Életem legrosszabb filmje | Minden, mindenhol, mindenkor

Életem legrosszabb filmje | Minden, mindenhol, mindenkor

---

Persze, láttam már pocsékabbat is, de az nem is kapott 7 “Oszit”, és nem menesztették az égbe. Ezekre a Minden…-nél rosszabb filmekre nem is emlékszem, többségüket végig sem néztem. A zs-kategória azért „zs”, hogy tíz perc alatt felismerhető legyen, s becsületére legyen mondva: ennek minden esetben megfelel. A „zs” nem téveszt meg. Ha már egyszer a Minden… a párhuzamos valóságokkal játszik (voltaképp ez egy párhuzamos valóságokban játszódó akció sci-fi), hadd játsszam a valóságokkal én is kicsit. Hadd ventiláljak némi időutazással, de először vessünk egy pillantást arra, hogyan nézhetjük meg online, és nézzünk rá az összetettség illúziójával zsonglőrködő, padlógázzal a pofánkba tolató szüzsére is. Csigavér, nem szpojler jön.

MOZIJEGY YOUTUBE-RA?

A filmet úgy tudtuk megnézni (Mara is, aki ITT már írt róla, de még nem olvastam), hogy 1100 forintért jegyet vettünk rá a Youtube-on, de ezt nem ajánlom senkinek. Jól beszélsz angolul? Frankó, de ez itt nem segít. Pedig szinkronizált a film, csakhogy a műsoridő 35 százalékában kínaiul beszélnek (az elején magasabb, később kisebb arányban). Nem átvitt értelemben, hanem tényleg, mivel a főszereplők kínaiak, akik hol angolul, hol kínaiul nyomják, hol ilyen, hol olyan akcentusban, csak épp a kínai részeken nincs magyar szinkron, de legalább felirat sem. Viszont kérhetünk rá cseh (!) feliratot. Talán a Youtube-nál úgy hiszik, Kelet-Európában csehül van az összes polgár. Csak ez lehet az oka.

Szóval, azoknak ajánlom a Youtube mozijegyet, akik egyrészt azt szeretnék, hogy palacsintasütésre ösztökélje őket az éj közepén valami, meg azoknak, akik beszélnek kínaiul és/vagy olvasnak csehül. Ha nem érthető, hogyan kerül ide a palacsintasütés, csak türelem. Máris alkalmaztam én is a párhuzamos valóságok közötti ugribugrit – épp úgy, ahogyan a Minden… –, s pár bekezdéssel lejjebb világos lesz minden.

---

---

SZÜZSÉ

Evelyn, az elszúrt életű, középkorú amerikai-kínai nő életébe váratlanul betoppan egy a párhuzamos valóságok között utazó fazon (a „párhuzamos férj”), akitől nem kevés kínkeserv árán megtudja, hogy a multiverzumban valaki szeretné szétbarmolni a rendet (a „párhuzamos lánya”), ezt pedig neki, az amerikai-kínai nőnek kell megakadályozni, méghozzá oly módon, hogy milliószor ugrál a párhuzamos valóságok között. Ha bárki azt hinné, hogy a szüzsé további árnyalásával beleszaladhatok a szpojlerezés bűnébe, téved. Ebben az esetben nem lehet szpojlerezni, mert ezen felül – hiába a baromi nagy tűzijáték, a random generált látványpékség –, valójában nem sok minden történik, és a végkifejlet sem látványos vagy különösebben tanulságos, épp ellenkezőleg: kimondottan lapos, indokolatlan, a konklúzió is random konklúzió. Már ha tekinthető egyáltalán annak. De tekintsük annak!

MEGVILÁGOSODÁS

Valójában érthetetlen, hogy az önkényes jelenethalmozás után mégis miért érezték úgy, hogy kell legyen végkifejlet. Talán még ért is volna valamit az egész harácsolás, ha a végén annyiban maradunk: „Nincs értelme semminek” (ahogy Havel Sörmester című darabja ér véget: „Szar az egész.”), és nem öntjük rá azt a totál megható, parádés akciójelenetekkel felstuccolt, a multiverzum legmélyéből elemi erővel feltörő igét és tanítást, megváltó erejű újbölcsességet, a rokokó mikronokig átgondolt kvantumspirituális részecsketant, mely szerint a legfontosabb, végső soron, mégiscsak, bármi van is, bárhány univerzumban, akár hiszed, akár nem – és most kapaszkodj, mert olyan jön, amire tényleg nem számít senki!

– a szeretet.

Püff. Kész vagyok. K.O. Hű. Ez ott van. Mármint a szeren. Ezt aztán odatették, testvér. Ez odabasz, ha tetszik. Vagy ahogy hibátlanul üres művekre szokás mondani: tűpontos! Ez, ez, egyszerűen… nem is tudom, mit mondjak… Hogy a szeretet? Hű. Le vagyok forrázva. Le a, le a…. le a kalappal. Nem semmi. Ja, vágom. A szeretet. De azért ez valahol nagyon durva, nem? Valahol. Azaz mindenhol, ha a filmből indulok ki. Nem?

Csak ámulok és bámulok: vajh miből fakad ez a multiuniverzális felismerés? Tudni kell – amint azt páran tudják is már –, hogy vállaltan „érzelgős” vagyok, könnyen sírok filmeken, de ebben az esetben úgy bámulok ki a fejemből, mintha kettő volna belőlem, az egyiké a fej, a másik meg abba van bezárva, s az utóbbi odabentről, kilesve a tágra nyílt pupillákon csak nézi a szeretet parancsának felismerésétől meg az egymásra találás erejétől hüppögő főszereplőket. Még ha egyedül vagyok is, körbenézek a szobában: Látja ezt még rajtam kívül valaki? Lehetséges ez? Ez most komoly? Talán nem vettem észre, hogy valamikor a napokban totál meghaltam legbelül, egy nyomorult pszichopata lettem huszonnégy óra alatt, hogy most nemcsak könnyem, de egy szavam sincs erre. Csak nézek, mint Rozi a moziban.

AZ ÉN VALÓSÁGAIM       

Az első univerzumban így kezdtem: „Amúgy megszólalni se volna szabad, mert nem néztem végig az új Oscar-díjas „alkotást”. Egyelőre nem. Annyira sokkolt, hogy ezt a fost díjazták, hogy kellett a napomba valami, ami feledteti, így éjfél után nekiláttam palacsintatésztát keverni, aztán palacsintát sütni, és csak nyolc darab felettébb termetes túrós palacsinta tudta valamelyest helyrebillenteni az egyensúlyomat, és elhitetni velem: a világ azért nem totálisan szar, akad még benne pár jó dolog. Például a túrós palacsinta. Ez a film stresszevővé tett.

Ha meg nem néztem végig, és mégis megszólalok, legalább „kegyesen” elhallgathatnám, hogy körülbelül egy órán át bírtam (ez kábé a film fele). És nem, nem azért, mert boomer vagyok. Egyrészt a boomerezés semmivel se jobb, mint a nyuggerezés, a nyuggerezés meg semmivel sem jobb, mint a niggerezés, vagy bármilyen negatív, diszkriminatív megkülönböztetés, de felettébb érdekes, hogy a boomerezés mennyivel elfogadottabb. Ha boomer lennék, akkor is kikérném magamnak, de ráadásul rohadtul nem vagyok az.

Botrányosan sok erőt feccölök abba, hogy a legfrissebb nemzedék ikonjait nyomon kövessem, nem kényszerességből, hanem őszinte kíváncsiságból, mert – ahogy azt már párszor írtam – irgalmatlan luxus bebábozódni egy státusz vagy egy generáció gubójába. Sőt, nemcsak luxus, hanem végzetes tévedés lenne. De kit érdekel ez? Beszéljünk a filmről! De épp a film miatt mondom, mert ebben az esetben centrális elem, hogy követem a Youtube-ereket, monitorozom a TikTokon kik futnak, mit csinálnak, mitől működik a Rendszer (mert ez az), és hová vezet mindez. Utóbbi kérdés kifejezetten érdekfeszítő, ráadásul nem lehet megúszni a kérdéseket és talán a válaszokat sem. Követem, figyelem, kutatom őket, sokszor jobban, mint a 15 és 25 év közöttiek. Amikor 18 éves embereknél lazán hivatkozom tiktokkerekre, gyakran lövésük sincs arról, ki a fenéről beszélek.”

És most kezdjük elölről az egészet, ugyanis azóta megnéztem a teljes filmet, így aztán ma este átkerültem egy másik valóságba. Az elsőben csak félig néztem meg, ami palacsintazabálást váltott ki belőlem és a valóságból, azóta viszont megnéztem, és most nem zabáláshoz, hanem átíráshoz vezet. Először is képzeljük el, hogy ezt a játékot, ezt az ugribugrit megengedném magamnak húsz alkalommal. Könnyen lehet, hogy a negyedik-ötödiknél – legkésőbb – mindenki kiszállna az olvasásból, holott nem is lenne sok a húsz ugribugri, sőt a negyven sem, ahhoz mérten, hogy a Minden… becslésem szerint két óra alatt kábé ötszáz, de lehet, hogy ezer alkalommal vált párhuzamos valóságot. Esetleg jóval többször? Az sem elképzelhetetlen. Hogy miért és milyen rendszerben? Nincs rendszer. Random, pont úgy, mint a TikTokon.

Világos tehát, hogy ennyire szétszabdalt, ilyen gyors és sűrű snittekkel dolgozó filmet talán még senki sem látott. Ettől persze akár orgazmusom is lehetne. Mondhatnám: micsoda újítás – ahogy mondják is –, de nem mondom, minthogy nem az. Rohadtul ismerjük ezt – a viszonylag újkeletű – shorts videókból és a TikTokról (erre később tételes példákat hozok és videókat). Legfeljebb az lehet új, hogy a közösségi médiát uraló agydurrantó pörgést alkalmazza filmen. Már ha képes ebből valami többet kihozni, mert ha csak demonstrálja, az olyan, mint elmondani: „Szar a világ” – majd tágra nyílt szemmel várni, hogy az, akinek ezt benyögtem, megrendüljön. Mert szar a világ. Ez meg itt a TikTok. És ne kérdezzen vissza, ahogyan az egyébként normális lenne: „És? … Akartál ezzel mondani valamit? Vagy ennyi?”

VÉGRE LÁTHATJUK, MILYENEK A PÁRHUZAMOS VALÓSÁGOK?

A párhuzamos valóságok közötti ugribugri nem új vízió, épp ellenkezőleg, divatja van, de ez önmagában még nem hiba. A film azt sugallja, hogy ezzel az algoritmikus, random generált ugrálással végre belepillanthatunk a párhuzamos valóságok világába. Azoknak, akik beleájultak abba a hitbe, hogy itt a párhuzamos valóságok újfajta, tágas, szemléletes bejárását látjuk, azt javaslom, gondoljuk át a következőket:

Tudjuk, hogy a párhuzamos valóságok száma végtelen, a film is részint erre alapoz, amikor ebből a végtelenségből „kimutatja”, hogy amennyiben elérhető számunkra mindegyik valóság, már semminek sincs értelme, hisz bármi megtörténhet, meg az ellenkezője is, és ebben még van is igazság, de álljunk már meg egy pillanatra, és tegyük fel a kérdést: ha egyszer végtelen számú valóság között barangolhatunk, akkor Evelyn ad hoc meghurcoltatása tényleg csak arra elég, hogy mosodát üzemeltető kisvállalkozó legyen az egyik, és szakács majd kungfumester a másik univerzumban? Na és – ja tényleg! – legyen olyan is, ahol virsliujjú minden ember, de annyira, hogy mustárt is nyomnak rá! Hűha, ez tényleg mellbevágó. Ilyet még valóban nem hallottunk. Ez valóban merőben új! Tényleg?

Aki azt hiszi, hogy a párhuzamos valóságok tágas tereit látja, aki bedől az ipari mennyiségben szállított snitteknek, annak fogalma nincs arról, hogy a párhuzamos valóságok „tere” mekkora. Ha kétdimenziós térképen képzeljük el a multiverzumot – ahogy az egyébként képtelenség, a film mégis így jeleníti meg többször is egy mobiltelefon képernyőjén –, akkor legyen ez a térkép akkora, mint Afrika. Ha bekarikázzuk azt a területet, amit ez a film bejár, akkor egy borsót rajzolunk körbe, de valójában egy mustármag vagy egy mákszem körberajzolása is hízelgő volna a filmre nézve.

Milyen merítés az a lehetséges világok végtelen tárházából, ahol csak és kizárólag ismert kliséket kapunk? Még a virsliujj is az. Ez olyan, mintha olyan világba csöppenne Evelyn, ahol tényleg kolbászból van a kerítés. Attól is a falat kaparnám. Vagy olyan világba, ahol tényleg mézeskalácsházikókban laknak. Sok mindent mondanék, de azt – ahogy azt sokan állítják –, hogy ez a film mennyire tele van ötletekkel, azt semmiképp se. Egy példát sem tudok mondani, ami meglepett volna. Untam és untam és untam.  

Ha valakinek olyan agymenése van, amire nincs semmiféle szellemi széntabletta, akkor is, a párhuzamos valóságokkal való játék eleve alacsonyan lógó gyümölcs, amit ez a film ráadásul az ágon felejt. Mászhatna is kicsit, lehetne akár egy ketteslétrája is, de nem, még ezt az alsót sem szedi le. Hagyja ott rohadni. Pedig jó gyümölcs volna az, tényleg, akár hol lóg, akár magasan, akár alacsonyan. De ez a film csak lő róla egy szelfit, és ott hagyja. Nyilván, csak a magamfajta turbó paraszt hiszi azt, hogy ha valaki a gyümölcsösbe megy szüret idején, akkor az almát akar szedni. Az olyan boomer, aki nem érti: a szelfi mennyivel több, mint egy láda alma.

Valamit mégis tudhat a film, mert bár semmit sem szed, semmit sem vet, minden lehetőséget parlagon hagy, ez mégis bejön neki, hisz azt is megünnepeljük, hogy járt egyáltalán a gyümölcsösben. Az a gyanú támad bennem, hogy a közösségi szelfihatás, a TikTok-idiotizmus úgy átmosta már a közönség, a kritikusok, az Oscart odaítélők agyát – akik este tíz után az ágyon rohadva nyilván szintén pörgetik az Instát, a Twittert (az írott szöveg TikTokját) –, hogy már a reakcióik is instareakciók: jön egy kép, szelfi, egy „hír” arról, hogy „ott voltam” (értsd: bárki bárhol bármiért és akármiért), kávét ittam vagy nem ittam, viszont instaarccal belehunyorítottam a kamerába majd pedig kattintottam, és erre lövellnek is a lájkok a hollywoodi ágyakból. Talán ez már olyan erős mechanizmus, hogy amikor jön egy film, kattint egyet (illetve sokat) abban a gyümölcsösben, ahol akár almát is szedhetne, elég a kattintás, elég az „ott jártam”, és mint a lájk, repül az Oszi, rögtön hét is, merthogy sokat kattintott – bár nem világos, minek is ment oda, mit keresett ott, keresett-e valamit egyáltalán, meg amúgy is: mi a szar van?

ENNÉL IS TÖBB PROGRESSZIÓ   

A Minden… következő forradalmi állítása nem más – ezt talán nem ártana beleírni a telefonba is! –, minthogy a legkisebb változás is radikálisan módosíthatja a valóságot. (Legalább egyszer húzzuk alá, ha kétszer nem is.) Hű. Meg ha. (És ekkor még el sem jutottunk a szeretet parancsáig.)

Aszta… – mondanám, de mégis, ha leszámítom a szelfit, meg a példásan kivitelezett hunyorítást, mégis mi a f@ck ebben az újdonság? Tényleg akadnak olyanok, akiket ez mellbe vágott? Na erre mondom őszintén: Aszta! Ha valaki nem hallott a pillangóhatásról, ha ebben valamilyen szinten 2023-ban sem gondolkodik, akkor – hadd legyek sértő most az egyszer (aztán többször is, ha a sors úgy hozza) – tényleg ászkarák az aszály miatt kiszáradó horgásztó kövezése alatt Iszapszenthangyáson (ami amúgy szép és jó hely deklaráltan).

TOVÁBBI MINDEN-FORRADALOM

Hosszú előkészítés után a film végén – nem sokkal a szeretetparancs felbukkanása előtt – megtudjuk Evelyn elkeseredett lányától, hogy:

végső soron minden csak részecskék játéka.

Megint leseggelhetünk. Ez ám a kvantumfizika a javából! Ez a gondolat ilyen erővel megint csak unikális.

Oké, legyünk megengedőbbek: ez a kérdés is legalább annyira izgalmas, mint a párhuzamos valóságok kérdése, de sehol, egy pillanatra sem haladja meg azt a szintet, mint amikor valaki két sör között, szintén random, váratlanul bejelenti: „Azért az elég durva, hogy mindannyian atomok vagyunk! Nem durva?” Mit mondhatunk ilyenkor? „Ja, elég durva. Amúgy kérsz még egyet vagy elég volt ennyi mára?” És a kérdés egyben válasz is: elég volt, bizonyára.

A Minden…, ha sci-fiként tekintünk rá, a sci-fi legrosszabb hagyományát viszi tovább; azt a metódust, ami miatt olyan kevés az igazán jó sci-fi. Minden fikciós műfaj megköveteli, hogy befogadói részről bizonyos dolgokat elfogadjunk, de még egy olyan esetben is sok munka kell, ha csak annyit akarunk hitelesen elfogadtatni, hogy a történet főszereplője postás. De tényleg az. Hát még ha arról van szó, hogy időutazó. El kell ismerni, a sci-finek jóval nehezebb a dolga, mert postást láttunk már, de időutazást még nem. Tudjuk, hogyan kell levelet írni és hogyan kell levelet kézbesíteni, de gőzünk sincs arról, hogyan lehetséges az időutazás. Ilyenkor nyúl a sci-fi gyakran a totális blöff eszközéhez. Azt mondja például – és a filmek sokszor bántóan túlzsúfoltak ezzel –,

hogy hát van (mint evidencia) a P555-ös szupramolekuláris téridőgenerátor, ami az időutazás gondját abszolút megoldja, persze akkor nagy a baj, ha rossz neutronkonstelláció lép fel a főgenerátor kvantumstimulátorának nukleáris alblokkjában (ez főként a régebbi, 554-es Ion-modellekben fordult elő határérték közeli háttérsugárzás esetén), hát még ha akadozik az intergalaktikus pozíciómérő kvark2 ellátása! Mert akkor hiába indítunk el egy 117-es protokollt, az már nem segít semmit. Ha nem jutunk hozzá frissen dúsított kvark2-höz 3.17 Centauri-héten belül, akkor az időutazó holt biztosan a vöröseltolódás túloldalán reked, és még örülhetünk, ha nem sül be a vákuumplomba féreglyukcsappantyúja, mert ha az besül, az űrmodul így is, úgy is elrottyan a francba.

Ez csak akkor lenne igazán poén, ha kiderülne, van itthon egy időgépem, és tényleg így működik. De tudjuk, hogy nincs. Lehetne is akár, de én bevallom: nincs. A sci-fi jelentős része csak azért működik, mert van egy hallgatólagos megegyezés arról, hogy sci-fi esetén az ilyesmit elfogadjuk, míg mondjuk a szépirodalom esetén gyakran a postás hitelességét is megkérdőjelezzük.

A Minden… kapcsán azt állítani, hogy bármiféle úton-módon előrelépés a tudományosság felé, vagy teljesítene bármiféle minimumot, hatalmas tévedés. Mielőtt ezt állítanánk, jobb lenne, ha mi magunk tennénk egy, de még inkább ezer lépést a tudomány irányába. Ismerünk remek ellenpéldákat is. Ha már valóságokról van szó: ha bármely valóság felcserélhető egy másikra, az elég közeli ahhoz a paradoxonhoz, amivel a Mátrixban találkozunk: virtualitás és valóság viszonya elképzelhetetlen a paradoxon megkerülésével. És a Mátrix bravúrosan vezet be a paradoxonok világába. Ugyanezt a Minden… meg sem kísérli, ahol emlékeztet arra, hogy akár meg is kísérelhetné, ott egyszerűen csak a Mátrixon élősködik kicsit, akkor sem tartalmilag, mint inkább formailag, hogy aztán eljusson két óra után odáig:

végső soron minden csak részecskék halmaza

és e lesújtó tudás ellenszere a szeretet

Konkrétabban. Nem szeretem az akciót, főként nem a verekedős jeleneteket. Ezzel a Mátrixban is meg kellett küzdenem, de ott épp az a paradoxon lényege, hogy amint a főhősnek, úgy nekem is azt kell látnom, hogy az akció valójában nem akció, hanem egy program. Ehhez át kell kattintani az agyat egy olyan módba, ahol egyrészt látja az akciót, például az ügynököket, és látja az ütéseket és a vért, melyek valóságosan hatnak rá, ugyanakkor tudnia kell: mindez mégsem valóságos. Úgy kell tekintenem az akciójelenetekre, mint szimbólumokra; olyan szimbólumokra, melyek elhomályosítják a tisztánlátást.

Ez a paradoxon, engem, aki beteges unottsággal bámulok minden akciót és autósüldözést (horrort is), a Mátrix esetén kihívással és izgalommal töltött el. A Minden… esetén ilyesmiről szó sincs. Evelyn bizonyos párhuzamos valóságokban szuper erőre tesz szert, és persze mátrixosan mozog, de nem azért, mert bármiféle szellemi változás kapujában állna. A párhuzamos valóság is valóság, tehát ahol szupererős, ott egyszerűen ez van, az egy olyan valóság. Mint a képregényekben. Ezek egyszerűen filmre vitt képregényklisék, ráakaszkodva a szellemileg ezerszer magasabb szintű Mátrixra. Míg a Mátrix egy valódi probléma, egy nehéz paradoxont bont fel sikeresen, a Minden… az ég egy adta világon semmit.         

Másik, talán ennél is jobb ellenpélda az Interstellar. Tér és idő, jelen és múlt, és egyáltalán a valóság szerkezetének kvantummechanikailag is finoman, de radikálisan megalapozott példáját látjuk ott. Hogyan üzenhet egy apa a jövőből a múltbéli kislányának, hogy ne engedje el őt oda, ahol már (a jövőben) ott van? Nem egyszerű kérdés. A tudomány ma már aligha képzelhető el ilyen paradoxonok nélkül. A paradoxon jelenti gondolkodásunk és képességeink csúcsát, az Interstellar pedig, épp ahogy a Mátrix, megint csak egy paradoxont old fel tudományos alapossággal. Kamuk nélkül. Nem sajnálva a fáradtságot. Ahogy annak idején – jogos elragadtatással – sokan megírták ezt. Ott sem megy könnyen, de egyrészt: jelentős kísérletet hajt végre, másrészt: sikeresen. Nagyon is sikeresen. Lenyűgöző pompával. Elmondja, amiről azt hittük: elmondhatatlan. Nézném a Minden…-t önmagában, és értelmezném a maga jogán, de erről a film maga mond le. Ide-odautalgatásokon, és nálánál jóval kiforrottabb, jelentősebb filmek irgalmatlan lebutításán túl semmit sem tesz.

---

---

Az a legjobb, amikor Evelyn – épp úgy, mint Neo a Mátrixban – megállítja a puskagolyót. Neo esetében mi is átélünk egy erős tudati ingadozást, míg végül, talán csak második alkalommal, de megértjük és átéljük a katartikus pillanatot, mit is jelent az, ha egy golyó egyszerűen nem létezik, azaz csak a tudatunkban valóságos. Ellenben a Minden…-ben ez egyszerűen azért lehetséges, mert egy olyan valóságban van („valódi valóságban”), ahol erre egyszerűen képes, és ennyi, végeztünk. De miként ugrálhat a párhuzamos valóságok között? Ez itt a kérdés – mondhatnánk, de ez itt nem kérdés. Roppant egyszerű: „valami szokatlant tesz”, például felszív az orrába egy bogarat, és annyi. Püff, máris egy random valóságban van.

Itt tehát úgy működnek a dolgok, mint a sci-fi alsó fertályában a P555-ös szupramolekuláris téridőgenerátor.

El kell fogadni. Ja, akkor működik, de ennyi erővel bármit elfogadhatok, épp ezért azt mondani, hogy a Minden… a kvantumfizika területén bármiféle valódi tudományosságra alapozna, erős túlzás. Ez a film csak halászik a zavarosban, és épp úgy tesz, mint a bűvész: hihetetlenül gyors mozdulatokkal takarja el, hogy végtére is minden csupán trükk. Semmit nem teremt, semmit sem tüntet el, nincs varázslat, nincs megoldás, csak szemfényvesztés van, az utalásokkal pedig még azt az illúziót is elhitette, hogy továbblépést jelent mondjuk a Mátrixhoz vagy az Interstellarhoz képest, holott jelentős visszalépés ez a film. Akkora visszalépés, hogy az egyetlen valamelyest lehetséges olvasata, hogy egy elrontott paródia. De jogos a kérdés, ha ekkora kamu, minek ezzel ennyit foglalkozni?

Mert kortünet, és annak kiváló. A tünet – bármiféle tünet – abból a szempontból jó dolog, hogy segíti a diagnózist. A legalattomosabb betegségek épp azok, melyek sokáig tünetmentesek. Hogy csak egyet mondjak: a rák. Engem szenvedélyesen érdekel a diagnózis, akár egy terület ökológiai állapotáról, akár egy faj állapotáról van szó – főként, ha az a faj a Homo sapiens. Az interneten is azért figyelek első pillantásra reménytelenül értéktelen területeket, mert ott sokszor jóval könnyebb egyértelmű tünetekre bukkanni. A net tiktokkos oldalának vizsgálata hamarabb szül reális diagnózist, mint az eltartott kisujjal diskuráló, és lassan, de biztosan mindentől elszakadó és lemaradó „elit” permanens sóhajtozásának analízise. Ez a film oly látványosan hozza mindazt, amit másutt már oly sokszor láttam és diagnosztizáltam, hogy tökéletes állatorvosi ló, sőt egy egész ménes.

Ha csak a film egyik leggyakrabban használt “referenciájára”, a Mátrixra gondolok, és egyetlen képben kellene jellemezni a két film viszonyát, akkor azt mondom: a Minden, mindenhol, mindenkor nézője maga Neo, ez a film meg egy golyó csak; egy golyó, ami nem létezik, amit épp úgy állít meg a józan tudat a levegőben, félúton a vászon és az elme között, mint Neo a revolvergolyót.

---

FRISSÍTÉS: Helytelenül állítottam mindkét cikkemben, hogy a Minden… fogadtatása elsöprően pozitív. Többek között Nyáry Krisztián is élete legrosszabb filmjeként említette, és bár sokan vitatkoztak vele, a poszt kapott 2.800 lájkot. A Port.hu-n a film pontozása most (Mara infója) 5.3-nál áll, ami kifejezetten alacsonynak számít egy Oscar-díjas film esetén. Nem arról van szó, hogy referenciákba vagy pontozásokba kellene kapaszkodni, de az a kép, amit felfestettem, így azért mindenképp árnyaltabb.

---

A KRITIKA MÁSODIK RÉSZÉT, AHOL VIDEÓKKAL ILLUSZTRÁLOM, MILYEN TRENDEKKEL DOLGOZIK A FILM, AZ ALÁBBI OLDALON TALÁLJÁTOK.

---

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

Kérj tőlünk hírlevelet!

---

még több film

még több publicisztika

Keresés

Keresés