Az 1906-os földrengés | regényrészlet
Dübörögve égett a város, fekete füst takarta el a napot, San Franciscóra sötétség borult délben. A dédi kétségbeesve toporgott a könyvtár romja előtt, ami szerencsére nem volt biztosítva, így senkinek sem állt érdekében a felgyújtása, a környező épületekből felcsapó lángoszlopok viszont az eget nyaldosták már.
Jut eszembe: így érezte magát a tata is a Webster könyvtár omladéka alatt. Még szerencse, hogy a polcok megtartották a leszakadt mennyezetet – hála John L. Davie képviselő úrnak, aki pénzt adott tölgyfára. Gyakran gondolok a tatát támadó okkult erőkre. Ő még volt valaki, ellenében moccant a fél világ, kettéhasadt még Kalifornia is, s nem kevesebbet vártak el tőle, minthogy túlélje. De tőlem mit várnak? Hogy kössem meg rendesen a cipőfűzőt, akasszam helyére a kabátot, szerezzek jogsit, és ne mondjam folyton, hogy „meg minden”. Miattam miért nem robban fel semmi? Miattam nem támad porvihar, miattam nem találnak ki New Dealt, új szektát, pártot, új társaságot; nem írnak petíciót és nem mozdul meg a föld. Bezzeg a tata miatt! Nem elég, hogy már 1848-ban megpecsételődött a sorsa, végig, egész élete során az elpusztítására tört minden. 1929-ben – még a Golden Gate-építkezés előtt – próbált munkát találni Közép-Nyugaton is. Nagyjából a mai 66-os út nyomvonalán haladt keletre, ám alig hagyta el Kaliforniát, szembe jött vele a fekete vasárnapi porhivar, minden idők legnagyobb porfelhője, mely négy állam elől takarta el a napot. Fuldokló farmerek és családjaik vánszorogtak nyugatnak, jajveszékelő anyák, köhögő, síró gyerekek, akik – ellentétben a tatával – épp Kalifornia felé menekültek. Amikor pedig kölyök volt, kis híján a nagy földrengés nyírta ki, és a láz, a tűzvész, a biztosítási csalások és Fred Funston tábornok. Mindezek együttesen. Belevaló pali volt, hogy így megdolgozták.
A földrengés éjjelén belázasodott, ezért a dédi orvosért szaladt. A tatára rázárta a könyvtárajtót, mivel San Francisco akkortájt sem volt a béke szigete. Könnyű elképzelni, mit érezhetett dédanyám, amikor megmozdult a föld, körös-körül felrepedtek az utak, úgy zörögtek a macskakövek, mint koktélban a jégkockák, elgörbültek a sínek, kidőltek a kandeláberek és az elpattant csövekből sziszegve tört elő a gáz. A tágas, nyílegyenes sugárutak pillanat alatt szűk, szeszélyesen kanyargó sikátorokká váltak, a hidak feltekeredtek, fák tűntek el a vetődésekben, és 292 mérföld hosszú hasadék nyílt Kalifornián. Szó szerint kettérepedt az állam. Hosszában. Dédanyám, ahogy csak a lába bírta, szaladt vissza, és amitől félt, bekövetkezett: a könyvtár is összedőlt. A rengés után néhány percre csönd támadt, ám aztán innen is, onnan is recsegés-ropogás hallatszott. Az éledő lángok pattogása hamarosan menydörejjé erősödött, és fellángolt a város. Pár órával később jól látszódott, hogy nem futótűzről van szó. Egymástól függetlenül több ezer helyen kaptak lángra a házak. Mivel az ingatlanbiztosítások csakis tűzkárra vonatkoztak, a megrongálódott épületeket a tulajdonosok felgyújtották, és ezzel az évszázad tűzvésze vette kezdetét. Érted? Összedől a város, mire még gyújtogatnak is. Szánalmas idióta az ember, megmondom. És mi van akkor, ha senki sem gyújtogat? Meggyanúsítunk valakit azzal, hogy mégis. Mint Japánban az 1923-as nagy kantói földrengésnél. Ott száznegyvenezer ember veszett oda, de a japánok megspékelték a dolgot azzal is, hogy a koreaiakat gyújtogatással és a kutak mérgezésével vádolták. Hiába rendelték ki a rendőröket, sokszor épp ők álltak a mészárlás élére. Egy idő után a kínaiakat, végül a távolról jött, más dialektusban beszélő japánokat is meglincselték. Szóval az ember vészhelyzetben csak tetézi a bajt, ahogy Friscóban is. Csak azért, hogy mentsék a tőkét, rágyújtják a romokban rekedt nyomorultakra a fél világot. A város Funston tábornokot bízta meg azzal, hogy vessen véget a gyújtogatásnak és fosztogatásnak. Fred rögtönítélő bíróságokat állított fel, de a lángokat már nem lehetett megfékezni. Dübörögve égett a város, fekete füst takarta el a napot, San Franciscóra sötétség borult délben. A dédi kétségbeesve toporgott a könyvtár romja előtt, ami szerencsére nem volt biztosítva, így senkinek sem állt érdekében a felgyújtása, a környező épületekből felcsapó lángoszlopok viszont az eget nyaldosták már. Délután tűzszerészek érkeztek a Webster útra, hogy Fred parancsára egy sor épületet felrobbantsanak, így képezve gátat a tűz terjedése előtt. Dédanyám rátámadt a tűzszerészekre, akik váltig állították, hogy a könyvtárban hagyott kölyök nem lehet életben, a tovaterjedő tűz viszont újabb életeket olthat ki. A dédi ütött-vágott, rúgott, karmolt, harapott, addig-addig, míg csak a könyvtárral szomszédos épületet döntötték össze. A dédi persze nem tudhatta, hogy a tata életben van-e még.
A könyvekkel zsúfolt polcok sötét labirintust alkottak az omladék alatt, a tata abban bolyongott, akár a patkány; nem szűrődött be fény, három teljes napra éjszaka lett, és akkora csönd, mint a sírban. A káosz, a tűzvész, a pánik moraja elkerülte a tata vackát, a leomlott födém és a könyvek tömött sorfala hermetikusan zárta el őt San Francisco legsötétebb óráitól, amikor jóravaló családapák gyújtogattak, úrinők portyáztak a sűrű füstben, halottakat zsebeltek ki, meghitt otthonokat fosztogattak idegenek; a tata védve volt mindattól a borzalomtól, aminek csak nagy sokára vetett véget a statárium.
Nagyapa addig-addig tapogatott, míg rátalált a gyertyákra. Időnként por szitált, a feje fölött az egész hóbelevanc recsegett-ropogott, különösen az utórengések perceiben, vagy amikor a tűzszerészek a levegőbe repítették a szomszéd tömböt, ezért bekucorodott a legbiztonságosabb sarokba, odahúzta a plédeket és valósággal fészket rakott. Nem esett kétségbe és nem gondolkodott. Gyertyát gyújtott, lefeküdt, levette a legközelebbi könyvet – a Moby Dicket – és olvasott. Három szál gyertyája volt. Hogy takarékoskodjon, az első után becsukta a könyvet és megpróbálta elképzelni, hogyan folytatódik; órákig feküdt a sötétben, csöndben, és türelmesen várt. Aztán egyszer csak meghallotta Queequeg hangját, amint a Moha fedélzetén, túlüvöltve a dühöngő óceánt Ishmaelt kérdezi:
– Mit mondani? Mit mondani?
– Ő mondani, hogy te majdnem megölni az az ember!
– Megölni jezt? Ah! Ő lenni kicsi halacska, Queequeg nem megölni ja kicsi halacska, Queequeg megölni ja nagy bálna! – hallotta a tata, míg a Golden Gate-en átzúdult az első szökőár, és a szorosban lavírozó, menekülőkkel telezsúfolt hajókat, akár a dióhéjakat, egytől egyig felborította.
Később, amint a Mohát elhagyta a vihar és partot ért, nagyapám hallotta Nantucket kikötőjének zsivaját, a málháslovak fújtatását, a paták csattogását a síkos köveken, a kigördülő hordók döndülését, a kötélzet recsegését-ropogását, amely szakasztott mása volt a leszakadt födém recsegésének. Belefáradva a részletek elképzelésébe, meggyújtotta a második gyertyát is. A harmadik után már csak önmagában bízhatott.
Vajon meddig jutott a sztoriban? Vajon a tata képzeletében Queequeg és Ishmael hol lyukadt ki, mi lett velük? Vajon az ő verziójában is kinyiffant a nagy fehér dög? Vajon eljutott a fantázia vargabetűin át odáig, hogy az elejtett bálna fejét felhúzzák a hajó oldalára, ásóval lyukat fúrnak rá, és mint a kútból, Tashtego, az indián, vödörrel meri belőle a cetolajt? Vajon megtörtént-e az ő verziójában is, hogy Tashtego megcsúszik, és a lukba esik, aztán pedig a bálnafej – ami immár egy embert is tartalmaz – megbillen, leszakad a kampóról, és önmagába zárva a szerencsétlent elindul a tengerfenék felé. Szörnyű különbség cet és ember között: az egyik feje képes elnyelni a másikat egészen! Szörnyű tudat: egy másik lény, egy bálna feje lesz Tashtego sírja. Ki tudja, eljutott-e ezekhez a felismerésekhez a tata, akit a könyvtár – ezer fej emlékezete és tudománya – temetett maga alá.
Három napig ült a fojtó sötétben. Hol a Moby Dick folytatását képzelte maga elé, újabb és újabb bálnákat, újabb és újabb szigeteket, kalandokat, máskor pedig aludt. Hol a hideg rázta, hol meg kiverte a víz. Ha vacogott, a Pequod rögtön trópusi vizekre ment, szikrázott a nap a forró fedélzet fölött, azúrkék hullámokon vaníliafelhőbe burkolózó, titokzatos szigetek ringatóztak; inas bennszülöttek, karamellaillatú, pucér és buja lányok, barátságos törzsfőnökök ingáztak a komor fregatt és a vibráló öblök között. Ha viszont a tatát kiverte a víz és felszökött a láza, a hajó felrántotta a horgonyt és ráfordult az Antarktiszra, hogy ismét a nagy fehér rohadékot hajkurássza, és máris hűs szél kapott a vitorlába, albatroszok báloztak a légben és távoli jéghegyek bukdácsoltak a horizonton. Ha didergett, akkor fűtötte, ha láz gyötörte, borogatta a tatát a képzelet. Így bekkelte ki, hogy kiássák és visszakapja őt Ina Coolbirth a harmadik napon, s mindezt egy héttel később a San Francisco Chronicle is megírta.
Mióta a banké, pont olyan kicsi és sötét a ház, akár a könyvtár omladéka, de már olvasni sincs kedvem. Talán nem is a kedv hiányzik. Tudod mit érzek? – a harmadik gyertyám is leégett. De mit beszélek? Nekem sosem volt gyertyám. Arról nem szólva, hogy senki sincs, aki kiásna a romok alól. Senki sem harcol majd értem, ha jönnek a tűzszerészek.
Borítóképen: Lángol San Francisco az 1906-os nagy földrengés után | Forrás: Wikipédia
még több Centauri
