Minden, mindenhol, mindenkor | kritika 2.

Minden, mindenhol, mindenkor | kritika 2.

---

Ha nem is ízekre, de a cikk végére szétszedem a filmet, és jópár videó segítségével megmutatom, honnan gründolta össze azt a két órányi „agymenést”, amit most nóvumként ünnepelnek.

---

Meglepő lehet, hogy ismét a Minden…-ről írok, bár párak észrevehették, hogy adós maradtam azokkal a videókkal, melyek alátámasztják a kritikámat. Az előző részt azzal zártam, hogy azért érdekes a film, mert valóságos állatorvosi ló, sőt ménes. Kortünet, és amint bármely betegség esetén, ezúttal is azért fontos a tünet, mert nélküle nincs diagnózis.

Soha eddig nem írtam filmről, ha nem volt jó. Könnyű, olcsó működési módnak tartom, ami oly sok beszélőfej életét szervezi reggeltől-estig: levadászni azt, ami rossz, és egy jó nagyot fröccsenni. Ez még akkor is nettó destrukció, ha a kritika jogos. Ezt kerültem eddig, és minthogy most először írok „lehúzó” kritikát, ezúttal sem erről a népszerű, de gyakran kóros lélekállapotról van szó.

KEMÉNY KÉRDÉS

…hogyan lehet ez a film ennyire népszerű?

Találni pár józanabb kritikát, rendezők, filmkritikusok körében akadnak távolságtartó vélemények, de olyat még nem olvastam sehol, ami ne lett volna legalábbis óvatos. Kerülgetjük a forró kását, de nem igazán értem, miért. Talán nehéz konkrétan megmondani, hogy a film mitől kamu? Szerintem nem is annyira bonyolult. Épp erre teszek most kísérletet.

A közönség részéről, a kommentfalakon olyan hozsannázás megy, amihez foghatót rég nem láttam. Hogyan lehetséges ez? Ráadásul úgy, hogy szinte senki sem mondja meg: ha annyira kiemelkedő ez a film, akkor mitől is?

STROBOSZKÓP-HATÁS

A hájpolás lélektanából négy olyan elemet emelek ki, ami választ adhat a kérdésünkre.

1. | Első lehetséges válaszunk nem túl mellbevágó. Nyilván – és nem csak ebben az esetben –, bár egy tekintélyrombolásra éhes korban élünk, mégis, a hamu alatt őserővel izzik a tekintélytisztelet, és ha egyszer egy film hét Oscart söpör be, sokan hajlamosak elhinni, hogy a film valóban jó. „Végtére is több ezer ítész nem tévedhet.” Gondoljuk ezt annak ellenére, sokszor a tudat legsötétebb bugyrában – a tudat alatt –, hogy számos esetben láttunk fatális baklövéseket.

2. | Ha a fenti alapokon megképződik egy kritikus tömeg, létrejön egyfajta tömeghipnózis is. Ha már sokan hozsannáznak, hamar és könnyen csatlakoznak a kórushoz sokan. Ez is tömeglélektan, de ez sem igazán új.

3. | Tömeglélektani mozzanat a sznobizmus is. Szerb Antal írta James Joyce Ulyssesének kapcsán, hogy egy teljességgel érthetetlen műről, miután felkapott lett, két dolgot nem akart senki bevallani:

• Azt, hogy nem olvasta.
• És azt, hogy olvasta, de nem érti.

Még a végén az a közvélekedés alakulhat ki róla, hogy képtelen megérteni egy ilyen nagyformátumú művet. Hagyjuk most, hogy az Ulysses máig tartó kultusza, mennyiben indokolt, egy biztos: Szerb Antal részéről a jelenség leírása pontos, és nemcsak az irodalom alapos ismeretéről, hanem a tömeglélektan és sznobizmus ismeretéről is tanúskodik.  

4. | Ennél jóval izgalmasabb az a hatás, amit stroboszkóp-hatásnak nevezek és ami már konkrétan a film szerkezetére vonatkozik. Eszméletlen sok snittel dolgozik, többnyire olyan tempóval pörög, hogy felfogni is nehéz, és nemcsak nekem, hanem azoknak is, akik a Mennybe menesztik. Erényeként írnak arról, hogy a néző viszonylag hamar nem figyel már semmire, nem akarja követni a párhuzamos valóságok közötti őrült ugribugrit, hanem úgymond csak elmerül az “esztétikai élménybe”. A Minden… egyébként ezügyben is csalóka. Kétségkívül ad valamit, de ez nem esztétikai-, hanem médiaélmény, és ez jelentős különbség. Nem is egyszerűen médiaélmény, hanem közelebbről közösségi médiaélmény, még közelebbről TikTok-élmény.

Az alábbi hierarchikus skálán

• művészi élmény
• esztétikai élmény
• médiaélmény
• közösségi médiaélmény
• TikTok-élmény

ez a film legalul foglal helyet.

Hogy ez mennyire igaz, lejjebb videókkal igazolom.

Nem minden művészet, ami hat a tudatra, akkor sem, ha ez a hatás erős. Sírást például sokféleképp kiválthatunk.

Tudjuk, hogy erősen hatnak a kisállatok, a kisgyerekek főként, és ezzel remekül manipulálhatunk. Manipulálnak is, többnyire a reklám, de a politikától sem áll távol, hogy a legérzékenyebb pontjainkat keresse a lehető legalantasabb eszközökkel. Ha pedig biztosra akarunk menni, ott van az a lehetőség is a könnyfakasztásra, hogy egy vasútikalapáccsal ráb@szunk a másik kezére. Garantáltan sírni fog, talán meg is rendül. A Minden… leginkább egy médiakalapács.

A millió vágás – amit elismerhetünk: a vágásokon sokat és remekül dolgoztak – olyan pörgést eredményez, ami túl van a felfoghatóság határán. Épp úgy hat, mint a stroboszkóp villogása. Tudjuk, hogy az efféle villogás epilepsziásoknál annyira erős hatást fejthet ki, mely akár epilepsziás rohamot is kiválthat. Találkozunk is filmekkel, ahol erre a hatásra előre figyelmeztetnek. Joggal. De ez önmagában véve nem erény, nem művészet, ez manipuláció csak. Ez a film egy goa- vagy techno-parti, ahol villog a stroboszkóp és dübörög a mérhetetlenül egyszerű zene. Az agresszív ritmus és agresszív villogás kimenete kettős lehet:

• az ember hamar távozik
• vagy épp ellenkezőleg: rátol még egy harmadik szert is, mondjuk egy tablettát, s aztán félig-meddig öntudatlanul dervistáncot jár hajnalig.

Ugyanaz a kérdés merül fel, mint a kábítószereknél: lehet-e valódi élménynek tekinteni erős szerek okozta látomásokat? Vagy egyszerűen csak átverjük a szervezetünket és az elmét vegyszerekkel? A művészet és a kamu között épp ez a különbség. A művészet valódi élményt ad, az olyan film pedig, mint a Minden…, belepörget egy állapotba anélkül, hogy valójában bármi történne.

Röviden, négy tényező erősítheti a Minden… népszerűségét.

• Tekintélytisztelet
• A tömegképzés vonzása
• A sznobizmus
• A stroboszkóp-hatás

A MENNYISÉG ÁTCSAP MINŐSÉGBE?

Nem. Ebben az esetben biztosan nem. A goa-parti végére sem lesz jobb a zene. Más kérdés, ha eleget pörgünk és eleget iszunk rá, kétségkívül jobbnak halljuk.

KISEBB CSAPDÁK | ÁTEJTÉSEK

Ha valójában mi is tudjuk, hogy a filmünk nem fog szólni semmiről, akkor nincs más választás, mint jó előre figyelmeztetni: de itt bizony nem akármi történik majd! – és bekapcsolni a stroboszkópokat. Jó esetben a néző bedől. Főként, ha olyan csúszdán indítjuk a filmünket, aminek már sokan megágyaztak, amely valamilyen szempontból megkérdőjelezhetetlen, divatos, a mainstreamhez tartozó. Ha nem láttuk volna a filmet, és keresnénk olyan random témát, olyan felütést, ami behúzhat a csőbe azonnal, mert mainstream, mert kikezdhetetlen, mert eleve fontos és kiemelt téma, alighanem magunktól is kitalálnánk, mely 2-3 témakör köszön vissza majd a film legelején.  

Ezért aztán hamar túljutunk azon nagyvonalúan, hogy rögtön a felütés azzal szembesít – amennyire csak lehet, klisésen –, hogy mennyire nehéz elmondani egy nagypapának, ha az unokája leszbikus. Dögunalom. Már az. Ez annyira netflixes. Ezt már olyanok is gyakran mondják, akik maguk is melegek, hogy csak egy példát mondjak, Osváth Zsolti (youtuber) is elmondta vagy százszor.

Azt is szokták volt mondani, hogy ez már kontraproduktív. Azt nem tudom. De hogy nem érdekesebb egy adásszünetnél, az holt biztos.

Más kérdés, hogy egyrészt teljesíti a hollywoodi kvótákat, és a nézőt is rárakja arra a sínre, hogy ne nagyon mondhassa: ez a film nem progresszív. De az! – üzeni a film rögtön, pacekba. Kisebbségi, társadalmi problémákból indít, de igazán csak azért, hogy miután közölte velünk, melyik szemszögből kell őt majd (fel)értékelni, ne foglalkozzon vele, és semmi újat ki ne hozzon a problémából – és semmi régit sem.

Amikor pedig ebben a formában, ezzel a vegytiszta, felsőfokú felületességgel visznek bele generációs feszültségeket egy filmbe (unoka kontra nagyapa), az nettó boomerezés. Generációs anyázás.

A kötelező érzékenyítés olyan formája, ami valójában egyik irányba valami jót akar – tételezzük fel, ismét nem elhanyagolható nagyvonalúsággal, hogy nem csak a kvótának akart megfelelni –, de úgy, hogy ugyanakkor a másik irányba érzéketlenné alakít. Körülbelül annyi az efféle mozzanatok üzenete: “Ó, mennyire megszomorítja szegény leszbikus lány életét, hogy a nagypapa ennyire korlátolt” (és ez eddig igaz is lehetne). Ám a másik oldalon kábé annyit sugall: “Rohadna meg az összes heteroszexuális vén f@sz”.

Ezzel az üzenetnek nagyjából vége is, nem érünk rá másra, többre, mert indul a TikTok-pörgés, ránk omlanak az akcióhegyek, hogy legvégül is csak annyit kapjunk: de ott van, mint lehetőség a szeretet.

Igen, nincs kétségem, most már én is látom, sőt belátom, „adom”, de nagyon, hogy mindez sokat segít majd, és ettől bizony olyan rohadt jó lesz a világ, amilyen még sosem volt; mint mindig, ha ilyesmiket csapattak, toltak, vagy valami mást, de pont így, meg is valósult az összes legszebb álmunk, leszálltak közénk legszebb ideáink, és ma már szinte minden létező világok legjobbjában élünk – majdnem.

Én viszont – kvóta ide, kvóta oda –, arra hajlok, hogy az alkotás valódi és féktelen szabadsága többet hozhatna a konyhára; amint az is, ha elhúzna a francba az összes képmutató. De tényleg mindegyik. Az is, aki innen képmutató, és az is, aki onnan. Sőt, bármelyik, éljen bármely univerzumban. Még akkor is, ha mindenben, mindenhol, mindenkor ott van.

Oké, átestünk a netflixes gyorstalpalón, míg jól tudjuk, mennyire, de mennyire jót tesz minden filmnek, minden könyvnek, színdarabnak, regénynek, ha rögtön az elején olyan harcosan mászik bele az arcunkba, mintha mi – szerencsétlen kis jószágok – egészen addig semmit sem tudtunk volna a világról, mintha soha semmit nem értenénk meg. Mintha azt is jó előre elkönyvelné: “És még így is sík hülye marad az összes!”

Oké, kicsim, értelek. Inkább haladjunk!

---

Paradoxon: épp a boomerek értékelhetnék is,

hisz ebben csak számukra lehet bármi új. A kötelező témaválasztás, a kvótakényszer gyors kielégítése, a néző kínos sínre helyezése után ugyanis következik egy csaknem két órás akcióblöff. Aki látott Shorts- és TikTok-videókat, az egy óriási TikTok-videót néz. A Shortsnál a Youtube hatvan másodpercben maximálja a videó hosszát, nem véletlenül. Inkább hatvan másodperc az ilyesmire, inkább tízszer hatvan másodperc, de nem egy óriás Shorts több mint két órában!

Épp a boomerek – ha léteznének – érzékelhetnék a Minden… képi világát akár radikálisan újnak is, hisz elvileg a boomer az, aki nem tartja a lépést, leszakadt már az internet vágtató világáról, a Facebookot sem értette, amikor megérkezett rá, tönkretette, de már az Instáról, a Youtube-ról, s főként a TikTokról mit sem tud. Nem követi a trendeket, nem ismeri a kihívásokat, így valóban nézhetné úgy a filmet, hogy tátva marad a szája, mert ilyet még tényleg nem látott. De bárki, aki közepesen tájékozott, s tudja, hogy mi zajlik a neten, meg nem lepődhet.

Két dolgot azonban kiválthat  belőle:

• halálosan unja
• imádja, mert ugyanazt kapja, amitől a TikTokon már függővé vált

A Minden… ugyanis egy giga TikTok-videó javarészt, terjedelmi korlátok nélkül.

De ameddig ezt csak általánosságban állítjuk, vissza lehet vágni: igen, sok szempontból az, viszont kreatívan használja a TikTok- és Shorts-videók eszközeit. Csakhogy egyáltalán nem használja kreatívan, egyszerűen összesöpri, mint a csikket az utcáról. Kétségtelen: irgalmatlan munka csikkekkel feltölteni egy dohánygyárat, de nyilván nem éri meg, mert még ha ezt meg is tesszük, a dohánygyárban akkor sem lesz több cigaretta. Csak csikkből lesz több. Épp ezt történik a Minden…ben.

MÁR AZ ALAP IS EGY UNÁSIG ISMERT TREND

Van egy időről időre feltámadó TikTok-trend, ahol emberek átváltoznak, az egyik pillanatban fekete ruhában vannak, a másik pillanatban pirosban. A Minden… a párhuzamos valóságok közötti ugrálást épp így jeleníti meg vagy ötezerszer. Illusztrációért szerencsére nem kell messze mennünk, mert van minékünk egy remek magyarországi tiktokerünk, Whisperton, aki kis csápjaival mindig összekanalazza az éppen legjobban futó trendeket, és legyártja belőlük a maga verzióját. Épp ahogyan a Minden… is összesöpri az összes netes csikket, amit aztán megpróbál kubai szivarként eladni. Íme ez az átváltozós trend Whispertonnál:

---

Whispertonról egyébként is szerettem volna már írni – kábé december óta –, mert ő maga is egy állatorvosi ló, ő is egy ménes. Legalábbis egy kincseskamra, ha például arról akarunk tájékozódni, hogy vajon az új generációk mennyire lesznek környezettudatosak és mennyiben fogják tovább vinni a Gréta Thunberg-i örökséget.

Az egymillió (!), zömmel fiatalokból álló követőtáborral rendelkező Whispertonra vissza is térek majd egyszer, de most csak annyit róla, hogy a múlt hónapban a Forbes a legértékesebb influenszernek hozta ki, ami egyébként kisebb vihart kavart az influenszerek körében “Fókuszcsoport Ádámtól” egészen Dancsó Péterig. A lista valóban furcsa, de ezt hagyjuk most.

Viszont vessünk még egy pillantást a fenti videóban Whisperton csábos oldalpillantására. Ha tetszik, ez is trend. Egy eszköz. Számos tiktoker és videós alkalmazza. Még egy ilyen rövid videó is sokszor olyan elemek tucatjaiból áll össze, amiket további ötmillió helyen láthatunk viszont. Ennek ellenére sokszor századjára is hatnak. Épp ezért használják ezeket a trendeket és trükköket milliószor. Mert bejönnek. De mindez csak manipuláció, és semmi köze a kreativitáshoz vagy eredetiséghez.

Tágítsuk még egy kicsit a horizontot. Mutatok egy olyan palit is, aki ugyanezt az átváltozós-áttűnős trendet kicsit tovább vitte. Danielle La Belle amúgy jópofa srác, ellentétben Whispertonnal, a csatornája gyakran valóban szórakoztató. Az alábbi videóból (amihez hasonlókat azért ezrével találni) rögtön érthető, hogy a Minden… mivel operál.

---

Konkrétan erre, és számos hasonló TikTok-trendre építi fel a legalapvetőbb struktúráját, a párhuzamos valóságok közötti utazást. Ezért aztán szájtátva ámulok, amikor zsinórban olyan kommenteket olvasok, melyek hihetetlen ötletbörzéről, termonukleáris kreativitásról és agymenésről beszélnek. De hisz itt nincs ilyen! Én csupán monitorozom a TikTokot vagy a Shorts-videókat és néhány befutott influenszert, de már a film első negyedében a napnál világosabb, hogy nemcsak a Mátrixból és a Marvell filmekből (és számos más filmből) összeverbuvált mém-gyűjteményt látok, hanem TikTok-trendek és trükkök sokaságát is. Nem tudom mire vélni, amikor ezt mások ötletek tárházának érzékelik.

Valaha valahol valakinél ezek talán ötletek voltak, igen, de ezek nem a film alkotóinak ötletei. Mindez nem egy kreatív elme vagy egy kreatív csapat munkája, hanem egy rakás utcaseprő kitartó sepregetésének eredménye.

Talán tömegével vannak olyanok, akik totálisan „leragadtak” a Facebooknál vagy esetleg még a Facebook előtti időkben? Esetleg tényleg léteznek boomerek, és őket megigézte, hogy életükben először járnak a TikTokon, csak épp a moziban látják először és nem a telón? Vagy tömegesen vannak olyanok, akik azt látják, amit ebben a filmben látni akarnak, ami a film első perceiben ígéret volt, és nem veszik észre, hogy aztán két órán át nagy koncentrációban pont azt kapják az arcukba, amit egyébként is órákon át este az ágyban, a metrón, a vonaton, a nyugágyon, a nyaraláson, csak épp pörgetniük sem kell, mert itt van végre egy óriás TikTok-trend- és mém-gyűjtemény?    

CSINÁLJ VALAMI SZOKATLANT

Arra nem kapunk kielégítő választ, mégis hogyan működhet az ugribugri a párhuzamos valóságok között, de a recept rém egyszerű: „Csinálj valami szokatlant!” Erre is mondhatnám: épp egyszerűsége a meglepő, vagy erős lehetne, hogy mindig valami szokatlannak kell történnie, de nem. Kapásból vágom rá: épp így működik a közösségi média, s főként a TikTok. Gyakran gondoltam arra a Minden… előtt is, vajon hány felhasználót frusztrál, hogy nem képes magára felhívni a figyelmet, hisz nem kimagasló semmiben, még csak extrém sportokat sem űz.

---

Megdöbbentően sokan táncolnak, zenélnek, dobolnak jól, mások bűvészkednek, tornagyakorlatokat mutatnak be… de a felhasználók többsége képtelen ilyesmire. Még arra sem képes, hogy leugorjon egy magas hídról. De máskülönben nem megy semmi, nincs figyelem. És akkor jön a Minden… parancsa, mentőkötele:

„Mindegy mit, csak szokatlan dolgot csinálj!”

Ezekről a kihívásokról már mindenki hallott: gyújtsd fel a hajad, nyald meg a vécécsészét… És ezek a trendek rendre visszaköszönnek a filmben. Az sem baj, ha gusztustalan, sőt, esetenként az a legjobb: a filmben például szívj fel az orrodba egy bogarat, ha pedig a nagypapa orra elcsöppen, kend bele a szájába. Vagy egyszerűen told le a gatyát és villants egy pucér segget. Ezek mind-mind TikTok-trendek vagy random imitációk, és értelmük is épp ugyanannyi van. Nem hiszitek el, de például a “told le a gatyát” szintén ott van a filmben. Nem a prüdéria szól belőlem, mert felőlem akár úgy is maradhat, egy egész film is akár, letolt gatyával, csak az döbbent meg, hogy ilyen villantások szakadatlan tömegét hiszik kreatív agymenésnek.

A „tégy valami szokatlanra” valamivel kellemesebb és kedvesebb példát hozok. Tégy valami szokatlant, mint ez a két bácsi.

---

Vagy mutass valami szokatlant. Dobálj például egy palackot addig, míg talpra nem esik. Ez is egy bődületesen unalmas trend. Ezer ilyen videó van, sokszor csak azt látjuk, hogy egyetlen dobással talpára áll a palack, és nem látjuk, hogy előtte hány napig dobáltak palackokat, míg ez összejött.

---

 „Megunhatatlan”, de legalábbis valahogy sosem akar kikopni az a trend sem, hogy tegyél Mentost a Coca Colába. (Sokszor jut eszembe, vajon mennyit feccölnek ezekbe a trendekbe cégek!)

---

… és ha ez esetleg már nem elég, nem elég szokatlan, hisz ötmillióan csinálták meg Tokiótól Madridig, és jobb ötleted nincs, rakj Mentost egyszerre több palackba:

---

Ez a közösségi média működésének alapja. Versenyre épül minden. A szabadpiacon áruk versenyeznek. A szolgáltatások piacán manipulációk versenyeznek. A közéletben ideológiák versenyeznek. Az embereket az ideológiák mindig épp aktuális kampányokban versenyeztetik. A közösségi platformokon pedig „szokatlansági versenybe” hajszolják őket. Kiszállás nincs. Ez a „szokatlansági verseny” lenne az alapja a Minden… ugrabugrálásának is, mind látványában, mind tartalmában.

MÁR CSAK EGY LEHETŐSÉG MARAD

Tök világos, hogy itt a rég megunt trendek és mémek kaotikus gyűjteményét épp úgy nem rendszerezi semmi, amint a közösségi oldalak trendjeit se. Ha utóbbiakban mégis találunk valami rendszerezőelvet, akkor az a nézettség, amit pedig a meghökkentés és a szokatlanság táplál. (Ugye tudjuk, hogy csak az érvényben lévő valódi törvények miatt nem tart senki élveboncolást a TikTokon, de ha ez nem járna a valóságban – az ellen-virtuális térben – súlyos következményekkel, nem lehet kétségünk afelől, az élveboncolás is trend lenne. Bár arra is akadtak példák, hogy törvénytelen dolgokat műveltek közösségi oldalakon, és iszonyú nézettségeket generált az is.)

De egy kijárat mégis nyílhatna abba az irányba, hogy mindennek lehet egy hét Oscart is megérő értelme. Esetleg, ha épp azt akarja megmutatni, milyen kockázatokkal jár ez a trendi lét, a szokatlanság parancsa. De többek között épp a reakciók mutatják, hogy nem ez volt a cél. Ájultan dicsőítik a film eredetiségét, és hogy „mennyi ötlet van benne”.

Épp ez történik az influenszerekkel is, főként Magyarországon: úgy lesznek népszerűek, hogy újszerűnek hatnak – azok számára, akik nem ismerik azokat a többnyire angolszász csatornákat, melyekről gyakran nemcsak trendeket, hanem akár „tartalmakat” is egy az egyben vesznek át.

Miután a film két órán át pörgeti a fárasztó és szégyentelen sepregetést az egyébként remekül összevágott, random generált áltörténet és álakció-cunami hathatós segítségével, annál a konklúziónál lyukad ki, hogy

ha egyszer minden lehetséges, semminek sincs értelme.

Ezen a ponton volna lehetőség az egész szeméthalmon emelni egyet, vagy akár kettőt is, mondjuk azzal, hogy szembefordul végre a TikTok- és Shorts-videók világával, és azt mondja, hogy míg ennek valóban nincs értelme, ez pusztít, ez hülyévé és kétségbeesetté tesz, addig itt van a valódi világ, és benne a személyes kapcsolat, abban pedig a szeretet lehetősége. Ez még így is sovány és frázis volna, és a temérdek gusztustalan és innen-onnan összelopkodott akciózás után hétmérföldes nyálasság lenne, de ez a film ennyit sem tesz meg.

A szeretet parancsa vagy lehetősége – ahogy azt az első részben már írtam – szintén random generált. Épp annyira hiteles, mint minden ugribugri a párhuzamos valóságok között, és megint csak a Shorts-videók, azon belül is a keleti, főként dél-ázsiai Shortsok között népszerű, elviselhetetlenül érzelgős és infantilis vidik tónusában üzen. Ez is trend, nem is a leggyengébb. Értjük persze, vágjuk az üzenetet, a Minden… esetében is, de ez így, ebben a formában egyrészt nem ér meg két órát, másrészt nemhogy hét, de egy Oscart sem, hacsak nem szeretjük, ha szétvillantják az agyunkat és addiktív trendekkel mémelik szét a pszichét.

Mindenesetre egy eredményt elkönyvelhetünk: végre megszületett a világ leghosszabb, leggrandiózusabb TikTok-videója. Az új kihívás pedig az, tud-e majd valaki ennél is hosszabbat. De ha szeretnénk olcsóbban és gyorsabban hozzájutni a végső tanulsághoz, akkor nézzünk ilyen videókat:

---

Jó esetben ez volna az “üzenet”. Voltaképp nem is lett volna annyira rossz, ha eljutunk odáig: “Ne tiktokozz, szeretkezz” – még ha ennél a videónál nem sokkal szofisztikáltabb az üzenet, akkor is, de a Minden… valójában eddig sem jut el.

---

FRISSÍTÉS: Helytelenül állítottam mindkét cikkemben, hogy a Minden… fogadtatása elsöprően pozitív. Többek között Nyáry Krisztián is élete legrosszabb filmjeként említette, és bár sokan vitatkoztak vele, a poszt kapott 2.800 lájkot. A Port.hu-n a film pontozása most (Mara infója) 5.3-nál áll, ami kifejezetten alacsonynak számít egy Oscar-díjas film esetén. Nem arról van szó, hogy referenciákba vagy pontozásokba kellene kapaszkodni, de az a kép, amit felfestettem, így azért mindenképp árnyaltabb.

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

Kérj tőlünk hírlevelet!

---

még több film

még több publicisztika

Keresés

Keresés