A fülbemászó nem a szívünk közepe, pedig áldott jó anya!
A tévhittel ellentétben a fülbemászó nem költözik más állatok vagy az ember hallójáratába és ami még meglepőbb, nagyon jó anya.
A közönséges fülbemászó (Forficula auricularia) közismert és elterjedt európai rovarfaj, amely röpképes de csak ritkán repül, utódgondozása fejlett.
Az őszi párzás után az imágók csoportosan áttelelnek, majd tavasszal a nőstény költőüreget ás, ahová egy csomóban lerakja 20-50 ovális, vajszínű petéjét. Az anya rendszeresen forgatja és nyalogatja a petéket, hogy ki ne száradjanak, vagy nehogy elgombásodjanak. Az 5-6 hét múlva kikelő lárvákat is őrzi a támadók ellen.
Kifejléssel fejlődnek, azaz a lárvák hasonlítanak a kifejlett egyedekhez, de a szárnyaik és ivarszerveik hiányoznak. Az imágó állapot mintegy 4 vedlés után következik be, de a fiatal fülbemászók már az első vedlés után önellátóak – bár a családok rendszerint az első telelésig együtt maradnak.
Honnan tudjuk, hogy jó anyák?
Egy fülbemászó anya őrzi a fészkét. Odaadóan védi kicsinyeit, hónapokig vigyáz rájuk táplálék nélkül, és veszély esetén az egész fészket elszállítja. A legutóbbi kutatások azt mutatják, hogy a fülbemászó anyák még a veszélyes kórokozók jelenlétét is érzékelik a környezetben, és ennek megfelelően növelik szülői gondoskodásuk szintjét.
Korábban úgy vélték, hogy a fülbemászó anya a fészek körüli stressz miatt egyszerűen csak mozgatja a kicsinyeit.
Egy nemrégiben készült tanulmány szerint azonban világossá vált, hogy ez nem így van.
Amikor rövid időre el kellett hagyniuk a fészküket például egy ragadozó elkergetése miatt, a fülbemászó anyák gyorsabban tértek vissza a kórokozókkal teli környezetbe, mint a kórokozómentes területekre. Azáltal, hogy a fülbemászó anya visszasiet a kicsinyeihez, több időt tud eltölteni a tojások tisztításával, hogy megvédje őket a lehetséges fertőzésektől. Az anya extra szorgalmának köszönhetően a kórokozók jelenlétében felnevelt fülbemászó lárvák ugyanolyan jól túlélik a nehéz körülményeket, mint a kórokozókkal nem érintkezők.
További kutatások
Bár a rovarok központi idegrendszere kevésbé kifinomult, mint az emlősöké, a tudomány régóta próbál rájönni többek között arra is, hogy vajon a rovarok éreznek-e fájdalmat, és ha igen, pontosan hogyan.
A tudósok úgy vélik, a rovarok valószínűleg hasonló módon érzik a fájdalmat, mint a gerincesek, hiszen egyértelműen hozzánk hasonló fájdalomreakciókat adnak.
Az ezzel kapcsolatos kutatások pontos eredménye még várat magára, de addig is egy dolog biztos. A szülői gondoskodás az evolúció egyik nagy előrelépése, amely javítja az utódok túlélését, és a fülbemászók bizonyítottan előkelő helyen szerepelnek az anyai ranglistán.
Forrás:hu.wikipedia.org,entomologytoday.org, www.iflscience.com| Borítókép / illusztrációk: Pixabay
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több állatvédelem
Köszi, ez nagyon érdekes! Bevallom, nekem sem a gondoskodás jutott eszembe a fülbemászókról először. Miért is feltételezik, hogy a rovarok nem éreznek fájdalmat? Micsoda összetett mikrokozmoszok közt élünk.
” hónapokig vigyáz rájuk táplálék nélkül”- ok-de hogyan él túl táplálék nélkül? Másrészt, ha tisztogat és lenyalogatja a kórokozókat, hogyan lehet ő nem pusztul el ?