Emlékezés Friderikusszal és egy kútba esett Friderikusz podcast

Emlékezés Friderikusszal és egy kútba esett Friderikusz podcast

LEGSZEBB EMLÉKEIM

Ezt az írást 2021. augusztusában hoztam elétek, méghozzá a Legszebb emlékeim rovatban. Most is meglepő első pillantásra, még nekem is, de végül is érthető. Azon a nyáron olyasmiről beszélgettünk Friderikussszal egy hosszú kávézás során, ami fontos emlékeket idézett fel bennem a szüleimről, és ami az alábbi írást a rovat fontos darabjává tette. Amennyire látom, az egykori hozzászólások alapján, ti is így érzékeltétek. Ez tehát az egyik oka annak, hogy átmentem az új weboldalra. A másik ok pedig az, hogy nyitva maradt akkor a kérdés, miért nem szerepeltem végül is a Friderikusz podcastben? Az ok roppant egyszerű: nem tudtunk megállapodni abban, hogy mennyire legyek látható (kalapban legyek vagy sem? :-). Előfordul az ilyesmi, nincs ezzel semmi gond. Örültem, hogy Friderikusz megkeresett, örültem a beszélgetésnek, az pedig, hogy végül épp podcast nem lett, nem gond. Ha pedig valaki azt kérdezni – amint ezt a kérdés időnként megkapom -, hogy miért épp most jut mindez eszembe, annak azzal a rémesen egyszerű válasszal szolgálhatok, hogy a napokban ez a poszt valami okból olvasott lett az archív oldalon (az ilyesmit látom a weboldal analitikájában), s gondoltam, legyen hát meg ez a “Legszebb emlék” egy szebb és jobb minőségben itt is, ráadásul sok az új olvasó, akik ezzel a “fejezettel” még nem találkoztak. Fogadjátok szeretettel, és minden jókat továbbra is mindenkinek, üdv: Cen’

Mindezt teszem közzé Friderikusz Sándor szíves engedelmével.


Illsuztráció: Pixabay

Minap elhagytam a birtokot, és ahogy említettem ITT, villámlátogatásra mentem a Fővárosba. Éjjel írtam-szerkesztettem, hajnalban összepakoltam, s bár elvileg nem jutott idő rá, mégis felültem a lesre is. Hülyeség persze, de ilyenkor attól tartok, hogy nyilván akkor sétál egy kényelmes-nagyot Edward a les alatti vadföldön, amikor nekem utaznom kell. Biztos, ami biztos, kinéztem hát, s megkönnyebbülve láttam: csöndes a vadföld, csöndes a birtok, nincs mozgás. Nagy bajban lettem volna, ha Edward a nyílt színen vonulgat, amikor nekem már a buszra kellene rohannom. Csönd volt, meleg, szélcsend. Ilyen se fordult elő eddig:

egyenesen a lesről mentem Budapestre.

Alapvetően két dolgom volt. Egy családtagot, egy ifjú egyetemistát kellett szállásra vinnem, mivel kevéssé ismerős a Fővárosban, délután pedig Friderikusszal volt találkozóm. Ritkán számolok be ilyesmiről; csak ha távlati jelentősége vagy önmagán túlmutató jelentése lehet. Mint ezesetben. Az elszállásolást sikeresen végrehajtottam, majd átvillamosoztam a Váci utcára.

A villamos ablakából méhlegelőt is láttam a Boráros-tér közelében; kutyafuttában is jól látszott, hogy az a méhlegelő rendben van. Virágos növények virítottak benne szép számban, ha jól láttam, többek között mézontófű. Annál is inkább jó érzés töltött el, mivel korábban fenntartásaimnak adtam hangot ITT. Ha ráérek kicsit, tanulmányoztam volna szívesen, de időre mentem, dolgom végeztével pedig sietnem kellett; szerettem volna estére hazaérni, hogy másnap hajnalban lesen lehessek ismét.

Legszebb emlékek legtöbbször „nagy magányomban” jönnek elő. Nem is sejtettem, hogy pár óra múlva fontos emlék bukkan fel a psziché alagsorából, ráadásul olyan emlék, ami anyám napsütötte oldalát is megmutatja.

Róla ugyanis leginkább sötét emlékeim vannak

– démonikus lény volt; intelligens, okos, művelt, de tönkre tett ember; nem egyszer megírtam már, hogy épp előle menekültem kisgyerekként az erdőkbe. Ahol viszont tárt karokkal (szárnyakkal, lombokkal) fogadtak. Sokszor gondoltam rá: írnom kellene arról is – legalább egyszer-egyszer –, ami anyámban jó volt.

Mert volt jó benne. Sőt abban is akadt jó, hogy démonikus anya volt; nélküle nem látnék rá mindarra, amire most nemcsak nekem kellene rálátni, hanem mindenkinek; ha lehet, nagyon gyorsan. Nélküle nem lettem voltam olyan „árva”, akit végső soron nem is a család, hanem az erdő nevelt fel; a Bioszféra; ezt hosszú ideje ajándéknak érzem, semmint átoknak.

A populáció jelentős része semmit sem lát abból, ami körbeveszi.

Ettől nem független az sem, hogy az internet népének jelentős része megdöbbentően korlátolt; az értelmiség nagy része is. A buborék-effektus megteszi a hatását bármely társadalmi rétegben. Mindezt látva, üdítő kísérlet Friderikusz nemrégiben indult podcastja; ajánlottam is számotokra a Csányi Vilmossal készült beszélgetést ITT. Több interjú is olyan emberekkel készült, akik a jövőt fürkészik; akik arra a kérdésre keresik a választ, amire egyre többen: mi a sorsunk, mi a jövőnk, mit kezdjünk azokkal a problémákkal, melyeket mi generáltunk?


Alapvető gond, hogy az „isten adta nép” jelentős része nemcsak agresszív, hanem alultájékozott is. Vastagon. De hogyan lehetne javítani ezen? Főként azon, hogy sokak számára esély sincs a megfelelő szintű tudás megszerzésére. Mert abban igen hamar egyetértettünk, hogy a tudás és tájékozottság sokat segítene. Ahogy legutóbbi KISFONTOSBAN ITT írtam: „OKTATÁS”. Azt a kérdést most ne nyissuk meg, milyen is volna egy megfelelő oktatás, van-e (maradt-e) még erre idő.

Viszont Friderikusz elmesélt valamit,

ami perdöntő, és ami anyámról is előhívott egy fontos, valószínűleg az egész életemet meghatározó emléket.

Friderikusszal ugyanis az apja már gyermekkorában elolvastatta a „Filozófia történetét” (nem tudom, pontosan melyik filozófiatörténetre gondolt), és ő ezt rendkívül utálta. Erre mondtam: „Ha valami felnőttként is nehezen érthető, az épp a filozófia.” Friderikusznak mégis olvasnia kellett – legnagyobb bánatára, saját bevallása szerint úgy, hogy semmit sem értett belőle. Nem is érthetett. Akkor még nem. És ez a lényeg, mert mint mondta, később, az egyetemen visszajött az a tudás, amiről addig nem is tudott.

Ma már hálás azért, hogy olvasnia kellett filozófiatörténetet.

Erről jutott eszembe egy gyermekkori estém. Nem is értem, miért nem írtam róla még. Azt sem állítom, hogy először emlékeznék vissza rá. Fontos pillanat volt, mégsem vettem elő eddig. Talán mert van benne valami magától értetődő; de ha megnézem közelebbről, egyáltalán nem kézenfekvő, ami akkor történt.

Anyámnak is voltak mániái.

Az volt a legrosszabb, hogy az ő fejében a vakáció az elmaradások behozását, s a következő tanévre való felkészülést volt hivatott szolgálni. Jól tanultam, mégis mindig kellett biflázni valamit nyáron is. Emlékszem a napi matekfeladatokra, a német nyelvleckékre, meg azokra a kötelező olvasmányokra, melyeket el kellett olvasni előre.

Ez állandó harcokhoz, állandó presszióhoz vezetett. Még ha a távoli rokonokhoz mentem nyaralásra, akkor is kaptam egy rakat matekfeladatot. Ezeknek kevésbé látom hasznát utólag, mint Friderikusz a filozófiatörténetben tett korai „kalandozásainak”, de lehet, csak azért, mert rendszeresen blicceltem el a feladatokat, és ha valamit mégis megtanultam, igyekeztem hamar elfelejteni. Van a két emlékben valami közös mégis.


Itthon, a dolgozószobában | Fotó: Centauri

Az iskola vagy anyám kötelezőit nem szívesen olvastam, s emiatt sokáig lustának gondoltam magam. Anyám ügyesen elhitette velem, hogy világ lustája vagyok, holott egyáltalán nem voltam az, hisz nem olvasni nem akartam, csak nem azt, amit elém raktak.

Emlékszem: az is megesett, hogy könyveket koboztak el tőlem.

Hónapokig nem kaptam vissza a kedvenceimet; egészen addig, míg a kötelező penzumokban nem álltam a jónál is jobban. Anyám különösen azt nem értette, hogy minek elolvasni ugyanazt a könyvet többször is. Ilyen volt Dr. Anghi Csaba, a budapesti állatkert egykori igazgatójának könyve, az „Állatkertről állatkertre”. Vagy egy vadászelbeszélések-kötet.

Nem is értem, anyám miért nem vette észre: abban a szerencsés helyzetben van, hogy olvasásmegvonással zsarolhatja a fiát. Hány szülő teheti meg ezt?

A lényeg azonban csak annyi, hogy épp csak megtanultam olvasni, rávetettem magam minden állatokkal kapcsolatos könyvre. Mindegy volt, miről szóltak; jöhetett Kittenberger Kálmán, vadászat, Schmidt Egon, madarászat, és bármi. Mindig az, ami épp a kirakat első sorában volt. Így aztán számos olyan könyv került a kezembe, ami a legkevésbé sem gyereknek való. Ahogy Friderikusz kezébe is olyan filozófiatörténet került, amihez egy gyereknek lövése sem lehet.

S mielőtt felháborodnánk, és kijelentenénk, hogy tökéletesen értelmetlen egy gyerek számára ilyesmit tanítani, nem kell, nem szabad ilyesmivel terhelni, lassítsunk, és nézzük meg az eredményt.

A gyermeki elme rendkívül fogékony,

ezzel nem mondok újat; olyannyira fogékony, hogy olyasmit is képes elraktározni, amit valójában nem ért, de fejlődésének bizonyos pontján ezeket a régen konzervált tudáselemeket képes előrántani, és váratlanul alkalmazni. Gondoljuk csak át: ki fog könnyebb tanulni például filozófiát? Az, aki soha egy mukkot nem hallott erről, vagy az, aki már gyermekkorában találkozott olyan szavakkal, mint „metafizika”, „dialektika”, „sztoicizmus”, „szkepticizmus”. Nem érti, de a létezésükről legalább már tud.

A puszta tény, hogy a szavak és kifejezések már ott vannak a tudatban, nagyságrendekkel könnyítik meg az új információk befogadását, rögzítését és rendszerezését.

Hát még ha már gyermekkorunkban kapunk néhány remek tanárt. Ami azonban rendkívül ritka. Nem egyszer írtam elhivatott tanáraimról, s mindig a legőszintébb hálával gondolok rájuk. S minden alkalommal úgy gondolom, kivételes szerencsében volt részem, amikor a szárnyaik alá kerülhettem, mert ez pokoli ritka.

Ezt Friderikusz is visszaigazolta.

Ő sem igen lát példákat arra, hogy remek tanárok, mesterek, vagy ahogy ő mondta – és talán valóban ez a legjobb szó – „mentorok” igazgatnák a gyerekeket és ifjú elméket.

És itt kell elmesélnem, hogy nem csak a tanáraimat illetően voltam pokoli szerencsés. Jobb pillanataikban anyámék is a segítőim voltak. Először is: anyám – bár mindenfélével és gyakorlatilag megszakítás nélkül terrorizált – mindent megadott. Persze ez is kiváltság. Egy szegénysorba születő gyerek, még ha a szülőknek szándéka lenne is, akkor sem kaphatja meg mindazt, ami nekem „alanyi jogon” járt. Elsősorban anyám jóvoltából.

Megláttam egy könyvet? Megvette.

Nem is az a zseniális ebben, hogy nem sajnálta a pénzt könyvre – hisz ő maga is folyton olvasott, és temérdek könyvünk volt –, hanem az, hogy sosem vizsgálta,

mi értelme megvenni egy másodikos kisiskolásnak tudományos könyveket.


Fotó: Centauri

Elolvasni is épp csak üggyel-bajjal tudja, megérteni meg épp semmit sem fog. Anyám ezt nem vizsgálta. Talán nem is érdekelte? Ki tudja már? Az biztos, hogy sorra kaptam olyan könyveket, melyek megértéséhez minimum egy érettségi kellett volna. Én meg olyan kis hülye voltam, hogy ha volt egy „állatos kép” bármely könyvben, azt mindenképp elolvastam, akár értettem, akár nem.

Bár engem ezekre nem köteleztek, mint Friderikuszt a filozófiára, de alig érthettem többet belőlük, mint a gyermek Friderikusz a dialektikából.

Aztán eljött egy este.

A „Kis etológia” című könyvet olvastam elalvás előtt. Gyakran fordult elő, hogy a még oly érthetetlen könyvek egy-egy morzsája is akkora izgalmat váltott ki belőlem, hogy muszáj volt tovább olvasnom lámpaoltás után is. Ha kellett, titokban. Talán ezért vagyok ébren ma is sokszor éjjel. Magatartásformák öröklődéséről és kialakulásáról volt szó épp. Elolvastam egyszer, kétszer, és háromszor, de egy mukkot sem értettem. Végül olyasmire vetemedtem, amire soha azelőtt, és ha jól emlékszem, később sem. Valamit kapizsgáltam abból, hogy anyám orvos, és sok olyan dologhoz értenie kell, amiről ezek a könyvek szólnak.

Ott voltak a polcokon a belgyógyászati tankönyvek is (ezek kissé ijesztők voltak az állatos könyveimhez képest, főként az ábráik és a fotóanyaguk miatt, hisz betegségek tüneteit mutatták a legtöbb helyütt). Valószínűleg azért jött be anyám a szobámba, hogy véget vessen az olvasásnak. Talán az is benne volt a helyzetben, hogy szerettem volna elkerülni a nekem mindig korainak tűnő lámpaoltást. Bárhogy is, de neki szegeztem a kérdést:

„Mi az a zárt genetikai program?”

dns

Gondoljuk át egy pillanatra! Az iskolában épp csak elhagytuk a Gőgös gúnár Gedeont, épp csak átnyergeltünk az Ablakzsiráfról komolyabb olvasmányokra (fiatalabbaknak gőzük sem lehet arról, hogy ezek az alsótagozat olvasókönyvei voltak akkortájt, nagyon egyszerű „mesekönyvek”), ott tartottunk a tanulásban, hogy vannak a világon fák és virágok, a fákon terem az alma, a virágokon meg méhecskék gyűjtögetik a mézet.

Kábé ennyit tudtunk akkor a világról. Ezzel a szellemi felkészültséggel és tájékozottsággal, a Gőgös gúnár Gedeonból szerzett alaptudással tettem fel a kérdést: „Mit jelent a zárt genetikai program?”

Erre a kérdésre abban a korban jogos lehetett volna azt mondani: „Ezt még nem értheted. Később majd megérted. Most inkább aludj!” Én viszont nem ezt a választ kaptam anyámtól.

Elgondolkodott, majd kikiabált apámnak a szomszéd szobába. „Gyere át egy pillanatra!” Apám át is jött, s megállt az ajtóban. „Azt kérdezi, mi a zárt genetikai program.

Ezt kellene elmagyaráznunk.”

Egyúttal ez az egyetlen emlékem, amelyben apám és anyám valamiféle harmóniában volt jelen az életemben. Soha egy ölelésükre, meghitt pillanatukra nem emlékszem. Hirtelen azt sem tudom eldönteni, hogy ez az emlék mitől fontosabb. Attól, hogy legalább egyszer az életben párként láttam őket együtt, vagy attól, hogy megpróbáltak válaszolni. Mert nem passzolták a kérdést. Anyám is volt annyira bölcs, hogy tudja: apámban több a pedagógiai érzék, ezért hívta segítségül, bár szakmáját tekintve a genetikában anyám volt jártasabb.

Gyönyörű pillanat (azért is, mert csak egyszer láttam az életben):

anyám és apám együtt ülnek le az ágyam szélére.

Aztán pedig igyekeznek elmagyarázni együtt, mi a zárt genetikai program. Küzdenek a feladattal, mindketten, vállvetve. Hallgatok, dolgozik az agyam, próbálom felfogni a hasonlatokat, mert egy akkora gyereknek csak hasonlatokon keresztül lehetséges elmagyarázni egy ennyire összetett és sok szempontból elvont dolgot.

Nem emlékszem pontosan, mit mondtak. Csak arra, hogy igyekeztek. Behoztak olyan fogalmakat, mint a DNS, de hiába. Nem volt meg semmiféle alap ahhoz, hogy bármit is megértsek. Talán még atomokról sem hallottam, nemhogy DNS-ről. Mindenesetre elmondták, amit kellett, amit tudtak.


Mindnyájan megnyugodtunk. Továbbra sem értettem semmit, de legalább ők is tudták, hogy megpróbálták, és ezt én is tudtam. Ez jó volt. Fontos gesztus. Utóbb viszont megértettem, hogy több volt ez gesztusnál. Bármikor bárki vette a fáradtságot, hogy elmagyarázzon nekem valamit, bármikor bármit olvastam, amit távolról sem fogtam fel, később minden értelmet nyert. Ahogy a filozófiatörténet is Friderikusz esetében.

Ahogy pár éve megértettem:

Hetési tanárbácsi „hitette el velem”, hogy érdemes tudást szedni magamra,

jó ha felismerem a csuszkát vagy bármi mást, mert amit én tudok, akár mások hasznára is lehet (erről ITT), úgy anyámék aznap este talán egy életre elplántálták bennem az érzést: minden kérdésre születhet – előbb-utóbb – válasz; kérdezni lehet, és érdemes is. Sokszor kérdezték tőlem később: miként vagyok képes mindenkinek mindre válaszolni? (Ez persze így nem igaz, de tény, hogy mindig igyekszem.)

Már értem: ez valójában nem az én erényem, hanem anyámék érdeme. Csak azt teszem, amit ők tettek aznap este. Megpróbálták.

Mivel az én kérdéseimet rendre fontosnak gondolták mások – néha még anyámék is –, nincs az a kérdés, amit ne gondolnék fontosnak. Bárki tegye fel, bármire vonatkozzék is.

Gondoljuk el, mivé válna a világ, ha minden gyermek minden kérdésre választ kapna?

Ha nem érti, akkor is. Ha ez volna az alapélménye mindenkinek? Ha mindenki hinne a kérdések és válaszok erejében? Ha már igen korán sok olyasmiről hallana minden gyermek, melynek megértésére csak jóval később kerülhetne sor. Ha ilyen könnyített pályán mozoghatna a többség. Milyen volna egy ilyen gyermekekből felnövekvő-felfejlődő társadalom?

Talán meghallanánk egymás kérdéseit? Talán válaszok után kutatnánk őszintén? Talán megalapozottabban kommunikálnánk? – anyázások helyett.

Ha egy ilyen világban végigsétálnánk a Váci utcán, bármelyik beszélgetésbe belehallgathatnánk; és bármelyikből tanulhatnánk is. Bármelyik asztalhoz leülhetnénk, és üljenek az asztalnál még oly távolról érkezett emberek, akkor is értenék a másikat. Sokkal jobban, mint most. Abban a társadalomban nemcsak izgalmas kerekasztal volna bármely kávézó terasza, de érdemes volna olvasgatni még a kommentfalakat is. Nem úgy, mint most.

2021.08.11.


Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!


Kedves olvasó,

ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség ITT. Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’   

még több “Legszebb emlékeim”

Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

Hiszel te az angyalokban?

A pénztárhoz léptem, becsúsztattam a pénzt és kértem a jegyet.És akkor egy mikrofont toltak az arcomba, a mikrofont tartó lány mögött pedig egy kamerát pillantottam…

még több blog

Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

Valóban mániákus lettem? | blog

Mit várjunk attól az embertől, aki puttony nélkül megy be a szőlőbe? Várhatjuk-e, hogy valamikor is jó és szép borral kínál minket?…Tovább

3 hozzászólás

  1. Azért erről a podcastról ne mondjunk le végleg! Sosem lehet tudni!…

  2. Ez olyan gyönyörű, hogy muszáj volt újra elolvasnom, …és olyan szomorú, amit édesapád és édesanyád kapcsolatáról írsz.
    Változatlanul fáj, hogy nem ismerte meg ország-világ a történeteiteket, sokat vesztettünk vele.

  3. Nehéz lehetett a Te Anyukádnak lenni. A szeretet olykor fura köntösben mutatja magát. Nagyon szép történet s én is sajnálom, hogy nem lett podcast. Szeretem a Friderikusz podcastjait is, a régi műsorai is igen jók voltak. Kitűnő beszélgető partnereket és témákat választ és egészen elképesztő mennyire felkészül mindenkire. A franc vigye el azt a kalapot:-)))

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük