Szomorú az író, ha szomorút ír? | Emóció, ráció és ihlet
Törtlént egyszer, hogy kéziratokat ajándékoztam törzsolvasóknak, méghozzá kedvenc passzusokat vetettem papírra, amikor egyikük felvetette, hogy nem akar olyan kéziratot kérni, amely “szomorú”, s ami így engem is elszomorítana.
Ez elgondolkodtatott
– ugyanis fel sem merülhet, hogy én attól szomorú legyek, és ez talán megér egy rövid bejegyzést.
Nem állítom, hogy írás közben nincsenek az embernek érzései,
hogy is állítanám, hisz akkor a szöveg hidegen racionális, vagyis halott lenne. Nehéz megindokolni, hogy az ember mégis mitől jókedvű, ha egyszer egy durva vagy szomorú történetet ír. A legkönnyebben talán úgy férhetünk hozzá ehhez a jelenséghez, ha a mostanság oly divatos jobb- illetve bal-agyféltekés működés alapján vizsgáljuk ezt.
Az általános vélekedés szerint többségünk, vagy az egyik vagy a másik agyféltekét működteti intenzívebben, ennek megfelelően inkább racionális vagy inkább emocionális alapon szemléli a világot,
irányítja az életét (szokták volt mondani, a férfiak inkább a rációra, a nők pedig inkább az emócióra hagyatkoznak). Sok vita folyik arról, hogy melyik a jobb. Szerintem viszont az lenne a kívánatos, hogy a kettő egyensúlyban legyen, ha tetszik, mindkét agyféltekét egyszerre, egyenrangúként működtessük.
Ne gondoljuk, hogy az emóció ellentétes a rációval, a kettő gyönyörűen megfér együtt, sőt, kiegészítik, megerősítik a másikat.
Ebből a szempontból egy férfi és egy nő együttműködése,
harmóniája akár erről is szólhat: ráció és emóció egyensúlyáról – már amennyiben mindkét fél el- és felismeri a másik emocionális vagy racionális működésének létjogosultságát. Ahhoz azonban, hogy ez világos legyen mindenkinek, például egy párkapcsolatban is, valószínűleg az is szükséges, hogy ezt az egyensúlyt képes legyen létrehozni – ha csak időlegesen is – önmagán belül is. Legalábbis képes legyen időről időre hozzáférni mindkét területhez, képes legyen időről időre mindkettő működtetésére, ha másként nem, hát legalább váltogatva a kettőt.
Bár utóbbi működési mód kockázatos is, hisz könnyen vezet kiszámíthatatlansághoz. Kétségtelen, hogy a kettő együttes, összehangolt, főként huzamos működtetése igen nehéz feladat. Evolúciós szempontból talán épp ezért rögzült az a felállás melyben csak két fél, egy emocionális és racionális fél képes erre, viszonylag könnyedén. Könnyedén – mondom ezt ahhoz mérten, hogy egyazon pszichén belül menyire nehéz elérni ezt.
Ugyanakkor az sem vitás, hogy épp ez a különbség okozza konfliktusaink javát is, a családban épp úgy, mint például a közéletben. Ha egy pszichén belül igyekszünk megoldani ezt a feladványt, fel kell kössük a gatyát.
Számomra épp az írás az a folyamat, melyben ez a kettősség
– a ráció és az emóció tökéletes konstellációja –
a leginkább megvalósítható. Mondhatni azt is, hogy e két működési mód egyenrangúsága, egyforma erőssége az írás alapfeltétele (nem lepne meg, ha egyszer egzakt módon bizonyítanák, hogy az úgynevezett ihlet, épp az az állapot, ahol az emóció és a racionalitás egyenrangú félként dolgozik a pszichében). Ugyanakkor az is igaz, hogy amennyiben ez az egyensúly nem áll fenn, akkor épp az írás folyamata az, amely létrehozhatja azt. Amikor John Brain azt írja az ihletről, hogy ő személy szerint hisz benne, de úgy gondolja, az ihlet munka közben jön meg, akkor talán akaratlanul is erről beszél. Egyetértek John Brainnel: ihlet létezik, s valóban, leggyakrabban munka közben érkezik.
Szóval,
amikor az ember egy szöveget ír, legyen az könnyed vagy súlyos-komor szöveg, voltaképp örömteli állapotba kerül, hisz a munka tárgya és milyensége csak másodlagos ahhoz mérten, hogy az író épp intenzív egyensúlyi állapotban van.
Az egyensúly az, amire mindannyian törekszünk.
Elkeseredéseink oka gyakran épp az, hogy folyton kibillenünk belőle. De tudni kell, hogy ez nem baj. Tökéletes egyensúly nincs a természetben sem. Egyensúlynak általában azt tekintjük, ami beállt valamiféle aranyközépre, és ott stagnál. Ezzel szemben sehol a világban nem találni efféle egyensúlyt. Ha mégis, akkor csakis az életen túl. Egy kőről, amely ezer éve mozdulatlanul fekszik a Szaharában, mondhatjuk: egyensúlyban van. Csak épp halott. Ami él, az ingadozik. Nekünk, élőknek, az egyensúly csakis dinamikus egyensúly lehet, vagyis erre-arra kilengünk, a baj csak az, ha ezek a kilengések túl nagyok.
Kilengéseink egyik vagy másik irányba alapvetően természetesek és rendjénvalók, legfeljebb arra törekedhetünk, hogy mértékét csökkentsük, s végül beálljunk egy középtartományba, ahol kilengésünk finom rezgéssé szelídül.
Míg kilengéseink nyugtalanítók, s úgy érezzük, hogy irányíthatatlan belső folyamatainknak is kiszolgáltatottak vagyunk, s ez félelmet, szorongást szül – a legrosszabb az, hogy önmagunktól tartunk végül a leginkább –, addig ebben a középtartományban tartott rezgésnek nemcsak azt köszönhetjük, hogy képesek vagyunk azonos időben a világ emocionális és racionális megközelítésére is, így többet értünk meg belőle, konfliktusaink is mérséklődnek, hanem jelentősen nő a biztonság érzésünk, sokkal inkább otthon érezzük magunkat bármely helyzetben, jóval kreatívabbak leszünk, és mindez – megkockáztatom – boldoggá tesz.
Sosem értettem azokat a szerzőket, akik az írásról úgy beszéltek, mintha az valami rettentő kín volna. De talán én vagyok önző, egoista – ki tudja? Mindenesetre, ha ezt az örömöt nem adná meg az írás, már rég felhagytam volna vele. Ha nem adná meg akkor is, amikor a legvéresebb víziók és verziók fekszenek éjente az író ember boncasztalán.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több publicisztika
Nem hiszem, hogy lehet racionàlisazn ìrni egy mély érzésekkell teli helyzezről, ha mégis igen, akkor az ìrò nem megélte, hanem elképzelte azt a dolgot. Vsz.ettől ìrò. A személyes tapasztalat is szelidül ez is igaz, talàn időben messziről szemlélve a történetet lesz olyan mintha racionàlis lenne, vagyis a töltet amplitùdòja lesz kisebb.