Jönnek a békák! | Végéhez közeledik az ebihalak fejlődése
Aprócska békáként fokozatosan hagyják el a vizeket az örökbefogadott ebihalaink, és ilyenkor az embert elönti a cukiságmámor, a rózsaszín köd, és csak olyanokat tud hajtogatni egész álló nap, hogy “Nézd, milyen cuki!” “Hát nem aranyos?” “Most mondd, hogy nem zabálnivaló!” Na, nem mintha nem ugyanezt érezném az ebihalakkal kapcsolatban is 0-24-ben. Az irántuk való rajongásom, ami tavaly kezdődött ráadásul évről évre csak nő. El sem tudom képzelni, mi lesz még itt.
Tavaly mentettünk először ebihalakat egy kiszáradó erdei pocsolyából, de akkor még csak dézsákban és akváriumokban tudtuk őket felnevelni, mert nem voltak meg azok a víztestek, amelyek az idén viszont már megvannak. Szükség is volt rájuk, mert most sokkal nagyobb tételben kellett áthordani a jószágokat a szomszédos záportározóból.
Ebimeditáció
Azért most is felhoztunk néhány példányt az akváriumokba, hogy meghatározzuk őket és nagyjából belőjük az arányokat. Így idén is volt alkalmam közelről megfigyelni őket, és sok újabb bájos kis szokásukra derült fény. Például, ahogy ledőlnek pihenni a kavicsok közé és becsukják az aprócska szemüket. Ahogy mohón rágcsálják az algát a levelekről a miniatűr szájukkal, belebújnak az algapaplanba és falatozás közben elpillednek, megpihennek egy levélen, napoznak a kövön, vagy sebesen megiramodnak, mintha hirtelen rájönnének, hogy sürgős dolguk van – egyszerűen imádnivalóak.
Sok ember viszolyog az ebihalaktól és békáktól. Ahogy tavaly is írtam, régebben én sem láttam meg bennük a varázslatot. Ma viszont úgy érzem, nagy veszteség lett volna nem megszeretni őket. Az élet, amit az ember ebihalnézegetéssel tölt, értelmes élet.
Az ebihalak mintha egy másik bolygó, egy másik kozmosz világába kalauzolnák az embert. Én receptre írnám fel mindenkinek az ebihalnézegetést. Remek meditáció és sokat változtathat a nem annyira közkedvelt lényekhez való hozzáállásunkon is, aminek nem elhanyagolható a természetvédelmi haszna sem.
Eléggé szeretjük a békákat?
Az utóbbi években kezdték a természetvédők felhívni a figyelmet arra, hogy bizonyos állatok kevesebb természetvédelmi figyelmet kapnak, és ezért hátrányba is kerülhetnek a megőrző intézkedések során a szebb, bűbájosabb, látványosabb élőlényekkel szemben. Ők azok a rovarok, kétéltűek, hüllők, esetleg rágcsálók, akikhez kellemetlen asszociációk tapadnak vagy akik emberi szemmel nem néznek ki jól. Az emberek undorodnak, félnek tőlük. Persze, az undor és a félelem sem véletlen. Ezek az érzések általában olyankor jelennek meg, amikor az adott osztályba mérgező fajok is tartoznak vagy olyanok, amelyek könnyen terjesztenek betegségeket.
Ezek a veszély elkerülésére késztető zsigeri érzetek. Ebből a szemponból pedig különösen érdekes az undor vagy a fóbia. Mert az emberre rendkívül veszélyesek például a nagyragadozók, mint az oroszlán vagy a medve, mégsem “viszolygunk” tőlük, csak simán félünk. Talán azért van ez így, mert itt egyértelmű a helyzet: az ember alapvetően nem próbál medvével, oroszlánnak barátkozni már pusztán a méretkülönbség miatt sem. Egy békát, kígyót vagy rovart viszont simán megehetne, ha nem viszolyogna tőle.
Ugyanakkor lehet itt még egy érdekes szempont, mégpedig az, hogy rendszertanilag egy faj mennyire áll hozzánk közel – ami ismét csak az ismeretlen és az idegenség kérdésköréhez kapcsolódik. Sok ember szeretete vagy szimpátiája megáll az emlősöknél, akiket könnyű kedvelni. De még a madarak is sokaknak a szívébe tudnak férkőzni. A kígyóknak és békáknak viszont feltételezem, jóval kevesebb rajongójuk akad. Ezért is olyan érdekes élmény megfigyelni az ebihalakat. Egy, vagy akár több világ választ el minket egymástól. De közben annyi közös is van bennünk. Szeretünk enni, aludni, kényelemben és biztonságban lenni. Az alapvető szükségleteink és vágyaink, sőt, talán az őseink is közösek.
Ebikényelem
Tavaly is írtam erről és most is újra rácsodálkoztam, hogy abban a korban, amikor más, épp csak létezésbe kezdett lények még valahol belül, valamiféle burok, tojás vagy anyaméh biztonságában tengetik napjaikat, az ebik kinn vannak a világban, a vadonban élik át mindezt. Nekik az egész világ egy nagy tojás, egy anyaméh. Szerintem ennek megfelelően már a kezdet kezdetétől át is élik azt a mindenséggel való egységet, amit az ember elveszített valahol az úton. És ez látszik, érződik is rajtuk.
Idén ugyanakkor már sokkal rutinosabbak voltunk ebihaletetés-ügyben, ugyanis egyenesen algát adtunk nekik, méghozzá többfélét. De a kedvencük egyértelműen a patakban termett, harsányzöld alga volt, ami a vízben olyannak tűnik, mint a vattacukor. Egyszerűen imádják az ebik, mert nemcsak láthatóan ízlik nekik, de el is tudnak bújni benne. Egyből bele is bújtak, ahogy felfedezték. Ide nem szívesen mennek utánuk a ragadozók. Szerencsére termettek nekik tubifex és szúnyoglárva is, apró tócsarákok a patakból mert vízben, így nem lehetett panaszuk a kosztra. Remélem, másra sem.
Borítókép / illusztrációk: Mara; Szerintem a címlapfotón egy gyepi béka látható, de lehet, hogy Cen’ majd kijavít
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több béka
Milyen kedves cikk:-)) valóban ha az ember sokáig egyféle dolgot figyel, rendesen kiürül az agya minden mástól. Jó kis Breki csapatot hoztatok össze.
Köszi! 🙂 🙂 Igyekeztünk! 🙂
Ó, de jól írsz Mara! Elképzelem, látom a sok kis életet. Szerintem az emberek nagy része azért nem kedveli a békékat, mert hideg nyálkás a bőrük, én sem nagyon fogom meg őket, ha a helyzet úgy hozza, csak a levelit.
Köszi! 🙂 🙂 Hát igen, ez nem annyira váltja ki a simogathatnékot..:-)
Remek poszt, Mara, a békák nagyon szeretnivalók, de ahogy az ebihalakról írsz, elragadó.
Kicsi korom óta szeretem a bèkákat, sajnos, a kígyóktól azóta irtózom, ami nem változott azóta se és már nem is fog. 🐸🐸🐸
Köszi! ❤️❤️ 🐸🐸
Békát már láttam a valóságban, kézben is fogtam már. S az internetnek hála, mára azt is tudom, hogy milyen sokszínűek és sokfélék.
Ebihalat még sosem láttam élőben. Az ember általában cukinak találja az állatok kicsinyeit – még a teknősöket is. 🙂 Miért ne lehetne ez így az ebihalakkal is, nem igaz?
Írhatnál gyakrabban a birtokon szerzett élményeidről, Mara! Nagyon élvezetesen írsz róla.
Köszi, igyekszem gyakrabban jelentkezni a birtokélményekkel! 🙂
🙂 🙂
Szívesen olvasnék pl. egy odúellenőrzésről. Arról, hogy te hogyan éled meg. (Mondjuk, amikor szembenéz veled egy pele. 🙂 )
Most láttam a laptopon lévő fotón az ujjaidon az ebihalak fejlődési stádiumait, -ezért külön köszönet-, és most már el tudom képzelni, ahogy az ebihal álomra hajtja a fejét, lehunyja szemét. miután kényelmesen elhelyezkednek a köveken (és bebújnak az algapaplanba 🙂 )