Már nem hiszek a józan, csöndes többség létében | blog

Már nem hiszek a józan, csöndes többség létében | blog

---

Nem sűrűn – jó, ha szökő évenként –, de néha hivatkozom arra, hogy talán létezik egy csöndes, józan, önazonos többség, akiket nem látunk a kommentfalakon, akiket nem látunk az utakon, akiket nem látunk az autópályán sem, mert nem villogtatnak ránk hátulról, nem büntetőfékeznek, egyszerűen csak jó tempóban, s általában gazdaságosan haladnak a külső sávon.

Akiket nem látunk

a belvárosi csúcsforgalomban sem, mert nem rendeznek gyorsulási versenyt a piros lámpánál, nem lőnek ki, nem vágnak eléd. Nem látjuk őket politikai megmozdulások élén sem, se nagygyűléseken, se tüntetéseken, és nem azért, mert opportunisták vagy tájékozatlanok, hanem mert ezerszer is meggondolják, mihez adják az arcukat, és mire áldozzák az idejüket.

Mert az életet, ami oly rövid és olyannyira értékes, megbecsülik annyira, hogy magasra tegyék a lécet, és jó ideje ezt a lécet már minden régi, és minden új ideológiai leveri.

---

Ideológiák helyett élet

Akik nem csinálnak sportot a panaszból, mert pontosan tudják, hogy ez egyrészt egy rossz divat, másrészt nem vezet sehová, és amint alaposan meg kell gondolni, miféle mozgalmaknak, ideológusoknak adunk oda akár csak egy percet is az életidőnkből, azt is tudják, hogy a tett halála leginkább a panasz.

Akik nem fontoskodnak,

nem oktatnak ki másokat, nem dumálnak bele mindenbe mindenkor, nem szólalnak fel, ha valahol hiányzik egy vessző, nem háborodnak fel és írnak lekezelő kommentet, ha valahol valami pontatlan. Akik nem házmesterkednek se egy oldalon, se egy szakterületen, se mások privát szférájában.

Merthogy vannak már annyira stabilak és önazonosak, hogy nincs szükségük arra, hogy efféle szerepekkel tüntethessék fel önmagukat jelentős, de legalábbis indokolható létezőnek. Akik nem osztanak röhögő fejeket, nem osztanak diszlájkokat, nem trollkodnak, mert van már annyi méltóságuk, hogy érezzék: mindebbe beszállni rangon aluli.

Nem gőgből gondolják ezt így

pusztán azért, mert eljutottak az ego stabilitásának arra a szintjére – és ez nem egy kirívóan magas szint –, ahol nemcsak a sas nem fogdos legyeket, de a légy sem.

Hosszan-hosszan sorolhatnánk, hogy mi minden jellemzi (jellemezhetné) a csöndes többség, a józan, önazonos fők társadalmát, de lassan az erről szóló diskurzus (monológ) is felesleges, hisz egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a többség nem létezik. Ha van is valami, az bizonyára kisebbség. Méghozzá minden nappal egyre inkább úgy tűnik, egyre soványodó, egyre zsugorodó, már-már elenyésző egzotikum. Olyan lelki perempopuláció, melynek nagy populációja sem maradt fent.

Ha arra gondolok, kiknek írok-írunk,

kiknek szól egy esszé vagy egy novella, kiknek készítjük a Cenwebet, egyre kisebbnek és kisebbnek látom azt a célközönséget, akinek értelmezhető még, ami például az én munkám, ami például a Cenweb. Nem arról van szó, hogy nincs olvasónk és savanyú a szőlő. Nem. Ahogy korábban is megírtam: a Cenweb nagyon dinamikusan fejlődik, olvasóinak száma is nem csekély, több mint 3300%-al nőtt az utóbbi egy évben, ráadásul reális lehet ennek a növekedésnek a többszöröse is újabb egy éven belül.

---

3377 százalékot nőtt a Cenweb. Maradjatok velünk!

Csak arról van szó,

hogy az az ember, az az önazonos, normálisnak tekinthető, józan és nem pszichotikus, éber és nem megvezethető ember, akire mi elsősorban számítanánk, vészesen fogyatkozik. Ha hirtelenjében fel kellene sorolni neveket, akik szemlátomást a saját középpontjukban vannak, egyfajta termékeny egyensúlyban, mondjuk a közéletben, kiverne a víz az erőlködéstől, hogy összegereblyézzek mondjuk tíz-tizenöt nevet.

Ugyanakkor száz és száz irgalmatlanul ijesztő, permanens hazugságban élő és orbitális hazugságokat terjesztő megmondó, influenszer, politikus mozgat százmilliókat a nagyvilágban.

Ezzel párhuzamosan a konzum idiótizmus és kényszeres lenézés, okoskodás, a nevető fejek osztogatása, a trágár és indokolatlan kommentelés kényszere nemcsak a virtuális tereket fertőzi meg, hanem az utakat is. Egyre több a hülye az utakon, egyre több a barom a világ minden szegletében, legyen szó Iszapszenthangyásról vagy New Yorkról.

Egyre gyakrabban torpanok meg

a kertben, a patakparton, a fenyőkörben, az éjszakai lepkészések során, fűnyírás közben, a szénahordás szüneteiben, korai hajnalokon az Angolkert kapujában, késő estéken a teraszon, a lesen, az odútelep ellenőrzésének pihenőiben, és gondolom azt:

Talán már semmi értelme sincs annak, amit a virtuális térben és az úgynevezett irodalomban művelek. Nem fájóan gondolok erre, inkább csak egyfajta eredendő belső béke és nyugalom latolgatja mindezt bennem. Az irodalomnak – a kortárs irodalomnak, a posztmodern irodalomnak – is az az egyik legsúlyosabb baja, hogy már jó ideje nem gondolkodik megfelelően nagy léptékben, rég elvesztette kozmikus jellegét, abban az értelemben is, hogy az ember a legfőbb kozmosz

…ráadásul

legyen valaki oly jelentős író, mint teszem azt Dosztojevszkij, akkor is pontosan úgy ér véget az élete, mint annak, aki csak oly jelentősre sikeredett, mint mondjuk a hazai felhozatal legjobbjai, vagy az a csavargó, aki egyszer szembe ment Fjodorral,

de épp csak elballagott mellette Szentpétervárott egy késő őszi napon, amikor először szállingózott hó a Ladoga-tó felől – Fjodor biccentett, maga sem értette, miért, de az a csavargó még csak nem is köszönt.

Mindketten, akiket akkor a sors szeszélybe ojtott szenvedélye egymás mellé sodort, akik akkor kis híján összeütköztek, akik között épp csak két ujjnyi volt a távolság abban a pillanatban, mert épp akkor ejtette el Annuska az olajos üveget, s emiatt Fjodornak ki kellett kerülnie Annuskát, így kis híján összeütköztek ők ketten,

Dosztojevszkij és a nevesincs csavargó,

és ha valóban úgy lett volna, talán beszédbe elegyednek, talán a csavargó nevét is tudná az utókor. És talán Dosztojevszkij valamely híres regényében is ott szerepelne, esetleg volna még egy Dosztojevszkij-regény, egy olyan, ami nagyobb remekmű, mint a Bűn és bűnhődés vagy akár a Karamazovok. De legyen bárhogyan is, ez a két ember végső soron egy és ugyanaz. Legalábbis ugyanazzá lesz a halál pillanatában.

Egyre gyakrabban torpanok meg, és gondolok arra:

talán valóban nincs már meg az a csöndes többség

– talán sosem is volt –, amelyre értelmes életet kereső emberként számíthattam (volna). Vannak páran, akad egykét szent elkötelezett. Néhány, aki őszintén próbálja a maga életét is tisztán, az értelmességnek még látható szintjén tartani, s efféle lény lennék énmagam is –, de egyre kevesebben vagyunk. Statisztikailag tán már ki sem mutatható mértékben; oly kevesen, hogy miattunk igazán kár még egy sort fenntartani egy Excel-tábla legaljában.

Nincs már meg az a csöndes többség – talán sosem is volt –, ami új kezdőpontja lehetne egy majdani, a mostaninál jóval kiegyensúlyozottabb, kevéssé pszichotikus, kevéssé őrült, s jóval okosabb, jóval józanabb embernek.

Annak az embernek, melynek társaságára olyannyira vágyok.

És akivel egyelőre lehetetlen találkozni, lehetetlen szót váltani vele, mert alsóhangon is legalább pár száz vagy pár ezer év még, amíg formát ölt és kialakul.

Amikor megállok gumicsizmában a patakmederben, amikor felülök a lesre, amikor megtorpanok a zivatarokat jelző éles fények előtt. Amikor panteista, vallásos elragadtatással szemlélem centiméterekről egy virág szerkezetét, leginkább úgy tűnhet, hogy a magam istenét, a bioszférát csodálom. Ő hozzá lépek közel, mintha a bioszféra oltárához térdepelnék, akárhányszor egy lepkét fényképezek, ugyanakkor egyre gyakrabban torpanok meg és érzem úgy:

A vadon egy nagy üzenet.

A vadon az a végtelen episztola, amit a jövő embere – az, akinek a társaságára egyre inkább hiába vágyom – írna meg a jövőből nekem.

Amikor a vadon, a bioszféra nyelvét próbálom értelmezni, valójában a jövő emberének nyelvével is bíbelődöm. Amikor a bioszférába rejtett, ijesztően magas szintű értelem nyomait keresem, valójában a jövő emberének szerelmetes intelligenciájával szembesülök. És ez egyre többször – valahányszor, amikor megtorpanok – jóval fontosabbnak, és jelentőségteljesebbnek tűnik, mint a kimutathatatlanul apró szellemi kisebbség, a sosem is volt csöndes többség.

Ha volt is, nem volt más, mint bennem egyfajta remény.

Gyermekkori naivitásom uccsó lobbanása. Ami után már csak az a vágy erősödhetik – nem pusztán emocionális, hanem racionális alapokon is –, hogy az egyetlen értelmes-érzelmes cselekedet a továbbiakban az lenne, ha egyedül maradnék egy kertben. A kertemben.

Csak azokkal a párakkal, akik talán mégis a hajdani csöndes többségből maradtak hátra, mint a ritka fajok utolsó példányai megközelíthetetlen lélekkatlanok legvégében. S a többit, a nyilvánosságot, az irodalmat, publikálást, minden effélét magam mögött kellene hagyni.

Akár már holnap.

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több cenweb