikimedia, CC BY-SA 2.0 DEED
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több Chernel István
