Középkori lovagi irodalom
Előző fejezet
HARMADIK FEJEZET
Lovagi irodalom – vitézi énekek
A hűbéri társadalom először Franciaországban épült ki, itt is ért legkorábban irodalmi kifejezésre a Chanson de gestek, vitézi énekek formájában. A vitézi énekek nem olvasásra készültek; dalnokok, jongleurs, énekelték őket, várakban, vásárokon, búcsújáró helyeken.
Az egyház általában üldözte a sokszor igen profán kobzosokat, akik csavargó és társadalmon kívüli bohém életet éltek az egész középkorban s az énekmondáson kívül zenével, mai értelemben vett zsonglőrködéssel és a csepűrágás minden fajtájával szórakoztatták közönségüket; de tiszteletben tartotta azokat, akik a szentek legendáit és a vitézi énekeket énekelték. Az ilyenek szerzőit trouvéreknek, „találóknak“ nevezték; köztük előkelő lovagok is akadtak, mint az a Taillefer, aki a hastingsi csata előtt Hódító Vilmos normannjainak Rolandról énekelt.
Amint az antik epika mindjárt Homérosszal kezdődik, a vitézi énekek közül is a legrégibb a legkülönb: ez a Chanson de Roland, a franciák nemzeti eposza.
Az egykorú történetírók feljegyezték, hogy 778-ban Nagy Károly hadjáratot vezetett Spanyolországba. Seregének utócsapatát a baszk hegylakók a roncesvallesi szorosban bekerítették és felkoncolták; itt esett el Hruodland őrgróf is, a császár unokaöccse. Ez az eposz történelmi magva.
A költeményben Roland nem a hegyi népek, hanem az általános epikus ellenség, a szaracének ellen küzdve esik el, akiket rokonának, Ganelonnak árulása vezetett a Pireneusok közötti leshelyre. Az okos Olivier jókor átlát ugyan a cselen, de Roland vitézi büszkeségből nem engedi meg, hogy segítséget hívjanak. Csak mikor már a végső pillanat közeledik, fúj bele Roland híres kürtjébe, Oliphantba.
Nagy Károly meghallja a kürtszót, visszafordul seregével, de már késő. Roland el akarja törni kardját, hogy ne kerüljön az ellenség kezébe, de az acél törhetetlen. Feje alá teszi a kardot és a kürtöt, kesztyűjét egy arkangyal veszi át, lelkét pedig égbe viszik az angyalok. Az eposz egy valószínűleg későbbi toldalékában Nagy Károly bosszút áll vitézének haláláért.
A Roland-ének világa, csak a harcnak élő, emberfölötti nagyságú vitézeivel, még nagyon közel áll az Eddákhoz és a sagákhoz; de vitézei sokkal nemeslelkűbbek és sokkal bolondabbak, keresztények és romantikusok.
Bolondságuk a desmesure, a mértéktelenség, a mértéktelen hősiesség, amellyel sorsukkal szembeszállnak. Belső nemességük, hogy nem zsákmányért és nemcsak harci dicsőségért küzdenek, hanem Istenért, királyért és Franciaországért. A költeményt már a keresztes hadjáratok lelkesedése hatja át, amely az ősi barbár harcikedvet a keresztény hit szolgálatába állította. A hűbéri szellem fennköltsége fűzi halálos hűséggel a csatlósokat a hős vezérekhez, a vezéreket Nagy Károlyhoz, a „virágos szakállú császárhoz“, kiből a legenda a keresztény fejedelem ideál alakját építette ki.
És itt jelenik meg az irodalomban a hazaszeretet, a nyugati kultúra nagy érzelmi mozgatója.
„Tere Francé, molt estes dulce pais“ (francia föld, igen édes ország vagy) — sóhajtanak a vitézek és meghalnak, „que dulce Francé pár nus ne seit huni“ (nehogy miattunk gyalázat érje az édes Franciaországot). A francia földnek „édes“ jelzőjével, ezzel a merész jelzővel, amely a legkonkrétabb érzékterületről, az ízlelésből vett képzetet visz rá az ország elvont fogalmára, egy új világ kezdődik, városok és egyházak után a nemzetek világa.
„Költője nyers költő, de költő“ — mondja Lanson. Bár nagyon sok benne a harc és a harcosok olyan hóbortos verekedők, mint a későbbi gascogne-i legények vagy a Három Testőr hősei, — a költemény vége mégis felemelkedik a nemes pátosz legtisztább magaslataira és a bőven ömlő asszonáncos sorok úgy búgnak, fájdalmasan és messze völgyek felől, mint Roland vitéz kürtszava.
A Roland-ének és általában a chansons de gestek keletkezésére vonatkozóan megoszlanak a vélemények. A tudósok abban egyetértenek, hogy a költemény a XI. században születhetett, bár a ránk maradt kéziratok csak 1170 körül íródtak. Szerzője talán az a Turoldus, aki a költemény végén igen bizonytalan módon megnevezi magát.
A probléma nem is a költemény, hanem a monda keletkezésének időpontja. A régebbi felfogás azt vallotta, hogy a frankoknak is voltak balladaszerű hősi énekeik, mint a többi germán népnek; ezek a „nép ajkán éltek“ Roland korától a XI. századig, amikor egy költő eposzba foglalta őket össze. E szerint a Roland-ének „germán tartalom román formában“.
Ezzel szemben a francia tudósok újabban egyhangúan elfogadják Bédier tanítását, amelynek értelmében a Roland-éneknek és társainak semmi köze a frank hősdalokhoz, amelyek úgyis csak az irodalomtörténészek képzeletében születtek. Bédier abból indul ki, hogy a francia vitézi énekek, a földrajz mentes északi mondákkal ellentétben, mind erősen helyhez kötöttek: nagy szerepet játszik bennük az a templom vagy kolostor, ahol az ének hősének csontjait, fegyvereit vagy egyéb emlékét őrzik.
Ezek pedig csaknem valamennyien egy olyan útvonalon terülnek el, amely valamelyik nagy zarándokhelyhez vezet; pl. a Chanson de Roland emlékei azon az úton, amelyen a franciák a spanyolországi Compostelába, Szent Jakab apostol ereklyéihez zarándokoltak.
Bédier szerint a vitézi énekeket az érdekelt kolostorokhoz tartozó egyházi emberek költötték, a korízlésnek megfelelően kiszínezve a latin nyelvű krónikák száraz adatait s a dalokat rábízták a jongleur-ökre, hogy velük szórakoztassák, buzdítsák és csalogassák a zarándokokat a templomban őrzött ereklyék meglátogatására.
A nagy francia vitézi költészet e szerint idegenforgalmi propaganda gyanánt keletkezett.
A versformát és dikciót a verses legendától tanulták.
Bár Bédier hatalmas apparátusú érvelésével ez idő szerint nem lehet tudományosan szembeszállni, az emberben valami mégis tiltakozik ez ellen a lapos és túlzóan racionalista elmélet ellen. Tiltakozik a költői lélektan nevében.
Nehéz elképzelni, hogy Roland halálát és a többi vitézi ének magasztos, harci pátosszal áthatott nagy jeleneteit jámbor, fegyvert nem viselő papok „eszelték ki“, ugyancsak jámbor zarándokok mulattatására; hiszen az egész műfajt olyan tébolyult harci kedv hatja át, amelyhez képest az északi sagák berszerker-dühe józan sportszeretet. Különös és meggondolandó, hogy Bédier az egész illúziórombolást, paradox módon, idealizmusból, nemzeti elfogultságból vitte véghez.
Ez a tudós, aki a háború után kétes eredetű „naplók“ alapján könyvet írt a német katonák kegyetlenségéről, nem tudta elviselni, hogy a francia vitézi énekek frank, germán, tehát bizonyos fokig német eredetűek legyenek. Inkább kétségbe vonta a költemények ősiségét és azt vallotta, hogy a költemények mindenestől francia földön születtek a XI. században.
Mintegy 80 chanson de geste maradt ránk. Valamennyien a frank királyság korában játszódnak, Pipin, Nagy Károly, Martell Károly, esetleg CIovis (Chlodvig) idejében; a francia mondatermő kor 943-ban, Raoul de Cambrai halálával záródik le.
A Nagy Károly ciklusból kiemelkedik a Pélérinage de Charlemagne,
amely szinte paródiája a többinek.
Nagy Károly és paladinjai a konstantinápolyi király vendégei; elalvás előtt azzal szórakoznak, hogy ki tud jobban hencegni; de a konstantinápolyi király kihallgattatja beszélgetésüket és másnap kényszeríti őket, hogy valósítsák meg, amivel hencegtek.
Szerencsére a Szentföldről magukkal hozott ereklyék megsegítik őket, Nagy Károly tökéletesen kettéhasítja a páncélos vitézt és lovát, Olivier férfiasságának bámulatos tanújeleit adja a konstantinápolyi királylánnyal szemben, végül is az egész várost vízzel árasztják el és a király kegyelemért könyörög.
Mulatságos a Moniage Guilhelm is, az Orangei Vilmos köré fűződő ciklusból. A lotharingiai ciklus (LesLoherains) fiktív háborúk végtelen sorát adja elő, Martell Károly a vandálokkal vív meg, a bordeaux-iak életre-halálra harcolnak a lotharingiak ellen stb.
A francia irodalomtörténet nincs nagy véleménnyel a chansons de gestekről — a francia irodalom olyan gazdag, hogy megengedheti magának ezt a fényűzést. Más irodalom bizonyára nagy tiszteletben részesítené őket. Ha nagy részük csakugyan egyhangú olvasmány is, sikerült részleteikben realizmus, nemes retorika és igazi elbeszélő kedv nagyon szerencsésen keveredik.
És vannak jeleneteik, amelyeket az ember nem felejt el: pl. mikor Rainaud de Montauban, a lázadó Haymon-fi, testvéreivel és híveivel a téli erdőben bujdosik, hogy már egészen megfeketednek a nyomorúságtól, majd Rainaud anyja várába érve, sírva az asztalra borul, mert szégyelli anyja előtt, hogy ilyen rossz napokra jutott — az ilyen jelenetekben ama vad századok minden kietlen szomorúságát átéli az olvasó.
A spanyolok is daloltak, valószínűleg francia minták alapján,
vitézi énekeket; ezekből nem sok maradt fenn.
Legnevezetesebb a XII. századi Cantar del Mio Cid: ebben jelenik meg először a spanyolok nemzeti hőse, Don Ruiz de Bivar, a Cid Campeador.
A vitézi énekben Cid még nem a későbbi romantikus lovag; a királlyal valami adóelszámolás miatt vész össze, mint száműzöttnek első dolga, hogy ravasz csellel nagyobb összeget vesz kölcsön két uzsorástól kalandjainak finanszírozására, azután megalkuszik egy apáttal, hogy az mennyiért tartja el feleségét és leányait; a tragikus összetűzést az okozza, hogy az infánsok (királyfiak), akik feleségül veszik Cid leányait, miután megkapták a hozományt, gyalázatosan viselkednek a nőkkel.
Az egész költemény hadisarcokról és a zsákmányon való osztozásról szól, az összegek pontos feltüntetésével, — ebben a materialista vitézi énekben az érem másik oldalát, a hősiesség anyagi részét látjuk.
De nem hiába nevezi a költemény a Cidet „jó órában születettnek“: irodalmi karrierjét nem ennek az ősi és kiábrándító vitézi éneknek köszönhette, Romanzero hanem egy XIV. századi Las Mocedades de Rodrigo című rímes krónikának és főképpen a románcoknak.
A románc, a nyolcszótagú négysoros asszonáncos versszakokból álló lírai hangú elbeszélő költemény
a spanyol irodalom legjellegzetesebb és a világirodalomban leginkább szerepet játszó formája.
A Cid-románcok egy része régi, XV. századi és népies jellegű, más részük későbbi utánzat.* A Romanzeroban a Cid már spanyolosan nagyszerű gesztusokkal pompázik, mint a becsület, büszkeség és vitézség mintaképe.
Lara gróf és fiai talpig gyászban jelennek meg az uralkodónő előtt, mert városukat megsértették; majd hirtelen letépik magukról a gyászruhát és páncélban állnak ott, hogy megvívjanak a sértővel.
Az ilyen erősen színpadias és dekoratív jelenetek magyarázzák meg a Cid-monda óriási hatását az utókor költőire, Corneille-től és Herder-től kezdve Victor Hugo-ig, Leconte de Lisle-ig és Swinburne-ig.
* A Romanzero dél Cidet először Juan de Escobar adta ki 1612-ben.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki | Borítókép: Charles Lock Eastlake : A bajnok (1824)
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
