Az írás és a dicsvágy | Hiúság kontra munka és alázat
Ha valami jó, lehet és szabad örülni, de ne arra gondoljunk, hogy mekkorát alkottunk, inkább annak örüljünk, hogy ez megtörtént velünk.
Időnként érkezik egy-egy privát mail, nemritkán olyan emberektől is, akikkel sosem találkoztam, akik sosem bukkantak fel se a honlapon, se a Facebookon. Sokfélék ezek a mailek, de az a leggyakoribb, hogy kérdéseket kapok. Az utóbbi hetekben elfogyott a tárhelyem, ezrével – sőt, ha az értesítéseket is hozzáveszem: tízezrével – kellett törölnöm leveleket. Mivel sok kérdés és sok válasz fog így eltűnni, kimentem azokat, melyek esetleg mások számára is érdekesek lehetnek.
Nagyon régen kérdezte valaki (aki maga is írással próbálkozott), hogy
nem akadályoz-e engem az írásban a dicsvágy és a megfelelései kényszer?
VÁLASZ: Azt írtad , hogy mindig akadt valaki, aki megdicsérte, amit csinálsz, és dicséretfüggő lettél, és attól kezdve mindig nagyon jót akartál írni. Először is: ezt a vágyat viszonylag könnyű lerázni. Bennem is megvan (akiben nincs, az nem komplett), de ez kezelhető. És itt van pl. két egymásnak ellentmondó dolog:
az írás ereje a dicséretfüggőséget – erősebben: dicsvágyat – úgy elmossa, hogy nyoma sem marad.
Hidd el, én tudom: sokakkal ellentétben én megtettem (mintha bűntényt vallanék be), hogy két évig üljek egy szobában és írjak. Csak írjak. Volt, hogy csak olajom volt, és két zsák krumplim; sültkrumplit ettem, főtt krumplit, ha már nagyon untam, héjában sült krumplit, aztán újra sültkrumplit, heteken át, fogytam is rendesen a végén, és csak írtam, este tíztől, amíg bírtam, általában reggel nyolcig-kilencig, este megint… Azokban az években a metódus, a szituáció sem tette lehetővé, hogy a dicsvágy teret kapjon. Ugyan, ki dicsért volna?
De nem kell végletesen elszigetelődni, remeteként élni, vagy eltitkolni mások előtt minden írásunkat ahhoz, hogy a dicsvágy ne kísértsen. Ne szennyezze be a tudatunkat és a munkánkat sem. Az írás maga irtja ki belőlünk, jóval komfortosabb körülmények között is.
Az írás magasabb rendű működése a kissé alantas dicsvágy alól a talajt kihúzza.
Ehhez viszont tudni kell írni, ahhoz pedig, hogy az írás legalább egy kicsit működhessen, legalább részben dicsvágy nélkül kell az asztalhoz ülni. Paradoxon ez, de működhet. Első körben azt kell tudomásul venni, hogy az írás nem az ego hízlalását szolgálja, hanem egy részben tőlünk is független folyamat, és nekünk kötelességünk magunkat e folyamat törvényeinek, ha tetszik etikájának alávetni.
A publikálás első évében sokkal inkább az okozott gondot, amikor jöttek az első elvárások: ez meg az igazán „centauris”, ez meg az a mérce, ez meg az eléri ennek meg annak az írásnak a szintjét. Amikor elkezdtek önmagamhoz mérni – ami persze állati jó, valószínűleg erre vágyik minden szerző (nem pedig arra, hogy úton-útfélen másokhoz hasonlítgassák, ahogy azért a kritikák persze ezt megteszik újra meg újra, bár egyre kevesebb lelkesedéssel), de azért nem egyszerű úgy ülni az asztalhoz, hogy tudom: most azt várják, űbereljem egy saját korábbi írásomat.
Ilyenkor talán azt várják páran, irodalmárok is, hogy a következő novellában is az történjen, mint korábban. De az írás estéről estére más folyamat. Legalábbis annak kell lennie, s épp az lenne a lényeg, hogy ez a másság újra és újra megtörténhessem, mindig másként és másként.
Minden novella, minden regényfejezet, minden írással töltött éj (vagy nappal) egy kis forradalom. Ideális esetben.
Persze nem mindig az, de különösen rossz, ha az elvárás is az, hogy ne legyenek újabb „forradalmak”, inkább ismétlődjön meg ugyanaz ma este és holnap éjjel is. Ez rossz.
Meg az is, amikor azt a pressziót érzem, hogy a könnyebb érthetőség-értelmezhetőség végett szeretnék, hogy legyek homogénebb, számoljam fel a tarkaságom, írjak – ezt persze senki sem deklarálja így – voltaképp kaptafára. Alkossak meg egyfajta „Centauriságot”, ami ettől-addig tart, körvonalazható, és egyértelmű ismérvekkel, fajtajegyekkel rendelkezik.
Ez jóval nagyobb, és nehezebben kezelhető gond, mint a dicsvágy.
Ha valami jó, lehet és szabad örülni, de ne arra gondoljunk, hogy mekkorát alkottunk, inkább annak örüljünk, hogy ez megtörtént velünk. Két különböző örömről van szó. Az egyik az afelett érzett öröm, hogy például fele annyi idő alatt raktunk rendet a lakásban, mint szoktunk. Ez a mi érdemünk.
Egy jó írás fölötti öröm viszont inkább olyan, mintha kitekintenénk az ablakon, és váratlanul lélegzetelállító eget látnánk: pompás felhőket vagy vérvörös alkonyt. Mi látjuk, mi örülünk, de se a felhőket, se az alkonyt nem mi alkottuk.
Az írás olyan folyamat,
amiben annyi – az egyébként nem elhanyagolható – a szerepünk, hogy hagyjuk megszületni a felhőket, hagyjuk, hogy alkonyatkor vörösbe boruljon a látóhatár. Nagy öröm, nagy tisztesség ez is, de ahhoz édeskevés, hogy egyfajta dicsben landolhassunk. Részesei vagyunk-voltunk, de ez inkább olyan érzés, amitől az ember meghajol egy nagy köszönettel, semmint kihúzná magát vagy szobortalapzatra állna. Ha valamitől mégis többnek érezheti magát az ember novelláról novellára, akkor nem attól, hogy ő végzett el valamit az íráson, mint inkább attól, hogy az írás aznap is elvégzett rajta valamit.
Megtisztelsz, ha megosztod másokkal is.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó, ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség ITT. Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’
még több irodalom
még több blog
“Ha valamitől mégis többnek érezheti magát az ember novelláról novellára, akkor nem attól, hogy ő végzett el valamit az íráson, mint inkább attól, hogy az írás aznap is elvégzett rajta valamit.”
🙂