Fakivágás! Bassza meg! Minek ment oda? Minek nőtt oda?
Ha nem múltál el tizennyolc éves, ha nem múltál el negyven, ha nem múltál el hatvan, ha nem múltál el száz és ezer éves, ha most jársz itt először, ha most jársz itt sokadszor, ha most jársz itt utoljára, az alábbi posztot ne olvasd el.
Pár napja írtam egy viszonylag sötét hangvételű blogot arról, hogy már nem tudok olyan jó szívvel gondolni az úgynevezett vidékre, és konkrétan a saját vidékemre sem, mint korábban – és akkor nagyon megszépítettem azt, amit abban a posztban írtam.
Nem tudom, hányan olvasták,
nem is igazán érdekel már – ez sem –, de egy biztos: sok reakciót nem szült. Az a gyanúm, hogy van olyan is, aki olvasta, csak épp nem akart hergelni vagy esetleg csalódott volt az olvasottak miatt (miattam?), vagy egyszerűen csak jobbnak látták páran, ha ehhez nem szólnak hozzá.
És ha ugyanez lesz a sorsa ennek a blognak is, abszolút megértem.
Később írtam egy esszét is, amiben részint megmagyaráztam, miért nem szűnik az ember kényszeres pusztítása. Miért kell neki letarolni mindent.
Ez finomabb, intellektuálisabb megközelítés volt – bár itt is lúzernek, agyament idiótának neveztem azokat, akik letarolják a kertjeiket –, de ez sem váltott ki indulatokat vagy számottevő reakciót. Nem is azért írtam.
Ezek után az volna logikus, hogy az első, meglehetősen durva írás, majd az azt követő intellektualizáló esszé közé becsússzon egy középutas futam. De nem. Nem a logika, nem az arányérzék vezet. Amit most írok majd, minden alá megy. Büszkén vállalom.
Tegnap megállt egy furgon a közelben.
Nem cifrázom. 2024.06.08. van. Vegetációs szezon közepe. Költések mindenütt.
„Fészek minden ágon”.
Az egyik közeli kertben álltak neki dolgozni, láncfűrésszel visszavágni a hatalmasra nőtt tujákat. Ez bárkinek szíve joga. Ugyebár. A magáén bárki azt tesz, amit csak akar. Egyedül kutyát és embert nem kínozhat.
Sok Nyugat-Európából érkező nyugdíjas él a környéken. Meg sok nem nyugdíjas nyugat-európai is. Osztrákok, németek, angolok, hollandok, finnek. Amint az említett kertben is. Ez amolyan erdő-mezei multikulti. Azt gondolná az ember, hogy a gazdaságilag (tudatilag?) fejlett régiók embefői is fejlettebbek – de csak mert még az intelligensebbje is bedől annak az ordasságnak, hogy Hegyeshalmon túl tudatilag oly fejlett már a világ, amire nyugodtan mondhatjuk:
ott van a Kánaán vagy a Menyország, esetleg a kettő egyben.
Akkor is ez motoz bennünk a szokásos Avarhoni önpocskondiázás miatt, ha pontosan tudjuk: tavaly például a bokorsorunkat az osztrákok miatt akarták kivágni a picsába. Amint szerte az országban komplett bokorsorokat, erdővédő sávokat tarolnak le, mondván, az csak biomassza, és épp jó lesz egy kibebaszott biomassza-erőműbe. (Mondjuk egy virágzó kökénysor.) Hát még ha az erőmű a sógoroknál van!
Ők már csak tudják, mit szabad és mit nem.
Ők már csak tudják, milyen a korszerű szemlélet, a modern és felvilágosult világ, míg mi itt, a bugrisok, lófaszt sem tudunk.
Ha mi akarjuk kiszedni a bokrot, barmok vagyunk. Ha az osztrák? Éljen, hajrá, „zöld energia”.
Mindennek én is bedőlök. Agymosott kretén vagyok én is. Látszólag éber, látszólag tiszta tudat, de „valahol mélyen” én is csak egy balfasz. Tudom, hogy nem igaz, amit a világ felvilágosult feléről állítanak, tudom, hogy ott sem rózsaszínek a felhők, és mégis. Például azt hiszem, hogy a környéken élő nyugat-európaiak másként bánnak a kertjeikkel, mint mi. Hátha mégis. Hátha a nyugat-európai ember már teljesen más, mint az erőművei.
Ehhez mérten egy „nyugati kertben” zúg a láncfűrész június 07-én. Kivágja a gép a fészkelés kellős közepén a csicsörkét a tujából a faszba.
Minek ment oda?
Kibassza a gép a kenderike fiókáit a retekbe!
Minek fészkelt oda?
Ja, mondjuk az igaz, hogy a tuját nem lehet vágni szeptemberben. Meg októberben sem. A november az ilyesmire köztudottan alkalmatlan. Decemberben meg karácsony van. Januárban túl hideg. Február se jó sehogy se. Március már majdnem. Április vége jó idő esetén már szóba jöhet. De az ideális időszak az ilyesmire, minden tuja, minden bokor és fa totális, végleges kiirtására, a május és augusztus közötti időszak. Amikor van is benne valami. És amikor hajt, friss, zöld, illatos. Amikor annyira él minden tuja és fa, hogy szinte sikít, ahogy a lánc elvágja és ledarálja. Akkor kell vágni, amikor néha megkeni a láncfűrészt a tojások sárgája. Amikor belefröccsenhet némi friss madárvér is a zúgásba.
Nem máskor.
Akár keleti vagy, akár nyugati, akár felvilágosult vagy, akár síkhülye.
Csak az ufók vágnak fát máskor!
Jó, ezzel megvagyunk. Majd átmenekül az a pár madár pótköltésre hozzám, ahol ufó lakik, kibaszott földönkívüli, aki nem olajozza tojássárgájával a láncfűrészt, aki nem dönti le nyolc méter magasról a kivágott lombbal együtt a tengelice és a zöldike fészkét.
Lassan megnyugszom. Nem akarok megint infarktust kapni. Csalódott vagyok. Megerősödöm abban, amit legutóbb a barbárságról és a vidékről írtam. De ne hidd, hogy a vidék sötét. Sötét a város is. Gréta is sötét, mint az éjszaka. Azt nem hittem volna, hogy a környék nyugateurópai nyugdíjasai is. Talán nem is azok. Talán az önkormányzat kötelezte őket arra, hogy vágják vissza a tujákat. Ki tudja. Reméljünk még. Higgyünk. Nincs miben, de mégis.
„Próbálkozni mindig lehet.”
Másnap.
Hajnali háromkor kelek. Ötre megírok egy cikket a nyaktekercsekről, felrakom, és mivel furcsa rigót látok a dolgozószoba ablakából, meg furcsa éneket is hallok, veszem a fényképezőgépet, zsupsz bele a gumicsizmába, és teszek egy nagy kört a birtokon. Elmegyek egészen a Kisberekbe, a forrásokig. Sokáig figyelem a Nagypatakot. Ellenőrzöm a varsát, de ezúttal nem fogunk fürge csellét.
Sok a munka, elindulok vissza a házhoz. Alig rúgom le a csizmát, nyolc óra sincs, amikor ismét láncfűrészt hallok, s megint a közelből. Rohanok, megnézni, nehogy megint a kökénysort basztassák, de nem. „Csak” az út túloldalán álló két hatalmas fenyőt gallyazzák. Kimegyek megkérdezem, mit vágnak, meddig vágnak, hogyan vágnak, miért vágnak.
Először is megnyugszom, mert csak arról a két fáról van szó, és nem jönnek tovább, nem jönnek át az én kibebaszott oldalamra. Azt is megtudom, hogy valamit építenek oda, valami beállót vagy effélét, és emiatt vágják ki azt a két hatalmas, tökéletesen egészséges fenyőt. Lehetnek vagy 60-70 évesek. Jó, de ha építkezni kell, ha kell oda egy beálló vagy ilyesmi, mit lehet tenni?
Félreértés ne essék. Az ott nem egy telek. Nem egy házat húznak fel. Csak valamiféle beállót. Telefonálok az önkormányzatnak. Megerősítik, lesz ott minden, pergola meg lépcső. Oké.
Akik ott dolgoznak, azokra nem haragszom.
Teszik a dolgukat.
Vágják a fát szombaton, június nyolcadikán. Szépen, gondosan, zölden. Viszek ki nekik kávét is. Csak annyit jegyzek meg – mintha ugyan nekik bármi közük volna az egészhez –, hogy „aztán kibaszott szép legyen ám”, ami a fenyők helyére kerül!
Ezeket a fenyőket sem lehetett volna kivágni, mondjuk februárban. Nem. Meg kellett várni, amíg valami fészkel rajta. Fészek nélkül nem igazi semmiféle vágás. Meg aztán ne akkor vágjunk ki egy fát, amikor nyugalmi állapotban van. Nem! Éljen, viruljon, hajtson, akkor az igazi. Ez evidens. S milyen nagyszerű, hogy ezt errefelé – és szerte az országban, és szerte Európában – minden balfasz tudja.
Elhúzhat a faszba az is,
aki még mindig abban a hitben él, hogy csak mi vagyunk ekkora lúzerek itt az úgynevezett Kelet-Európában. Franciaországban mindössze három hete érte el az LPO, hogy ne lehessen léppel fogni madarakat! (!!!!!!!)
Vettük az adást? Enyvvel! Vagyis ragacsos vesszőkre ragadó madarak ezreit kínozták meg még egy hónapja is Franciaországban, mondván: ez egy hagyomány! Nem vicc. Nézz utána!
Ó, a fejlett franciák! (Máltáról nem is beszélve!)
Nálunk ezt körülbelül Árpád apánk tiltotta be, miután átjött a hágón. Hiteles forrásból tudjuk, hogy nálunk már Koppány sem fogott léppel madarat. A franciák még a múlt hónapban is!
Nagy-Britanniában többek között azért zuhan a gyakori énekesmadarak száma, mert ott is útban vannak már a bokrosok. Befonom a szemöldököm, de útban van még a híres angol sövény is. Az is!
Minek nőtt oda?
Szóval jó érzékkel, remek időzítéssel, tűpontos barbársággal, kiválasztva a legideálisabb időpontot, amikor egy favágással egy füst alatt fészkeket is tönkre tehetünk, szombaton, a reggeli órákban hozzáláttak kibaszni két hatalmas fenyőt, hogy a helyére pergolát meg beállót rittyentsenek. Nyilván nyertek valami pályázaton.
Máskülönben miért is jutna eszébe ilyesmi bárkinek?
Valaki nyilván jól jár majd azzal, hogy készít egy pergolát, meg egy lépcsőt, oda, ahonnan soha nem hiányzott, és valaki jól járhat azzal is, ha a két hatalmas, egészséges fenyőt elpasszolja fűrészárunak.
De mindegy. Járjon jól bárki. Mindenki. Bármivel. A lényeg az, hogy amit a fenyők helyére építenek, az kibaszott szép legyen. Szebb legyen a Taj Mahalnál is. Meg az Égei-tengernél! Szebb, mint a kedvesem fénykorában. És szebb, mint azok az idők, amikor még nem akartam bokorirtó-erdővágó gépek alá kibiztosított kézigránátokat dobni.
Olyan szép legyen, hogy amikor meglátom majd, tágra nyílt pupillával felkiáltsak:
Eszem-faszom megáll!
Ó, ez be gyönyörű, be szépséges, s mily kurva jó! Ez biz, feleim, ó ti istentelen barmok, ezt Zeuszra meg az életetekre mondom: bőven megérte! Húgotok és anyátok életére esküszöm: Hogy emiatt kibasztátok azt a két nyomorult fenyőt, én már biz egy cseppet nem bánom! Ennek csodájára jár a világ, és ebben már legalább nem élhet meg semmi, se kurva pinty, se piszkos kis poszáta.
Remélem, lefújjátok gyilkos festékkel. Remélem raktok a habarcsba azbesztet, és kurva anyánkat is elrákosító titkos összetevőt. Ó, feleim, remélem, semmi életben nem marad e gyönyörűség láttán, e minden világok legfontosabb fejlesztésének árnyékában vagy csak a közelében is.
És remélem, nem álltok meg itt. Folytatjátok, amerre csak a szem ellát.
Legyen minden bokor helyén pergola!
Minden nőtt oda? Minek ment oda?
Minek ment oda?
Basszunk ki mindent! Legyen a világ egy megálló! És egy kurva hosszú lépcsősor a megye! Legyen egy betonplacc a világ, de olyan, ahol egy fűszál sem nő, és éljen ott majd a lányod, a fiad, a nyomorult kisunokád, te pedig nézd majd végig, hogyan kap lángra utódaid testében új vírus, és végül hogyan hal éhen az, akit állítólag szerettél;
hogyan soványodik le egy abortált magzat szintjére végérvényesen, pályázati pénzekből kivasbetonozott világod rozsdamentes és szépen sugárzó, rádióaktív méhében.
Legyen a világ pergola!
Nem kell tölgy, nem kell fenyő, nem kell bokor.
Minek nőtt oda? Minek ment oda?
Minek ment oda?
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több blog
Teljesen megértem az indulataidat. S ezek az indulatok hatványozódnak, amikor az ember tudja, hogy nem tud tenni semmit, csak tehetetlenül nézni a pusztítást. Legfeljebb hátat fordít és elmegy, hogy ne is lássa. 🙁
Nem is értem, hogy milyen funkciója lesz annak a beállónak. Ki fog oda beállni és miért? S miért pont oda? Nem lehetett volna 20-30 méterrel arrébb építeni?
Az jutott még eszembe olvasás közben, lehet, hogy azok az “osztrákok, németek, angolok, hollandok, finnek” otthon nem tennének ilyet? Csak tudják, hogy itt következmények nélkül megtehetik.
Egyszer jártam a Luppa-szigeten. Gyógyír volt a lelkemnek, amikor azt láttam, hogy nem vágták ki a sokéves fát a nyaraló építése közben, hanem körbevették a terasszal. Ilyen is van.
Istenem- hova jutottak az emberek, nem tisztelnek semmit, nem gondolnak semmire csak a kifelé élésre. Kedves Cen ne kapj infarctust légyszíves. Sok víz lefolyik még a Dunán, mire egy parányi szemléletbeli változás lesz a környezetünkről. Bunyóztam én is két gyönyörű tujáért a nővérem és a szüleim sírja felett- annyit tudtam elérni az igen magas 40 éves (!)egészséges szép tujának a tetejét fogják levágni- na és mikor – mostanában, ha csak valahogy mégis meg nem tudom akadályozni. Mellkasi szorításom lett nekem is a rombolástól meg tehetetlenség érzéstől. Viszem az írásod, köszönet érte!!!
Istenem..
Még valami:
Mikor nem reagálok egy cikkre?
1./ Ha nincs olyan gondolatom vele kapcsolatban, amit megosztanék másokkal is.
2./ Előfordul, hogy egy cikk csak napok múlva kerül elém, s akkor ritkán szólok hozzá, hiszen már túl léptünk rajta.
3./ Amikor kevés időm van, csak gyorsan átfutom a cikket, mondván, hogy majd később alaposabban átolvasom, de erre nem mindig kerül sor.
4./ Ha a legutolsó 3-4 hozzászólásomra nem érkezik semmilyen reakció, akkor elbizonytalanodom. Lehet, hogy senki sem olvasta? Vagy volt, aki elolvasta, de érdektelennek tartotta? Lehet, hogy túl gyakran szólok hozzá, és már unalmas vagyok?
Ilyenkor egy lépést hátra lépek. Visszaveszek az aktivitásomból, és egy ideig nem kommentelek.
Hát így…
Kedves Edit én mindig olvaslak. Amùgy valòban, a kommentekre sokszor nincs reflexio, ez vsz.azert van mert megy a nagyszabàsù terepmunka. Mara azért sokszor ìr vàlaszt. Centauri meg mondig is ilyen volt, ritkan reagàl. Engem nem zavar, kiküldöm az éterbe ìgy is a gondolataim egy egy ìràs kapcsàn.
Aranyos vagy! Köszi! 🙂
Cen’ nehezményezte fentebb, hogy néhány írására nem reagált senki. Ezt a hozzászólást magyarázatnak szántam, nem reklamáció!
És igen, Mara nagyon gyakran válaszol, és néha remek kis beszélgetések alakulnak ki. 🙂
🙂 🙂
Sosem vagy unalmas! 🙂
❤🙂
Kedves Edit, tűpontosan megfogalmaztad pontokba szedve, amit én is megélek és tapasztalok. Le is szoktam a hosszabb lélegzetű hozzászólásokról. Ha lenne lájk- jel, meg a többi emotikon
sokszor csak azt nyomnám meg….Persze, ugyanez a helyzet a közösségi oldalakon is. Sajnos. Azt hittem itt más lesz. De nem igazán. Még sajnosabb.
Akkor most gyorsan hozzászólok! Tényleg nem olvastam sz előző írásaidat a témában. Mentségemre szolgáljon, hogy be kell vezetnem, megszervezni, megírni, egyáltalán létrehozni az új életemet. Új dologba vágok bele, mivel a régi megélhetésem megszűnt. És minden kezdet nehéz, mint tudjuk!
De nem is ertől akartam írni, nehogy igénybe vegyem a türelmeteket.
Szóval, ez az igazi gyötrelem, a tehetetlenség! Hogy nem tudjuk megvédeni azt, amit szeretünk, ami nekünk a legfontosabb. Úgyhogy tökéletesen megértem a sorok mögött feszülő indulatokat! Szerintem ahhoz képest, finom voltál és úrias. Sajnos ez a trend, mindenütt ezt látom a környezetemben is. Felfoghatatlan.
Ó, üdv a klubban! (Én is hasonló helyzetben vagyok épp újratervezés terén.)
Remélem, te nem munkaügyben váltasz! Rád itt van szükség!🤗