Nehéz együtt élni az olyan sajtóval, amely nem egészen tisztességes. A manipulálás formáinak se szeri se száma, ezért nehéz olyan mércét találni, amely – többé-kevésbé – objektíven mutatja egy-egy sajtóorgánum korrektségét.
A tegnapi IPM-ről szóló Mara-cikkhez hozom kiegészítésként ezt a 2019.11.20-án írt cikkemet.
———
Sokan töltenek rengeteg időt a nagy hírportálokon. Hajlamos vagyok rá én is, de időről időre lejövök erről a szerről, az ugyanis rendkívül ritka, hogy egyetlen forrásban minden fenntartás nélkül megbízhatnék. Felmerült bennem a kérdés, vajon hogyan mérhető a legnépszerűbb oldalak tisztessége?
Tavaly készítettem egy videót, amiben azt mutattam be, hogyan lehet manipulatív képet festeni például az állatkertről.
Szintén tavaly megvizsgáltam a hazai sajtót is, de csak most adom közre az eredményt.
Nehéz együtt élni az olyan sajtóval, amely nem egészen tisztességes (hopp! – itt az első minősítés a részemről 🙁 ) A manipulálás formáinak se szeri se száma, ezért nehéz olyan mércét találni, amely – többé-kevésbé – objektíven mutatja egy-egy sajtóorgánum korrektségét. Engem azonban nemcsak szabad emberként, hanem íróként is érdekel, vajon hogyan érhető tetten, ha itt valami probléma van. Íróként különösen fájdalmas, ha úgy érzem, se a szabadságomról, se a méltóságomról nem vesznek tudomást. Mielőtt az eredményt (a lap alján található diagramot) magyaráznám, hadd soroljak fel néhány módszert, amely ugyan jelentős eszköz a manipulálásra, ám mégsem könnyű mérni.
AZ ELHALLGATÁS „MŰVÉSZETE”
Az egyik legfontosabb eszköz a sajtó kezében. Gyakran futom végig majd a teljes sajtót úgy, hogy nem a híreket keresem, hanem azt, hogy melyik portál miről hallgat. Gyakran jóval beszédesebb ez, mint azt nézni, mi minden van a címoldalakon. Csak az a gond, hogy az is erősen szubjektív lehet, ki mit gondol a legfontosabbnak, címlapra valónak – ez természetesen rám is igaz.
A TÁLALÁS „MŰVÉSZETE”
Az sem ritka, hogy amennyiben egy hír az adott orgánum számára kínos, de már a hallgatás stratégiája sem alkalmazható, egészen másként tálalja, felülírja, a „bátrabbak” (ez is ironikus minősítés 🙁 ) akár a tények meghazudtolására is képesek. Gondolhatnánk, ez jó mérce, a sokat hangoztatott TÉNYEK vizsgálata, de be kell látni, hogy olyan világot élünk, hogy percek alatt találunk egymásnak ellentmondó tényeket is.
Épp az az egyik gond, hogy amennyiben biztos akar lenni a tények hitelességét illetően, az olvasó maga is kisebb oknyomozásra kényszerül,
kénytelen órákig tartó böngészésbe fogni, míg végre nagyjából tiszta képet kap (gyakran az ilyen olvasói-oknyomozás után látszik csak igazán, hogy melyik forrás volt a leginkább manipulatív).
SZELEKTÁLÁS
Ha egyszer olyan helyzetbe kényszerül egy cikkíró, hogy kénytelen olyasmiről írni, amiről szíve szerint egy szót sem írna, még mindig szelektálhat, akár a tények között is. Néha két egymással vitatkozó ténycikkből lehet csak kirakni azt a harmadikat, amit elsőként kellett volna olvasnunk, s amit megbízható és elfogulatlan, valóban a tényekre alapozó cikknek fogadhatunk el.
KONTEXTUS ÉS NARRATÍVA
Ez már finomabb eszközöket igényel. A cikk látszólag vagy formailag, viszonylag objektív, ám a kontextus, a finomeszközök az értelmezés-értékelés lehetőségét szabott irányba terelik. Nem mindegy, mit mondok arról, hogy jó nekünk.
„MÁR jó nekünk.”
„MÉG jó nekünk.”
Ha sok az alma: „Rekord termés!” „Eladhatatlan lesz ennyi alma.”
ELŐNYTELEN PERSPEKTÍVA
Ez főként a portálok képanyagát nézve szembetűnő. Bizonyos emberekről következetesen borzalmas fotókat közölnek. Elfogulatlan szemlélő számára ezeken a helyeken rövid nézelődés után is világos, hogy a felkínált képanyag gondos válogatás eredménye, hisz mindannyian tudjuk,
nincs az a gyönyörű ember, akiről ne lehetne egészen ocsmány képeket készíteni.
Minden fotós tudja, hogy egy boldogságában felugró szépségkirálynőről lőtt fotósorozat minden harmadik darabján szarul fog kinézni az alany. Ugyanerről az emberről egy másik helyen viszont kizárólag tökéletes és megnyugtató képeket találunk. De mérésre ez sem igazán alkalmas. Tény, hogy ennek megítélését is befolyásolja az ízlés. Jobb volna persze, ha egyáltalán senkit sem ítélnénk meg a fizimiskája szerint, de hogy ez sajnos nem így van, épp a sajtó egy részének képszerkesztése-válogatása mutatja. Ha nem hatna a kép, ugyan miért válogatnának? Arról a durva esetről nem is szólva, amikor a képet torzítják is. Ami a legszebb, azaz a legelszomorítóbb, hogy ez “elfogadott” eljárás a világsajtó egészében is.
Sorolhatnám még (bizonyára esztekbe jut nektek is még jó pár eszköz), de a lényeg annyi, hogy hosszas mérlegelés után arra jutottam,
hogy legkönnyebben és leginkább objektív módon a nettó minősítések mutatják meg egy hírportál állapotát.
Ez sem ad árnyalt képet, hisz nem számol a többi eszközzel, viszont annyit állíthatunk, hogy ahol a minősítések uralkodnak, ott komoly gond van.
John Brain, a Regényírás művészete című könyvében figyelmeztet arra, hogy tartózkodjunk a szereplők minősítésétől. Ez persze – szerintem – nem lehet a regényíró számára abszolút, minden helyzetben érvényes szabály, de azért megfontolandó. Valóban sokkal hitelesebb, ha „egyszerűen” (valójában sokkal bonyolultabb és komplexebb módon) kiderül egy szereplőről, hogy például naiv.
Mi a gond a minősítéssel?
Azon túl, hogy az újságíró úgy gondolja, joga van az ítélkezéshez, arra például, hogy valakit egyszerűen lehülyézzen. Azon túl, hogy a minősítés a legolcsóbb eszköz (minősítés!!), és figyelmen kívül hagyja a minősített ember méltóságát (ezt általában fel sem tételezi róla). Mindez értelmezhető úgy is, hogy belügy, a sajtó és a minősítettek belügye, ezért beszédesebb és fontosabb is az, hogy ilyenkor a sajtó nem hagy semmit az olvasóra. Nem tételezi fel, hogy az olvasó képes maga is eldönteni: amit olvasott, az „gyalázatos” vagy nem.
Jó előre megmondja, mit gondoljunk. Gyakran már a címben – amikor még azt sem tudhatjuk, miről is lesz szó voltaképp.
A másik lehetőség, hogy közös ócsárlásra hív, és kocsmai hangulatot teremt. Itt a „kocsmai” csak részint minősítés, mert szerintem a kocsmai hangulattal nincs akkora gond, mint a sajtó jelentős részével. Összejönnek, akik amúgy is egy klubban játszanak, és közösen szidják az ellenfelet. Számomra ez sem vonzó, de ez legalább nem nyilvános térben zajlik, így jó esetben nem sértheti azokat, akiket épp szidnak. A sajtó viszont, elvileg sohasem tehet úgy, mintha szűk körben beszélne, hisz minden betű, minden kép, minden jelző kint van a nyilvánosság terében.
A minősítések felismerése ráadásul nem ízlés dolga.
Könnyen felismerhető, bár itt meg kell jegyezni, hogy vannak szavak, amelyek eredetileg nem minősítettek senkit, újabban viszont jelzőként működnek. Az ilyen megerőszakolt szavakat azért nem vettem figyelembe, mert ezek megítélése is változó lehet (fájdalom), ám az talán egyértelmű mindenki számára, hogy a „hülye” nem dicséret.
Miniatűr vizsgálatom során csak az ebben az egyértelműségben maradt-használt szavakat vettem figyelembe.
A 15 legnépszerűbb portált böngésztem végig minősítéseket keresve, minden oldalra 1 órát szánva. Ráment egy napom, de talán megérte. Azért nem tüntetem fel, hogy pontosan mely oldalakról van szó, mert nem egy-egy oldal kritikája volt a cél, hanem a sajtó állapotának egyfajta gyors megmérése. Bár tökéletesen agyament (minősítés!) állapot, hogy lehetetlen figyelmen kívül hagyni a kétosztatúságot, de most kénytelen vagyok behódolni ennek, és megjegyezni, hogy az élbolyban találunk hírportált innen is, onnan is. Talán ez a legszomorúbb.
Íme az eredmény:
A grafikon önmagáért beszél, de annyit hadd tegyek hozzá – miután elvett az életemből egy egész napot – hogy ideális esetben a görbe nem emelkedhetne ennyire magasra; a 15 vezető portál minősítgetéseinek minden esetben alacsonyan kellene állnia. Az adatsor szerint azonban a sajtó meghatározó hányada durva minősítésekkel él, nem bízik a saját olvasójában, manipulál, tájékoztatás helyett tálal. Ez van.
Oszd meg másokkal is!
Borítókép: Centauri | Bécs, Café Sperl
