Interjúk a csodafánál | Erdei történetek 2. | Interjú Stellával

Interjúk a csodafánál | Erdei történetek 2. | Interjú Stellával


Az interjúhoz gördülj az előhang alá

Sokakkal megesik ilyesmi, csak épp nem mindenki fut el, és végképp nem köt ki mindenki egy ilyen sötét, isten háta mögötti erdőben.


ELŐHANG
Amikor a csodafát még fenyőerdő ölelte

Most is ott áll a sötétben. Fenyők veszik körbe. Ma éjjel még. De kérdéses, hogy meddig. Ez a fa kitüntetett, de titkos pont a környékben. A fenyves sötét és homogén. Mindenütt ugyanazok a fák, csak a gazdag gombaszőnyeg hoz oda változatosságot vízben bővelkedő őszi napok idején. Nem is járja senki, csak madarak és vadak, és én. A fenyves mértani közepén azonban megtörik a sötét, felfeslik a homogenitás, tisztás nyílik, és ez a fa ott áll a közepén.

Elgyötört fa, sokat élt, sokat látott fa.

Hosszú ideje elzárva a külvilág, a kíváncsi tekintetek elől, de nem tudni, meddig marad ez így. A közelben már láncfűrészek szólnak. Körötte áll még a fenyves, körbe öleli még a jótékony sötét, nyilván nem tudja, hogy a sötét csökken, a fenyves zsugorodik, a határa napról napra egyre közelebb kerül hozzá. Talán két nap, talán két hét. Míg elér hozzá a tarvágás. Vajon megmarad-e? De ha meg is marad, az a hely nem lesz már ugyanaz.

Nem öleli semmi. Nem veszi körbe mitikus homály, jótékony sötét, egyedül áll majd ott, kitéve mindennek, s majd messziről is látszik. Már ha megmarad valóban.

Hányszor álltam meg ott?

Hányszor csodálkoztam rá? Olyan ott, mintha elrejtve a sűrűben egy oltár volna. Mi mindent mesélne. Tételezzük fel, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki járt nála, aki felfedezte őt, aki csodálta. Felhajtok pár embert, aki tud erről a fáról. Most, hogy bizonytalanná vált a jövő a csodafa számára, menjünk vissza az időben, lessünk be a múlt kulisszáiba. Jöjjön pár interjú olyanokkal, akik ismerik ezt a fát, legalábbis tudnak róla.


Csodafa a fenyőerdő mélyén | Fotó: Centauri

INTERJÚ LASERREL

C.: Először azt mondtad nekem, hogy nem szeretnél beszélni róla. Miért nem?
Stella: Rossz emlék.
C.: De azt is mondtad, hogy régen volt. És még mindig annyira rossz visszagondolni?
Stella: Annyira már nem. Ezért beszélünk róla mégis. Logikus, nem?
C.: Az. Szóval hogyan találtál rá erre a fára?

Stella: Tök véletlenül. Kétségbeesésemben megszöktem, vagyis nem megszöktem, mert nem tartott vissza senki, csak elfutottam, tudod, mint amikor valaki világgá megy. Éjjel, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A környékbeli utak is elég sötétek, este tíz után erre már nem jár senki, autók sem, akkoriban pedig még a mainál is sötétebb, elhagyatottab volt a környék, de akkor az sem volt elég nekem.

Nem tudom, hogy működik ez az emberben,

de szívem szerint egy kútba ugrottam volna. Kút nem volt, viszont ott volt az útszélén ez az erdő. Legalább annyira félelmetes volt, és sötét, mint egy rohadt mély kút, hát gondoltam beleugrom. Szerettem volna eltűnni akkor a sötétben, mindenki elől, még az is megfordult a fejemben, hogy örökre. Az lenne a legjobb.

C.: Tényleg úgy beszélsz erről, mint akivel mindez tegnap történt.
Stella: Pocsék időszak volt, ezért emlékszem. Talán életem legpocsékabb napjai voltak azok. Persze jöhetnek még annál is rosszabbak, nem tudom, remélem, nem, de lehet. És ez az egész ehhez az erdőhöz kötődik. Mindig megborzongok, ha meglátom. Elég elmenni a közelében, és kész, padlón vagyok. Volt olyan, hogy csak elsuhantam mellette a műúton a busszal, és sírva fakadtam.

C.: Ez megesik mind a mai napig?
Stella: Nem, ez régebben volt, legalább öt éve. Ma már azért nem ennyire súlyos a helyzet.
C.: Mikor voltál utoljára ebben az erdőben?
Stella: Tavasszal.
C.: Idén tavasszal?
Stella: Igen.
C.: Szóval nem is olyan régen. Ezek szerint az elmondottak ellenére is visszajársz mind a mai napig?
Stella: Néha.

C.: És a fánál mikor jártál?

Stella: Ugyanakkor. Mindig odamegyek. Voltaképp sosem a fenyvesbe, hanem mindig ahhoz a fához.

C.: Miért épp oda?
Stella: Mert az első éjszakán, amikor erre jártam, rátaláltam a fára. Ott töltöttem az egész éjjelt a tövében, és később is oda mentem vissza. Ahhoz a fához köt a legtöbb minden. Ott égettem el például a leveleket.
C.: Milyen leveleket?
Stella: Nem biztos, hogy ezt el akarom mondani.
C.: Így viszont nem érthetünk meg semmit. Azt sem tudjuk még, miért futottál világgá azon az éjszakán.

Stella: Lehet, hogy nem is olyan nagy ügy.

Sokakkal megesik ilyesmi, csak épp nem mindenki fut el, és végképp nem köt ki mindenki egy ilyen sötét, isten háta mögötti erdőben.
C.: Nekem úgy tűnik, hogy te voltaképp szereted is.
Stella: A fát biztosan. Ja. Most, hogy beszélek róla, már nem is tűnik annyira szörnyűnek ez a sztori. Talán csak én voltam túlérzékeny.
C.: Érhetem ezt úgy, hogy elmondod, miért futottál akkor?
Stella: De nagyon banális, tényleg. Szégyellem.
C.: Neked viszont nem volt az.
Stella: Nem. Na, jó. Fiú-ügy volt. Ennyi. Kiborított egy srác.

C.: Alaposan kiboríthatott, ha aztán az erdő közepéig futottál.
Stella: Ebben az is benne volt, hogy eleve a város szélén jártam, amikor kiakadtam. Egy pillanat alatt meggyűlöltem a várost.
C.: Vagy csak az embereket.
Stella: Talán. De az is lehet, hogy csak a férfiakat.

C.: ….
Stella:

Tudom, ez durva,

de hát ilyenkor az ember nem irányítja a saját érzéseit, azok csak vannak, lecsapnak rá, mint a villám, nem is tud vele mit kezdeni. Amúgy tényleg csak annyit éreztem, hogy elegem van a városból, de nyilván azért, mert ott emberek vannak. Meg aztán az a hely, legalábbis akkoriban tényleg olyan volt, mint egy választóvonal.
C.: Melyik helyre gondolsz?

Stella: Volt akkor a város szélében egy diszkó.
C.: Az, amelyik később rock-kocsma is volt?
Stella: Az. Akkor tudod, hogy szó szerint a város utolsó lámpaoszlopánál volt. Egyik irányba a város, a másik irányba már az erdő. Nem ez az erdő, de erdő. Aztán meg a rohadt nagy sötétség.
C.: Azért onnan ez a fenyves és ez a fa még vagy tíz kilométer.
Stella: Azon az éjszakán nem tűnt annyinak. Csak mentem, és ma is úgy emlékszem, hogy percek alatt odaértem. Talán azért is, mert előtte ittam is.
C.: Drog is volt? … Ne válaszolj, ha ez már sok.

Stella: Nem, drog az nem volt.

De sokat ittam, és kevertem is. Meg hirtelen ittam. Tudod, mint amikor egyszerre három fájdalomcsillapítót veszel be, annyira fáj valami. De lehet, hogy épp az ellenkezője történt. Mint amikor az ember alkoholt fröcsköl a sebeibe, hogy annál jobban fájjon.
C.: Tudom, mire gondolsz. Ennek önkívület a vége.
Stella: Olyasmi. Nem egyszerűen részegség. Mintha gyógyszerre innál. Fájdalomra, csalódásra inni legalább annyira durva.
C.: Gyakran jártál oda?

Stella: Nem igazán, de azért párszor megfordultam ott. Aznap meg el sem megyek, ha nem tűnik fel, hogy az akkori barátnőm mennyire igyekszik távol tartani. A városban találkoztunk, ő már járt odakinn, mármint a diszkóban, napokkal korábban megbeszéltük, hogy iszunk egy kávét a városban, legurítunk egy vodkát esetleg, aztán kimegyünk, de váltott, és minden áron a városban akart maradni, sőt a végén olyasmit is mondott, hogy higgyem el, jobb lesz nekem.

C.: Miért akartál mégis kimenni?

Stella: Dacból. Akkoriban mindig az ellenkezőjét csináltam annak, amit mások mondtak.
C.: Szóval végül kimentél. Egyedül, vagy a barátnőddel?
Stella: Többen mentünk.
C.: És a barátodat nem hívtad el?

Stella: Ő már délután lemondta az estét, nem is tudom, milyen indokkal, de valami baromsággal, hogy fáradt, vagy meccset néz, effélével. Furcsállottam, mert olyan hirtelen mondta le, de gyanakodni nem kezdtem. Egyáltalán nem.
C.: Nem is találgatok.
Stella: Ne is! Mondom. Rohadtul banális. Ezért megalázó.

C.: Most is?
Stella: Kicsit most is.
C.: Szóval, mi történt odakinn?
Stella: Azért azt tudni kell, hogy folyton azt szajkózta, hogy engem mennyire szeret, én vagyok az egyetlen, és sosem hagy el. Még esküdözött is. Komolyan.
C.: Ezzel szemben?

Stella: Péntek este volt, ugye, amikor akkora volt a tömeg, hogy fél óra volt, míg eljutottunk a pultig. Jó bulinak tűnt, ellökdösődtünk ott vagy egy órát is anélkül, hogy bármi történt volna. Táncolni nemigen lehetett, annyian voltak. Csak legelöl. Pisilnem kellett, átverekedtem magam a tömegen, és a klotyó melletti bokszban megláttam az akkori barátomat.
C.: Azt, amelyik esküdözött?
Stella: Azt.

C.: De nem volt egyedül.

Stella: Hát rohadtul nem. Egy csaj ült az ölében, és felülről smárolta. Sose felejtem el. Azért mondom, hogy smárolta, mert az nem csókolózás volt, hanem nyalás-falás. Olyan, amit ép eszű ember nem csinál nyilvánosan. Komolyan mondom, úgy tűnt, hogy az a ribanc tüdőig dugja le a nyelvét a srác torkában, az meg jól láthatóan a szoknyája alatt simogatta, de nem ám a combját, hanem benyúlt a bugyijába. A körülöttük ülőket ez cseppet sem zavarta. A tömeg miatt hirtelen bukkantam fel, és egészen közel, és valami rohadtul tisztán láttam mindent.

C.: És ő mit reagált?
Stella: Jó darabig észre sem vette, hogy ott állok. Annyira közel, hogy leüthettem volna.
C.: Ennyire harcias vagy?
Stella: Dehogy. Csak belül.
C.: És amikor észrevett?

Stella: Hát ez az, amitől eldobtam magam rögtön.

Nem ijedt meg, vagy ilyesmi, magyarázkodásba sem kezdett, még a kurva kezét sem húzta ki abból a csajból, csak annyit kiabált, hogy „ez nem az, aminek látszik”. Esküszöm, ennyire futotta a részéről. Akkor értettem meg, hogy a barátnőm tudott erről, látta őket ott pár órával korábban, tudta jól, hogy mi az ábra, és ezért igyekezett távoltartani. Visszamentem a pulthoz, és arcon öntöttem kólával.

C.: Miért? Talán csak védeni akart.
Stella: Talán. De az biztos, hogy átvágott. Becsapott ő is. Nem mondta meg, hogy mi a helyzet. Úgy éreztem, hogy elárult. Azóta sem beszéltem vele.
C.: Nem is akarsz már?
Stella: Nem.
C.: Aztán?

Stella: Aztán a leghülyébb verziót választottam. Szívem szerint visszamentem volna az asztalhoz, és felpofozom azt a srácot, de az lett volna csak az igazán nagy szégyen. Ott toporzékolni. Inkább odarongyoltam a pulthoz, és rendeltem három vodkát. Képzelheted, milyen fejjel, ha fizetni se engedtek. Mint a legszarabb filmekben. Három perc alatt úgy bebasztam, hogy kapaszkodnom kellett. Aztán meg rosszul lettem. Kitámolyogtam, könnyítettem magamon, de visszamentem, és bár nem kívánta egy sejtem se, megint ittam, végül pedig nekivágtam az éjszakának.

C.: Neki az erdőknek.

Stella: Először nem az erdőnek. Ismered a helyet, akkor tudod, hogy ha megállsz, akkor jobbra a város, balra a sötét országút. A város volt akkor számomra az a hely, ami elárul,  becsap, ahol folyton versenyezni kell, az ilyen lotyókkal is, gyakran még a legjobb barátnőddel is, ahol nincs bizalom, nincs biztonság, semmi sincs, csak a nagy fények, meg az átvágások, balra viszont a sötétség, az út, ami kicsit olyan, mintha te volnál, a te utad, ami elvisz ebből a szarból, a te sötéted, amit mások szültek meg benned.

C.: Ezt szépen mondtad.
Stella: Mintha te írtad volna.

C.: Nem egészen, de hagyjuk is most ezt. Szóval balra mentél, a sötétbe.
Stella: Egészen a fenyvesig. Feltámadt a szél, és tudod a fenyvesnek olyankor egészen fenyegető hangja van, de akkor ez vonzott a leginkább. Szerettem volna, ha elnyel a föld, elnyel az éjszaka, ha más nem, akkor az erdő. Minderre a fenyves tűnt a legalkalmasabbnak. Ezért mentem be.
C.: Ebben a fenyvesben éjjel szemernyi világosság sincs.

Stella: Épp ez volt benne a legjobb.

Félelmetes volt.

Jóval félelmetesebb, mint amit képes lettem volna elviselni korábban. Akkor azonban úgy tűnt, ez kell nekem.

C.: És hogyan találtál rá abban a sötétben a fára?
Stella: Nem találtam rá. Egyszerűen csak lerogytam egy helyen. Kegyetlenül rosszul lettem. Ismét hánytam, többször is, elhagyott minden erőm, és tudtam, hogy képtelen lennék hazamenni. Még ha akarnék, akkor sem menne. Annyira rosszul voltam, hogy feltápászkodni se tudtam. Egyszerűen összekucorodtam, ott, ahol összecsuklottam, amilyen kicsire csak lehet, és próbáltam megszabadulni a szédüléstől. Aztán valamikor elaludtam. Vagy elájultam. Nem tudom. Hajnalban ott ébredtem a fa alatt. Véletlenül épp ott.

C.: Véletlenül?

Stella: Fene se tudja. Ott, az biztos.
C.: Milyen évszak volt ez?
Stella: Tél.
C.: Nem fáztál meg?
Stella: Dehogyisnem. Mire hazavergődtem, már rázott a hideg. Ráadásul elhagytam a kabátomat is. Vagy a diszkóban hagytam, vagy útközben, vagy a fenyvesben. Először egyébként emiatt mentem vissza.

C.: A kabátod miatt?
Stella: Igen. Mondjuk volt benne egy levél is attól a sráctól.
C.: Meglett a kabát és a levél?
Stella: Nem. Azért elég nagy az a fenyves. Könnyű elveszíteni ott bármit.
C.: Például a reményt.
Stella: Ja, bár ez kicsit olcsó most. És nem is igaz. Voltaképp épp az ellenkezője az igaz. megtaláltam ott, nem elvesztettem.
C: Mikor mentél vissza?

Stella: Otthon rögtön látták, hogy nagy baj van. Képzelheted, hogyan néztem ki! Beszélni is alig tudtam. Délutánra már az egekben járt a lázam, két hétig nyomtam az ágyat, volt ott minden, tüdőgyulladás, szívhártyagyulladás, majdnem kórházba kerültem. Az egész egy lázálommá vált, amiből sosem ébredek fel.

C.: És amikor felépültél?

Stella: Mint a megvilágosodás.

Sosem voltam annyira higgadt, nyugodt, és magabiztos. És az első utam ehhez a fához hozott. Hülyeség, de sokan ilyen esetben hamar egy másik fiúval vigasztalódnak, persze többnyire baromság, nem sikerülhet, csak arra jó, hogy ők is kibasszanak valakivel, nem is értem, miért csinálják, hogyan képesek eljátszani a nagy szerelmest, meg a nagy szexet olyanokkal, akikhez semmi közük, mindenesetre, ez a divat, ez az általánosan elfogadott gyógyír az ilyen faszságokra. Nekem ez nem ment volna. Mégis, egy kicsit én is ezt csináltam.

Nagy baromságnak hangzik, lehet, hogy teljesen hülyének nézel majd emiatt, de én is ezt csináltam, csak épp azzal a fával. Valahogy belém égett az a látvány azon a hajnalon, ahogy deresen fölém hajolt, ahogy felmagasodott onnan, abból a sötétből, és én valahogy megszerettem.

Sőt azt hiszem, beleszerettem egy kicsit.

Beszéltem is hozzá, és ha sokáig nem láthattam, úgy éreztem magamat, mint a kis ujjam, hogy olyan rohadtul egyedül vagyok. De ez a fa mindig velem volt, amikor csak akartam. Rám várt mindig, tök egyedül, abban a rohadt nagy sötétben. A világ végén, ahol akkoriban magamat éreztem.


Fotó: Centauri

Holnap 18.00 órakor folyt. köv. egy új interjúval.

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!


Kedves olvasó,

ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség ITT. Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’   

még több történet

Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

még több erdő

Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

1 hozzászólás

  1. Az egyik kedvencem ez a történet- mi lett a lánnyal? – Ő is búcsúzik a fájától?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük