A mezítlábas doktor avagy a székicsér és a szakirodalom
Nem először esik szó arról, mennyire vágyhat az ember arra, hogy lásson egy-egy madárfajt. Dunántúli gyerekként természetesen a Hortobágy volt álmaim legfőbb tárgya.
Az ott élő pusztai, sziki fajok. Gyerekkoromban többször is átutaztam ott, de ez csak növelte a forró vágyakozást; minden átlibbenő kék vércse, minden útmenti vezetéken ücsörgő szalakóta, de még a távolban átrepülő kanalasgémek is. Sok mindent kiköveteltem magamnak gyermekkorom nyarain, ahogy elmeséltem már, így jutottam el a Bükkbe, így kalandozhattam Bulgária sópárlóin, de a Hortobágy sokáig váratott magára. Annyira sokáig, hogy amikor már gimnazista lettem, elhatároztam:
nem várok tovább, fogom a hátizsákot, nyakamba veszem az utat, és elmegyek oda.
Minden a Hortobágyról szóló madártani cikket áhítattal olvastam. Ismertem is a szakirodalmat elég jól. Annál is inkább, mert egy madarász-nebulosz egy-egy cikket nem egyszer olvas el. Valahányszor feltámad benne a vágy, minden egyes alkalommal. Ráadásul akkoriban nem úgy volt, mint most, hogy naponta jöttek a hírek. Meg kellett várni a havonta, de havonta is rendszertelenül és rettentő késéssel megjelenő periódikákat, a Madártani Tájékoztatót például. És míg a következőre várt az ember, addig az előzőt ronggyá olvasta.
Ezekből a kiadványokból egy név erősen kimagasodott: Dr Kovács Gábor.
Gőzöm se volt arról, ki az, de az nyilvánvaló volt, ha valaki útmutatást adhat ott, akkor az ő. Sejtelmem se volt arról, hogy ez nem is annyira egyszerű, mivel a „mezítlábas doktor” – ahogy akkoriban már Dr. Kovács Gábort becézték – nem egy könnyen megközelíthető ember.
Amikor aztán gimnáziumban megtudtam, hogy a biológia tanárom személyesen ismeri, kapva kaptam az alkalmon. Megszereztem a „mezítlábas doktor” címét, és tanárom ajánlásával irány a Hortobágy. Persze, már az első puszta látványa is az egekbe lőtt, az első szalakóta a 33-as mentén, minden csuk, minden fecske, de azért abban a reményben érkeztem oda, hogy végre olyan fajokat gyűjthetek be, melyekre akkor már évtizede vágytam.
Egy évtized egyébként semmi – de nem egy gyereknek! Másképp megy akkor az idő; egy gyereknek az megvan évszázad is.
Könnyű elképzelni, mekkora izgalommal és milyen várakozásokkal ballagtam a megadott nagyiváni cím felé.
A ház a falu legszélén állt. Előtte mindjárt a puszta. Nagyon fiatal voltam, ráadásul a tanáromtól valami kissé homályos instrukciót kaptam arra vonatkozóan, hogy illedelmes legyek, és ne tévesszen meg, ha a „mezítlábas doktor” nem lesz velem nyájas. Úgy éreztem, hogy most egy mozdulaton, egy gesztuson múlhat minden. Egy túzok. Hogy láthatok-e gulipánt. Láthatok-e kígyászölyvet vagy ugartyúkot.
Vagyis, ezen múlhat minden. Mert akkor ez volt nekem A MINDEN.
Oda sem értem a házhoz, s már tudtam: jó helyen járok. A ház pusztára néző teraszán spektív állt. Ráfordítva a pusztára. Amúgy sehol senki. Bár spektívet addig talán nem is láttam, azt rögtön tudtam, hogy madarász lakik abban a házban. Az, akit keresek.
Csöngettem. Pár másodperc múlva kijött egy zöldbe öltözött, középkorú ember. Nem tudtam, hogyan kell kinéznie, hisz képet sehol nem láttam róla. Bemutatkoztam, és mivel nem kérdezett, kénytelen voltam rögtön a tárgyra térni. Hivatkoztam a biológia tanáromra, valamit talán habogtam arról, mennyire szeretem a Hortobágyot. Mit akarsz látni? – kérdezte a „mezítlábas doktor”, nem igazán barátságosan, inkább úgy tűnt, gyanakvással. Azért ez nem könnyű kérdés akkor, ha az ember egy fajlistával érkezik. Mert mit is? Melyiket a leginkább? Mi a legfontosabb? Végül is – erre állati élesen emlékszem – egy tőmondatban foglaltam össze minden vágyam:
Pusztai, sziki fajokat.
Ekkor úgy láttam, hogy a férfi gyanakvása meggyőződéssé válik, mint aki biztosan tudja, olyasvalaki áll előtte, aki alapvetően örök amatőr, aki nagy valószínűséggel felkészületlenül ment oda. – Mégis milyen fajokat? – kérdezte, és bennem azt a benyomást keltette, hogy vizsgáztat. De örültem a kérdésnek, ez könnyebb volt, lehetett szépen sorolni: székicsér, széki lile, sziki pacsirta, túzok, gólyatöcs, gulipán, ugartyúk, és a többi. – Nézz bele! – kérte a férfi a spektívre mutatva. Odahajoltam, és akkor egy pillanat alatt elöntött az adrenalin.
A távcső egy kotló ugartyúkot mutatott. Ott volt szinte az orrom előtt. Életemben először!
Pontosan nem tudom, mit mondtam, mit csináltam, az biztos, hogy felkiáltottam: ugartyúk! – de nem túl hangosan, viszont meggyőzően. Úgy láttam, hogy a mezítlábas doktor arckifejezése is megenyhül kissé, kihozott egy HNP-térképet, és szépen berajzolgatta rajta, melyik fajt hol találom. A látogatható területeken.
Ez a térkép ma is megvan valahol az irataim között. Később is sokszor használtam, bár hamar elavult. Azt hiszem kabalaként vittem magammal. Egyszer még találkoztunk, jóval később, amikor már a tanítványaimat vittem a Hortobágyra. Azt hiszem, már akkor sem emlékezett rám. Engedélyt kértünk a nemzeti parktól, és a kíséretével belátogattunk a fokozottan védett puszták egyikére.
A székicsér volt az egyik célmadarunk.
Tudni kell, hogy nem sokkal korábban a székicsérről még mindenhol azt írták, hogy a pusztai legelőn tehéntrágyára, az ún. „árvaganéra” rakja a tojásait. A fényképek is mindig így mutatták, egy tehénlepény előtt. Azt is érdemes tudni, hogy akkoriban már hallottam ezt-azt arról, hogy a mezítlábas doktor néha olyasmit talál, amit „talán nem kellene”; értsd: ami elüt attól, amit a szakirodalom ismer. Ilyen volt az a székicsérkolónia is, amit akkor láttunk. Nemhogy tehenek vagy árvagané nem volt, de még puszta sem. Egy dinnyeföldhöz mentünk. Egy közönséges, cseppet sem természetközeli mezőgazdasági területre.
Semmi romantika. Semmi pusztai pátosz. Egy deka szittya-szik nem volt ott. Csak a sivár dinnyeföld.
Ráadásul ott sem mozgott semmi. Rohadt meleg volt, állt a levegő, vibrált a horizont, és ennyi. De ahogy a mezítlábas doktor mondta, a látszat csal, ott vannak, kotlanak, de nemsokára váltás, és akkor felrepülnek, és láthatjuk őket. Úgy is lett. Várakoztunk kicsit, a közelben ez idő alatt kiszúrtunk néhány távoli túzokot, megjelent egy kígyászölyv is a légtérben, majd egyszercsak valóban felszálltak a dinnyeföldről a székicsérek. Olvadoztunk a gyönyörtől, én is, annak ellenére is, hogy Bulgáriában szép számmal láttam őket korábban, és miután megint elültek, mindehhez annyit tett hozzá Kovács Gábor: „Csak az a gond, hogy székicsér nem olvassa a szakirodalmat!”
De jó:-)) a székicsér nagyon okos(nem olvas szakirodalmat), meg a mezítlábas doki is. Lenyűgöz a madarak iránti szenvedélyed és tudásod. Biztosan írtál valahol a legszebb emlékeim fejezetben hogyan ébredtél rá, hogy ez lesz az egyik hivatásod, én nem emlékszem, hogy olvastam volna. Szabó Edit ha látod ezt a bejegyzést Te tuti kapásból megmondod volt-e ilyen.
A készülő, vagy kész? madaras könyved is biztosan tele lesz rengeteg új megállapítással.
Én sem emlékszem, hogy írt volna Cen’ bármiféle hirtelen rádöbbenésről vagy elhatározásról.
Szerintem benne már a születésekor megvolt a növények és állatok – köztük a madarak – iránti rajongás és érdeklődés 🙂 , ami aztán szép fokozatosan oda vezette őt, ahol most tart.
igen- úgy is mondhatnám, madár imprinting:-)
Elment az égi pusztákra a mezítlábas doktor 🙁 :
https://greenfo.hu/hir/elhunyt-dr-kovacs-gabor-a-hortobagy-madarasza/
🙁 🙁
Olvastam én is a hírekben- könnyű utat neki, átrezgett az öröklétbe.
Cen’ jutott eszembe, amikor olvastam a szomorù hírt.
Szárnyaljon a lelke a madarakkal, tovább!
Béke poraira!