Madarászás és ritkaságvadászat | A 2024-es lengyel hósirály tanulságos esete
Nyilván nem gondolkodott el azon senki, hogy miért raktunk ki nemrégiben két cikket is a hósirályról, egyet a határozásáról, meg egy olyan cikket, ami a legteljesebb magyar nyelvű összefoglaló erről a fajról; ami minden fontos infót összefoglal. Régóta mutatunk be madárfajokat, sokszor tudományos alapossággal is, ugyanakkor régi olvasók tudhatják már: az sem ritka, ha egy fajról azért írunk összefoglalókat, mert valami aktualitás jött velünk szembe. Például a vörösnyakú lúdról írt cikkünk apropóját is az adta annak idején, hogy rekordszámú vörösnyakú ludat látott az azóta már sajnos elhunyt Dr. Kovács Gábor.
Igen, ám – kérdezheti bárki –, de miféle apropója lehet a hósirálynak,
ha egyszer ez a madárfaj még sosem fordult elő Magyarországon. Hát nem is Magyarországon bukkant fel az utóbbi hetekben, hanem Lengyelországban. De egyrészt előbb-utóbb elvetődhet hozzánk is egy példány, és felkerülhet majd Magyarország madarainak névjegyzékébe a hósirály is, másrészt a lengyelországi előfordulás több szempontból is tanulságos.
Jakub Racinowski, egy mindössze 14 éves srác 2024.11.23-án talált egy gyönyörű szép, öreg hósirályt a Balti-tenger partján, Wladyslawowo kikötőjében. Az első megfigyelők között volt Wojtek Janecki is, akitől az első pazar képeket és videót láttuk a Facebookon a madárról.
Ide érdemes annyit beszúrni, hogy Wladyslawowo környékéről nagy számban érkeznek sirálycsapatok a tél folyamán (főként dankasirályok) a Dunára, Budapestre, és a Balatonra is. Mindkét helyen én is sok sirályt olvastam le, s olyanokat is, amelyek abból a régióból érkeztek hozzánk. Így tehát egy ilyen ritka hósirály a délre húzódó dankacsapatokkal elvileg elérhet minket is. És amint láttak már Budapest kellősközepén is rendkívül ritka, Alaszkából érkező sirályfajt (fecskesirályt), a hósirály is bárhol felbukkanhat, ahol egyébként is sok a sirály. Tőlünk délre, Olaszországból is ismert egy előfordulása.
November 24-én Wojtek Janecki így írt a Facebook-oldalán:
„Az elmúlt 11 évben sok napot töltöttem madarászással, sok olyan fajt láttam, amelyek ritkaságukkal, küllemükkel, néha csak a megfigyelés körülményeivel lenyűgöztek. Ezek az emlékek még mindig pozitív érzelmeket váltanak ki belőlem, és elevenen élnek az emlékezetemben. Ma Jakubnak köszönhetően, aki tegnap talált egy hósirályt, lehetőségem volt látni egy madarat, amely a korábbi ritkaságokhoz hasonlóan szintén emlékezetes marad. Gyönyörű, hihetetlenül ritka, és nézni is tiszta élvezet. Barátokkal, ismerősökkel együtt csodálhatjuk őt Lengyelországban, s hogy ez milyen öröm, azt nehéz szavakkal leírni. Most végre bemutathatunk nektek egy igazán különleges hósirályt!”
Ez eddig pontosan az a tündérmese, amiről sok terepi madarász álmodik.
Pontosan ez történik, ezek az érzések dolgoznak sokakban,
ha mondjuk elsőként kerül elő Magyarországon a zöld gyurgyalag, a lazúrcinege, a feketetorkú szürkebegy. Vagy amit akkor éreznénk, ha végre meglenne az első rubinbegy. Ha annak ellenére, hogy 2023 év végén lényegileg kipusztult fajjá nyilvánították a vékonycsőrű pólingot, mégis valaki hitelt érdemlő módon találna egyet a Nagyiváni pusztán vagy Apajon. De egy kicsit ilyen az is, amikor az ember a dunántúli háza felett fényképez havasi sarlósfecskéket.
Eddig tehát ez egy izgalmas tündérmese, másrészt izgalmas kérdés, hogyan került az a madár Lengyelországba. Mivel ez csak a második lengyel előfordulás (az első 35 évvel korábbi), nyilván írnak majd róla részletesen valamelyik szaklapban, ahol azt a kérdést is körbejárják – ahogyan az a magyar madártani szakirodalomban is szokás –, hogy volt-e olyan speciális időjárási helyzet, ami idáig hozhatta ezt a magasészaki madarat (az ilyen ciklonális hatásokról többek között EBBEN a cikkben írtunk korábban).
2024. november 20-án nagy vihar tombolt a Balti-tengeren, és már 21-én is előkerült egy „mega” ritkaság, egy szürke vészmadár (Wikipédia ITT), amelyet addig mindössze 25 alkalommal láttak Lengyelországban.
S ennél is szebb, a madárbarátoknak és ritkaságvadászoknak különleges ajándék, hogy ez a madár hosszú ideig helyben maradt. Nem szívódott fel olyan nyomtalanul és hirtelen, ahogyan például az első magyarországi sivatagipinty. Így lehetőség nyílt hosszas megfigyelésére és fotózására. A Facebookon keringő fotók alapján magyarországi megfigyelők is elutaztak a Balti-tengerhez, sikeresen megfigyelték és fotózták a második lengyel hósirályt.
Eddig az öröm.
A lengyel hósirály november 29-ig látható volt – aztán délelőtt eltűnt, majd egy nappal később, november 30-án elpusztulva találták meg.
És ahogyan az várható, ebben az esetben is felparázslottak a viták a madár megfigyelésének, pontosabban tömeges megfigyelésének kérdésében. A ritkaságvadászattal kapcsolatos kritikákról és kételyekről nem először írok. Én magam nem utazok ritkaságokért távoli tájakra, és vannak fenntartásaim. Tudományos szempontból sem egészen védhető az efféle madarászturizmus, de szó nincs arról, hogy lenézném vagy dühös lennék a twícserekre.
Akkor viszont dühös vagyok és akár megvető is, amikor twícserek nyilatkoznak lenézően azokról, akik esetleg nem fogadják makulátlan örömmel a hobbijukat. Bármilyen szép fotókat lő is valaki mondjuk arra hivatkozva, hogy itt a faj művészi megörökítése a cél, ez nem állja meg a helyét.
Egy természetfotó esztétikájához nem ad hozzá semmit a faj ritkasága.
Az igazán tehetséges profi fotósok jellemzően nem is ritkaságokról lövik a legpompásabb képeket. Ezzel érvelni két nagyon más dolog önkényes összemosása.
Etikusabb – szakmai és emberi szempontból is -, ha szenvedélyről beszél az (s nem másról), aki egy szenvedély rabja. A szenvedély egyrészt a psziché egyik legszebb és legmegtermékenyítőbb jelensége, másfelől viszont tudjuk, hogy épp a szenvedély vezethet el könnyen túlkapásokhoz vagy egyoldalúsághoz.
Az is általános pszichológiai jelenség, hogy a szenvedély rabja, a „megszállott” gyakran képtelen elviselni bármiféle kritikát, ami a szenvedélyét érinti, de amikor tudományról és főként amikor madárvédelemről van szó, ezeket a belső, ösztönös gátakat meg kell haladni. Mindannyian tudjuk, hogy a „hazai vizeken” is felmerül időnként, hogy egy ritkaság megkeresése miatt zavarttá válhat egy élőhely, amit általában a helybéli madarász jól érzékel, míg a távolról érkező twícser e zavarás mértékét hajlamos alábecsülni. Ebből aztán konfliktusok, meg nem értések és viszályok fakadnak, holott csak az lenne a feladat, hogy mindent a helyén kellene kezelni.
Pszichológiai szempontból érthető,
hogy miért van akkora nimbusza a ritkaságok megtalálásának, közösség formáló erejét sem becsülném alá. Ráadásul a ritkaságvadászok fényévekről is jól látható módon nem annyira magas-tudományos közeget, mint inkább szubkultúrát képeznek, a szubkultúrák minden jellegzetességével: kis létszám, bennfentesség, sajátos belső nyelvhasználat (twiccs, nyaki…) , zártság, sokszor tudatos, máskor ösztönös elszigetelődés más csoportoktól, ráadásul a lehető legkonzervatívabb értelemben vett szubkultúra, alapvetően férfi-klub ez ma is.
Tehát nem lehet és nem is érdemes alábecsülni a ritkaságvadászat közösség (szubkultúra) képző hatását, a kommunikációban betöltött szerepét sem, hisz egy ritkaság könnyebben jut publicitáshoz, ugyanakkor a ritkaságok megfigyelésének tudományos szempontból koránt sincs akkora jelentőségük, mint egy gyakori faj rendszeres és alapos kutatásának.
A ritkaságvadászattal kapcsolatos kritikákat lenézően kezelni, esetleg negligálni vagy lelki alkat kérdése vagy szakmaiatlan hozzáállás. A ritkaságvadászattal kapcsolatos további kételyeket ezen a helyen nem veszem sorra, mert megtettem már a Nomenclator Bizottság működésének ismertetésekor, az ide vonatkozó részt külön bejegyzéseben is kiraktam.
Itt most csak annyit jegyzek meg,
hogy a csodaszép lengyel hósirály elpusztulása után szintén felvetődtek kérdések. Sokan úgy vélték, hogy a sirályt annyian és annyit fotózták, hogy kimerülhetett vagy legyengült. Azért tanulságos eset ez a számunkra is, mert hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha a ritkaságvadászattal kapcsolatosan csak lokálisan hőbörögne néhány fontoskodó szélsőséges madárvédő vagy laikus, holott az igazság az – erről is írtam már korábban –, hogy az egész világon kérdéseket vet fel az efféle madarászat, és ma már az olyan jelentős szervezetek, mit például az Audubon Society is kampányokat szervez a ritkaságvadászat visszaszorítására, a karbonsemleges madarászat népszerűsítésére.
Magyarországon a madarásztársadalom egy része ezt a kérdést – talán épp a lenéző hangnemmel – tabusítani igyekszik. Márpedig se egy közösség, se egy tudományág számára nem egy termékeny alapállás a tabusítás. A lengyel sirály esete még ha nem is oly látványosan, de szépen igazolja: bárhol a világon akad egy ilyen eset, azonnal előkerül a ritkaságvadászat kritikája. Persze attól, hogy valamit tapasztalhatunk az egész világon, nem igazolja a helyességét vagy jogosságát, hisz bármiféle téveszme képes széltében-hosszában elterjedni a nagyvilágban. Ugyanakkor ez a kérdés nem légből kapott, és tabusítás helyett őszintén kellene beszélni róla.
Ha pedig a hósirály elpusztulásának tényleges okaira vagyunk kíváncsiak
– s mi másra is lennénk igazán kíváncsiak? –, akkor a magyarországi megfigyelők Facebook-oldalain is sok érdekes infót találunk. Számos megfigyelés számol be arról, nemcsak magyar oldalakon, s nemcsak a lengyel, hanem más hósirály-megfigyelésekkel kapcsolatosan is, hogy a madár gyakran rázta a csőrét, hogy váladékot rázzon ki belőle.
Felmerült az is kritikaként, hogy sokan etették halakkal a hósirályt, akit így talán még jobban lehetett fotózni (fotókon is láthatjuk hallal a csőrében, s ezek a képek is talán etetés során készültek), de egyet kell értenünk azokkal, akik azt mondják:
az etetés aligha okozhatott gondot.
A magam részéről úgy gondolom, hogy ebben az esetben a folytonos zavarás sem. Bár sok videót találunk a madárról a Youtube-on, s azokon is levehető, hogy minden alakalommal kisebb tömegek figyelik és fotózzák a madarat (még éjszakai videó és éjszakai fotó is van). Sőt az is látható, hogy a madár gyakran idegesen kapkodja a fejét. Nem zárom ki, hogy stresszelte a sok fotós, de ha igazán erős stressz éri, akkor odébb állt volna.
Mivel több száz sérült madarat gyógyítottam (főként gólyákat és ragadozómadarakat), és körülbelül 60 madárfajt tenyésztettem is, magabiztosan állíthatom, hogy a fejrázás vagy a csőr fenegetése az egyik legrosszabb jel, amit egy madár adhat. A fej rázása a csőr fenegetése utalhat például parazitára, légúti atkásodásra is, ami zárt körülmények között is szinte kezelhetetlen (legjobb az Ivermectin), és bár lassan, de biztosan a madár pusztulásához vezet. Ha váladék van a csőrben, szó lehet hurutos megbetegedésről is, amit gyakran szennyezett, romlott takarmány okoz. Szennyezett lehet például egerek ürülékétől, vizeletétől (ezért sem érthető, miért állítja be némely „szakkönyv” jópofa dolognak, ha egerek gyűlnek a szóróetetőre – az énekesek számára ez óriási kockázat!).
Egy tapasztalt kanáritenyésztő, ha belép egy tenyészetbe és ott egérszagot érez (jellegzetes, erős félreismerhetetlen szag), aligha vesz onnan kanárit. Minden számba vehető, madarak zárt téri tartásával, tenyésztésével vagy mentésével foglalkozó szakirodalom óva int attól, hogy a takarmányokhoz, a madarakhoz az egerek bejárhassanak. Mindez csak azért fontos, mert a szennyezett takarmánnyal, élelemmel kapcsolatos gondokat ismerjük.
A hósirály aligha evett ily módon szennyezett „takarmányt”, bár ki tudja.
A megfigyelőket kellene megkérdezni, hogy látták-e a többi sirállyal a parton, esetleg hulladékon táplálkozni. Kijárt-e esetleg a dankákkal szeméttelepre. Városi környezetről beszélünk, tehát ott bármi megeshet. Az egerektől és patkányoktól szennyezett hulladéktól a vízben található mérgekig.
Mivel a hósirály élőhelye annyira északon található, ahol nemcsak emberrel, de a szennyezések számos formájával sem találkozik, megeshet, hogy erre a számára szokatlanul enyhe éghajlatú és szokatlanul szennyezett térségbe érve nem bírja a gyűrődést. A madarak ellenállóképessége sem azonos. Az egyedek ellenállóképessége – az emberhez hasonlóan – rendkívül különböző lehet.
Amint Svensson a kézben tartott énekesmadarak határozásáról írt könyvében felhívja a gyűrűzők figyelmét arra, hogy ne becsüljék alá az egyedi változatosság jelentőségét (a színezetben), úgy miért is becsülnénk alá az egyedi variábilitást egészségügyi kockázatok mérlegelésekor? Ráadásul itt nem is egyedek különböző ellenállóképességéről van szó, hanem fajok közötti különbségről. Könnyen megeshet, hogy ami egy dankasirálynak meg se kottyan (hisz akadnak már szeméttelepből élő sirálytelepek is, ahol a fiókák is hulladékon nevelkednek), az egy hósirályt rövid úton kiüt.
Erre utalhat az is, hogy egy németországi hósirály pontosan úgy járt, mint most a „lengyel” hósirály. Ezzel együtt is: amint érdemes minden ilyen esetet töviről hegyire átgondolni, érdemes folyamatosan revízió alatt tartani az emberi jelenlét minden formáját a ritkaságok és általában a madarak közelében.
Borítókép / illusztrációk: Pixabay, Wikipédia, Facebook
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több madár
Gyönyörű ez a madár! De milyen különös ez az eset..