Új vízválasztó: őrült légköri porvihar

Új vízválasztó 2024 húsvétja: őrült légköri porvihar

---

Sok olyasmi vált az életünk mindennapi részévé az utóbbi tíz évben, amit korábban nehezen tudtunk volna elképzelni. Igaz, már nem kapjuk fel a fejünket arra, ha naponta dőlnek meg hőségrekordok, de nehéz megszokni a nyári hőségriadókat. Megszokjuk lassan, hogy a nagy aszályok is az életünk részét képezik. Fel sem tűnik, hogy az uralkodó széljárás sok területen már rég nem nyugati, északnyugati, hanem déli. Megszoktuk, hogy időnként szaharai por érkezésére figyelmeztet a meteorológia. Megszoktuk, hogy ilyenkor nem érdemes kocsit mosni, mert saras eső jön, vagy egyszerűen csak por.

---

Itt az újabb adag sivatagi por

Út a jövőbe

De amikor az Interstellar című remek sci-fit nézzük, a hatalmas porviharok még a fantázia, a futurisztikus jövő illúzióját keltik bennünk, holott a jó sci-fi mindig igyekszik megalapozott lenni, és nem futurisztikus, hanem futurológikus lenni, vagyis nem csak azt akarja demonstrálni, hogy a szerző vagy rendező mennyire képes elrugaszkodni a valóságtól, épp ellenkezőleg:

azt próbálja ki, tud-e annyit a jelenről és a valóságról, hogy érvényes dolgot mondhasson a jövőről, akár a távoli jövőről is; érvényes állításokat tegyen, akár a társadalomtudományok, akár a technológia vagy a környezeti rendszerek ügyében.

---

Az Interstellar (és más filmekben is visszatér ez a „motívum” időnként) nem véletlenül kezd azzal, hogy gigászi porviharok tombolnak a Földön.

A legvalószínűbb forgatókönyvek

gyakran prognosztizálnak por- és homokviharokat olyan területeken is, ahol ma még minden zöld. Régóta hallunk a sivatagosodás veszélyéről is, Magyarország pedig kiemelten hajlamos a sivatagosodásra, mindez persze nem akadályoz senkit abban, hogy még több bokorsort, még több ligetet és erdőt vágjanak ki, és küldjenek el biomasszaként osztrák erőművekbe, és abban sem, hogy még butábban szántsák, szárítsák a termőtalajokat.

Nem érdekes, hogy Magyarország néhány táján már közlekedési kockázattá váltak az agrárterületekről felszálló porfelhők! Nem érdekes, hogy ez már tömegbalesetet is okozott.

---

Porátfúvásokra figyelmeztetnek egy autópályaszakaszon

Porfelhő okozhatta a tömegbalesetet az M1-esen

Még az olyan földtörténeti léptékkel mérve viharos, radikális, rapid változás, mint amilyen most az éghajlatváltozás is átmenetek sokaságán át halad előre, és alig-alig találni ebben a folyamatban éles cezúrákat.

Nehéz meghatározni váltópontokat,

amikor az egyik fázisból átlépünk egy másikba. De néha azért akadnak ilyenek.

Persze megkérdőjelezhető, hogy érdemes-e egyáltalán egy efféle környezeti-éghajlati áradásban vízválasztókat keresni, és a megkérdőjelezés akár jogos is lehet, de mégis: amint a gondolkodásunkat is mondatokra tagoljuk, mondatainkat is szavakra, a környezet változásaiban is megkereshetjük a szakaszokat, fragmentumokat, cezúrákat.

Ráadásul az éghajlatkutatás, az evolúcióbiológia úgy gondolja, hogy az éghajlatváltozás egyfajta „átbillenés” felé tart, ami

• egyrészt megdöbbentően hamar következhet be,
• másrészt civilizációs összeomlást idézhet elő,
• harmadrészt pedig – és ettől „átbillenés” – visszafordíthatatlan.

---

💥 Végre! Itt az indok, miért jogos még mindig a remény

Irreverzibilis, ahogy a biológia mondaná.

Vagyis a felmelegedés átcsap egy olyan minőségbe, ahonnan már semmiképp sem tud visszaállni az eredeti állapotba. Képes lesz némi idő után – mely lehet pár száz, de lehet pár ezer vagy tízezer év is – egy új egyensúlyba beállni, de a régi végérvényesen el fog veszni.

A kutatók többsége szerint ez az „átbillenés” már nem kerülhető el. Szerintem se. Sőt, ahogy annak idején megírtam: szerintem már bekövetkezett, méghozzá oly módon, hogy jól érzékelhető cezúra legyen az idővonalunkon, ahogy azt egy „átbillenéstől” el is várná az ember.

Ez az átbillenés 2017 volt,

amikor – sok egyéb mellett – először tomboltak hőhullámok messze a sarkkör fölött, amikor először szembesültünk azzal, hogy kiterjedt, hosszú időre állandósuló erdőtüzek, nemcsak a száraz déli vidékeken, hanem a tajgaövben, Kanadában és Szibériában is lehetnek, és lesznek.

Azóta ezeket az északi erdőtüzeket is megszoktuk, holott 2017 óta nem telt el sok év (mindössze 7 év ilyen léptékű változásokhoz mérten egy pillanat csak).

És megszoktuk már az Európába időről időre betörő szaharai port is. Az erről szóló hírek ez idáig a kis színes szerepét töltötték be a sajtóban. Azt a szerepet, amit régen Aigner Szilárd meteorológus, amikor ősszel az első fagyok előtt bejelentette: most kell beszedni a verandáról a muskátlit. Napjainkban a szaharai por érkezése előtt tudhatjuk, hogy nem érdemes lemosni a kocsit, esetleg érdemes beállni a garázsba.

Arról viszont eddig nem volt szó, hogy érdemes zárva tartani az ablakokat.

Pedig tegnap, 2024.04.01-én akár ezt is mondhatták volna, legalábbis azoknak, akik errefelé élnek. Ilyet nem láttam még, és erre nem számítottam sose. Olyan mennyiségű sivatagi por jelent meg a légkörben ezen a napon, körülbelül délután 15 óra felé, hogy egészen megváltoztak a fények, porízű és porszagú lett a levegő. A leveleken, az üveg és fém felületeken már korábban is megjelent a „sár”, de a levegőben nem volt érzékelhető, főként nem volt látható.

Délután viszont fátyolossá váltak a fények, délután hatra pedig már nem lehetett azt sem eldönteni, hogy van-e felhő az égen vagy nincs, mivel az sem látszott. A nap sápadt koronggá vált, az élénk szélben időnként láthatóvá volt, hogy nagy távolságokban valami sodródik a levegőben, mint a finom liszt, mint ahogyan távoli záporok vízfelhőit látni.

Látnivaló volt – nehéz ezt leírni – ahogy „vonul a levegő”.

 Sajnos nem volt időm fotózni, mert 18.30. körül el kellett mennem itthonról. Már kocsiban ültem (fényképezőgép nélkül), amikor felfogtam, hogy valójában mi történik, mit is látok valójában, és hogy ez először fordul elő az én életemben. De minden bizonnyal nem utoljára.

Éreztem, láttam, hogy valami nagyon nem stimmel,

de csak por képet lőttem az udvarból, aztán rohantam. Azóta is bánom, hogy nem vittem magammal a fényképezőgépet. Kicsit magasabbról, a dombok tetejéről megdöbbentő látvány tárult elém. A dombtetőkről jól látható volt, hogy annyi a por a levegőben, ami már jelentősen csökkenti a látótávolságot. Négy-öt kilométeres távolságban húzódó dombvonulatok már „ködbe” vesztek. Az ég egy részé rózsaszín vagy halványsárga árnyalatot kapott. A torkom kapart, időnként az orromat is facsarta a légköri por.

Ahogy valaki tegnap mondta: sosem látott ennyire apokaliptikus éghajlati jeleket.

Valóban egészen valószínűtlen látvány volt, és valószínűtlen fizikai érzés nekünk, akik ezen az éghajlaton nem szoktunk hozzá ilyen porkoncentrációhoz.

Először fordult elő, hogy nemcsak pompás alkonyi színkavalkádot okozott a szaharai por ezen a helyen, hanem szinte egészen kitakarta a napot, és furcsa, időnként rozsdás árnyalatú szűrt fénybe fojtotta az egész tájat.

Utánajárunk majd, hogy pontosan mennyi por érkezett tegnap, és milyen koncentrációban, vannak-e hasonló észlelések máshonnan is, de bármit találjunk is, az biztos:

ez a jövő.

A hőhullámok, aszályok, viharok és tornádók után megdöbbentően hamar hozzá kell szoknunk az ilyen porhullámokhoz is. Új világ már ez. Nem a régi. Nem az, ami ezer évig volt. Nem az, ami tízezer éve áll a lábán.

A mi generációnkról továbbra is azt gondolom:

kiváltságos generáció, mert teljes egészében láthatta az „átbillenést”, látta még a nyolcvanas évek éghajlati egyensúlyát, látott még teleket, látott még rendes nyarat, rendes tavaszt, havat, jeget, kikeletet, és ott volt, amikor azt jósolták, hogy ennek, ha nem vigyázunk, mint a botnak, úgy lesz vége; és ott voltak akkor is, amikor valóban vége lett – csak épp mindebből kellene fakadni új tudásnak, új gondolatnak és új felelősségnek is.

---

Miért jó, ha elér minket a szaharai homok?

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több blog